A festők városa

Szikra Renáta

Szentendre felé a 11-es főúton évek (vagy inkább évtizedek?) óta ott fakul egy tábla, ami barnába hajlóan a műemlékeket jelöli egyezményesen országszerte, csak itt nem kastélyt, múzeumot vagy templomot jelez, hanem egy egész várost. „A festők városa” felirat azt sugallja, hogy itt minden a művészetről szól, de a művészet ügye rég nem központi kérdés Szentendrén sem.

 

Jelmezbál a művésztelepen, 1931. Felső sor (balról jobbra): Kántor Andor, Nagy Margit, Karl Ferencné, Heintz Henrik, Kugel Klára, Perlaky Ede, Modok Mária, Karl Ferenc, Schneidler Juci, Bánáti Sverák József, Szuly Angéla, Gajzágó Sándor, ismeretlen, Barcsay Jenő. Középső sor (balról jobbra): Bolner Károly, ismeretlen, Herman Éva, Pándy Lajos, Fleschel Etel, Ferenczyné Sárossy Eta, Péntek Klári. Alsó sor (balról jobbra): Czeglédi Miklós, Abkarovics Jenőné, Németh Béla, Jeges Ernő, Bánovszky Miklós. Archív fotó, Ferenczy Múzeum


 
Kétségtelen persze, hogy országos viszonylatban az elmúlt évszázadban, de feltehetően ma is itt él (és élt) százalékos arányát tekintve a legtöbb művész, és itt a legnagyobb az egy főre jutó múzeumok száma is. Török Katalin Szentendre és legendás festői című, pár hónapja megjelent vaskos kötete így a festők városa toposz eredetét kutatja.
   A könyv szerzője művészeti író, társadalomtörténész, emellett szentendrei lokálpatrióta, aki éveken át tartott várostörténeti előadás-sorozatokat, évtizedes kutatómunka eredményeit kamatoztatva. A 250 archív fotót és több mint ötven színes reprodukciót is tartalmazó „szöveggyűjtemény” igazi értéke abban áll, hogy az összegyűjtött és rendszerezett hatalmas anyagban a Szentendrén letelepedett művészek önéletrajzi vonatkozású szövegeit úgy fonja össze a város történetével, hogy azok nemcsak kiegészítik, de értelmezik is egymást. A kötetben közölt forrásanyagok (naplók, memoárok, levelezések, interjúk) szinte mindegyike megjelent már önállóan vagy válogatáskötetekben az elmúlt évtizedek során, de még az ismert részletek is új megvilágításba kerülnek a kiváló érzékkel végzett válogatás és szerkesztés révén. Hiszen nincs ember, aki a szikár, tudományos műelemzések mellett (vagy helyett) ne olvasná szívesen a művészek naplóit és levelezését – kivált, ha azok irodalmi szempontból is remekművek, letehetetlenül izgalmas olvasmányok. Akár egyszerűen fogalmaznak, mint ahogy Barcsay Jenő beszél pályájáról – szívbe markoló tőmondatokba sűrítve az életét végigkísérő nagy tragédiákat, nélkülözéseit, akár úgy, hogy dúsan áradó mesefolyamba szövik az ifjúkori szertelenségeket, mint Szántó Piroska. Amikor a festő ecset helyett tollat ragad, elhiteti velünk, hogy belelátva fejébe és szívébe könnyebben megfejtjük majd művészetének titkát is. Ez persze hiú ábránd, de élvezetes kaland.
   A könyv fejezetei a művészek több hullámban lezajlott szentendrei letelepedését és annak következményeit vizsgálja az 1960/1970-es évek fordulójáig, a régi művésztelep átépítéséig. A sort a legszentendreibb festő nyitja az 1880-as évek végén – pedig Ferenczy Károly (akinek nevét az 50-es évek óta viseli a nemrégiben megújult városi múzeum) tulajdonképpen véletlenül került ide, pusztán azért, mert felesége, Fialka Olga egyik utazásuk során megismerkedett egy helyi birtokossal, aki amerikai szőlőoltványok beszerzésével akarta megmenteni filoxéra pusztította szentendrei szőlőit. Így költözött 1887-ben Fachleitner Mihály fatornácos városi házába a család, melyet a muskátlival bíbelődő lányok háttereként Ferenczy finom, gyöngyházas fényű zsánerképen örökített meg. Ferenczy letelepedése (még ha maga később elhibázott döntésként értékelte is, sőt itt készült műveit egyenesen megtagadta) a későbbiekben Szentendre szempontjából mérföldkövet és viszonyítási pontot jelentett, hiszen a később ideköltöző művészek így vagy úgy mind az ő nagybányai plein air köpönyegéből bújtak elő. A harminc évvel később Szentendrére keveredő fiatal festők csoportja már a trianoni döntéssel elcsatolt nagybányai örökséget igyekeztek átmenteni, amikor művésztelep alapításának igényével léptek fel. Nagybánya nemcsak a természetelvű festői stílus kibontakozása miatt volt fontos, hanem mert a művésztelepi képzésnek olyan keretet adott, amelyhez a későbbi kezdeményezéseknek (Gödöllőtől Kecskemétig, Hódmezővásárhelytől Miskolcig) igazodni lehetett. Réti István megint csak véletlenül Szentendrére vetődő tanítványait megelőzően a neósok közül Kmetty János, Perlrott Csaba Vilmos, Gráber Margit és Boromisza Tibor is megfordult Szentendre környékén; utóbbi volt, aki először látta meg Szentendrében egy új Nagybánya lehetőségét, bár telepalapítási szándéka akkor még nem talált támogatásra.
