A hedge fundnak nevezett spekulatív befektetési alapok kínos bukása ismét borzolja a kedélyeket a Wall Streeten. A tengerentúlon nagy népszerűségnek örvendő, összes lehetséges pénzügyi piacból csemegéző portfóliók eddig a villámgyors meggazdagodás esélyét kínálták. Most fordult a kocka, a másodlagos jelzálogpiacról induló hitelválság megrengette a hedge fundok mesés birodalmát. Amiknek urai a kortárs műtárgypiac fő befektetőiként szereztek maguknak hírnevet. Kidurran a kortárs lufi?

Willem de Kooning: Nő III, 1952-53. A festményt 137,5 millió dollárért vásárolta meg az egyik legnevesebb hedge fund-igazgató, Steven Cohen 2006-ban.

„A kortárs művészet vásárolói között – mondta a Bloombergnek egy amerikai gyűjtő-milliárdos – sokan hedge-fund igazgatók és egyéb befektetők, akik egyértelműen nehéz időket élnek mostanában és sok pénzt veszítenek.” A legnagyobb tételben vásárló kortárs műgyűjtők között valóban sok a hadge fund vezérigazgató. Elsőként is ott az önjelölt connecticuti befektetési zseni, Steven Cohen, aki Damien Hirst formaldehidben úszó cápájáért 8 millió dollárt fizetett, egy 139 millióért árult Picassót pedig csak azért nem vett meg, mert időközben a tulajdonos könyökével kibökte a vásznat. De említhetnénk még a New York-i Daniel Loeböt, aki híres Martin Kippenberger-kollekciójának egyik darabján 500 %-os haszonnal adott túl. Vagy ott van a még fiatalon is méregdrága kortárs kollekciót felhalmozó Adam Sender, esetleg a chicagói pénzügyi guru, Kenneth Griffin, aki az egyik Jasper Johns festményéért 80 milliót kért nemrég.

A nagy tételekben játszó befektető milliárdosok az ezredforduló után találtak rá a műkincspiacra. Előbb az impresszionistákat kezdték gyűjteni, majd áttértek az agresszív és kockázatvállaló szemléletmódjukhoz jobban illő kortárs művészetre. Ahol sosemlátott módon hajtották fel az árakat. De meddig? – tette fel a kérdést egyre több elemző.

Charlie Finch, az Artnet.com kritikusa, a hedge fundok első augusztusi megroggyanása után már komoly elemzésekbe bocsátkozott: „Mivel a kortárs művészet [a hedge fundokból származó] óriási készpénztöbbletből húz hasznot

Jasper Johns: Rossz kezdet, 1959. Kenneth Griffin, a dúsgazdag hedge fund-igazgató 80 millió dollárt fizetett a festményért.

mostanában, a piacok zuhanása folytatódni fog; a Hirst és Warhol művek zsíros haszonnal járó piacra dobásának lehetősége jelentősen csökken majd, hiszen az ilyenfajta áruk piaca különösen szűk.

A haszon láthatatlan faktora a kortárs művészetben ugyanúgy működik, ahogy a legtöbb galéria üzemel: a leltár növekvő értékét kihasználva vesznek fel bankkölcsönt a mindennapos költségek kifizetésére, az élvonalbeli bérleti díjakra és az új szomszédok – mint a Loisaida – bekebelezésére. Ahogy a műtárgyárak emelkednek, az adósságot könnyebb kifizetni, a galéria falain megnövekszik a legfrissebb művészet bemutatására szánt tér, az újdonsült gyűjtők új csekket állítanak ki, megnövelve a keresett művészek összes jelenlegi és jövőbeli alkotásának az alapárát, akiknek a [megnövekedett] leltárértéke így még több hitel felvételét teszik lehetővé a galéria számára. Ha lecsökkentjük a gyűjtő készpénz többletét és gyorsan megfejtjük ezeket az egyenleteket, akkor a jelzálogot fizető középosztálybeli háztulajdonosok tehetetlensége leleplezi a Wall Street legjelentősebb cégei által irányított hedge fundokat, amiknél ezt jobban kéne tudni, de úgy tűnik, nem tudják.”

A lufi elkezdett ereszteni – a kortárs műtárgypiacra begyűrözött az ingatlanpiac válsága. De gyors megtorpanástól nem kell tartani. Elemzők szerint a hatás az októberi-novemberi vásárok és aukciók forgalmán mérhető majd le.

Rieder Gábor