   1926-ban Paizs Goebel Jenő újságíró bátyja hozta össze a frissen végzett és nemcsak műterem-, de megélhetési gondokkal is küzdő festőket az akkori polgármesterrel, dr. Starzsinszky Lászlóval, aki éppen azon gondolkodott, mivel frissíthetné fel az akkor már hétvégi kirándulóhelyként (1888-tól jár a HÉV) egyre látogatottabb kisváros kissé kopottas imázsát. Mivel volt egy használaton kívüli, járványkórháznak épült omladozó telep, közös megegyezéssel beköltöztek a később Alapító Nyolcak néven ismert csoport tagjai (Paizs Goebel Jenő, Heintz Henrik, Jeges Ernő, Onódi Béla, Rozgonyi László, Pándy Lajos, Bánovszky Miklós és Bánáti Sverák József), és a nehézségeken felülemelkedve közös célként nagybányai mintára a „szentendrei festészet” megteremtését tűzték ki célul. 1928-ban alapították meg a Szentendrei Festők Társaságát, amikor már túl voltak az első csupa szentendrei látképet felsorakoztató, nagy sikerű tárlaton – egyben az első „kortárs” művészeti kiállítás a városban! –, amelyre tömegek (köztük egyetemi és minisztériumi notabilitások) zarándokoltak ki Budapestről. Új, művésztelepnek alkalmasabb helyet találtak: az ősparkban lévő egykori tüdőszanatórium épületeit, amit hosszas huzavona után bérbe vettek a várostól. 1929-től beindult a telepi élet, a nyári szabadiskola, és Szentendrét ellepték a hivatásos és alkalmi festők. A sikátorokban, a Duna-parton felállított állványok látványát hamar megszokták a helyiek, a festők hónapos szobákban laktak, a helyi kifőzdében étkeztek és a telepen letudott kötelező penzumok (plein air tájfestés, akt a szabadban, korrigálás) után együtt strandolt, színházi előadást, bálokat rendezett a bohém társaság. A két legszorgosabb krónikás az alapítók közül Onódi Béla és Bánovszky Miklós, valamint a később csatlakozott Kántor Andor volt, akiknek nemcsak a telep működtetésére vonatkozó információkat, de végtelenül szórakoztató anekdotagyűjteményt (Paizs Goebel és Barcsay évődéseitől a vendég Tornyai dührohamáig) is köszönhetünk. A pismányi Haluska-tanyán tábort ütő „telepen kívüliek”, a Vajda Lajos körül csoportosuló radikális elveket valló még fiatalabbak közt dúló vitákról (és itt szövődő szerelmi szálakról) megint csak első kézből, Szántó Piroska és Bálint Endre múltidéző írásaiból értesülünk. A többségében a Ferenczy Múzeum archívumában fellelhető régi felvételek pedig nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy képet alkothassunk a telepi mindennapokról. Mert azért az kuriózum, hogy a leginkább szigorú tekintetű öregúrként megörökített Barcsay Jenőt hálóingben, decens szárnyacskákkal Ámorként láthatjuk egy jelmezbáli fotón. A forrásértéken túl igazi élvezet, ahogy életre kelnek az alkotásaik mögé rejtőző művészek. „…Öreg barátaim mind itt hagytak, talán krónikásnak, hogy egykor ők is eleven emberek voltak, ma már múzeumi anyagok” – idéz a könyv mottója Gráber Margittól. Török Katalin szerkesztésében azonban mintha egymás szájából vennék ki a szót, egyfajta virtuális találkozás, emlékidézés zajlik a lapokon. A naplótöredékekből, levelekből kiderül, kinek mit jelentett, mit adott Szentendre. Ferenczy itt-tartózkodását elszigetelődésként élte meg, míg (a kezdetben ifjú) Alapítóknak nemcsak koszt-kvártélyt, de együtt fejlődést, a csoportos fellépéssel érvényesülési lehetőséget jelentett. Barcsayt a csoport vonzotta, a város kezdetben egyáltalán nem érdekelte. Átrohant rajta, hogy a táj szerkezetét, a dombok redőit tanulmányozhassa, de később híres Anatómiájának több száz rajzát is a telepen készítette 1953 nyarán. Korniss és Vajda a magyar festészet „tiszta forrását” keresve a sokféle kultúrát magába olvasztó város épületrészleteiben talált rá az alapmotívumokra, melyekből Szántó Piroskát idézve „Szentendre lényegét, és fájdalmas, sűrített kivonatát” rögzítő képeik születtek. A nagyon beteg és idős, koldusszegény Tornyai János (akit Pándy Lajos egy véletlen találkozás során hívott meg a telepre) utolsó nyarait töltötte a városban, több száz csodálatos képet festve puritán műterméről és a parkról – utolsó színes korszakát köszönhette Szentendrének. És ha az élet más vetületeit is hagyjuk érvényesülni: társaságot, barátságot is jelentett vagy szerelmet, mint Modok Máriának Czóbelt, Ámos Imrének Anna Margitot. A könyv végére körvonalazódik az is, mit kapott a város a művészeitől. Az itt letelepedő és egymást váltó művészgenerációk gondoskodtak arról, hogy az útjelző táblán megjelenő stilizált városrészlet a távolról érkezők számára is jelentéssel bír. Szentendre soktornyú sziluettje, a városháza homlokzatának barokk volutája, a szerb keresztek és a pismányi dombok vonulata az ő látványelvű vagy analitikus, naturalista vagy absztrakt alkotásaikon keresztül integrálódott a 20. századi magyar festészet motívumkincsébe, és ez mind a mai napig alapvetően meghatározza mindannyiunk Szentendre-élményét.
 
 
Török Katalin: Szentendre és legendás festői.
Memoárok, naplók, levelek, irodalmi feldolgozások, interjúk és műalkotások tükrében. 
Ferenczy Múzeum, Szentendre, 2013. 290 oldal, 5000 Ft