"A Nyolcakat támogató sajtó hozsannázott: hogy végre itt a nyugatos, korszerű, magyar művészet, a túloldal meg átkozódott, hogy ez se nem magyar, se nem művészet" - tárlatvezetés a Márffí-kiállításon
Rockenbauer Zoltán
Két kiállításon is találkozhatott mostanában a közönség Márffy Ödön műveivel: az egyik Debrecenben, a Modemben A másik Csinszka címmel sorakoztatott fel olyan műveket, amelyek házasságuk tizennégy éve alatt születtek (Márffy 1920-ban vette feleségül az akkor még csak 26 éves Ady-özvegyet), míg a Kogart Házban áprilisban nyílt Márffy-kiállítás kronologikus rendben mutatja be az életművet, átfogóbb válogatásban, mint a legutóbbi, 1958-ban az Ernst Múzeumban helyet kapott, gyűjteményes tárlat. Rockenbauer Zoltán, a kiállítások ötletgazdája és rendezője, Márffy-monográfiák és a nemrég megjelent Csinszka-könyv szerzője vezeti végig az Artmagazin olvasóit a budapesti helyszínen.
Itt, a Kogart Házban klasszikus emléktárlat rendezése mellett döntöttünk, azaz olyan válogatást mutatunk be, amely időrendben veszi sorra a legkvalitásosabb műveket. Ugyanakkor súlyoztunk is az életművön belül, és a korai korszakok mellett voksoltunk. A fél évszázaddal ezelőtti gyűjteményes kiállítás idején a közönség elsősorban a két világháború közötti időszakot, illetve az azt követő műveket tartotta tipikusnak, ma a művészettörténész-szakma és a gyűjtők is a fauve-os és a nyolcakos periódust tekinti izgalmasabbnak. Hangsúlyt helyeztünk a pályakezdő művekre is, amelyeket az elmúlt száz évben nemigen láthatott a közönség kiállításokon.
Tárlatunk nyitódarabja a legkorábbi ismert kép: Márffy első, 1901-ben kiállított Naplementéjének olajtanulmánya csak nemrégiben bukkant fel aukción.
Márffy ekkoriban még Budapesten, inkább csak félhivatalos módon tanulgatott. Rendszeres festői képzést csak akkor kapott, amikor 1902-ben párizsi ösztöndíjhoz jutott a fővárostól. Először a Julian Akadémiára járt Jean-Paul Laurens-hoz, majd Fernand Cormonhoz az École des Beaux Arts-ba. A nyári szüneteket Pont-Avenben, illetve Brugge-ben töltötte, mert francia osztálytársai azt mondták, hogy ott jól lehet festeni. Noha nem vett részt a Pont Aven-i művésztelep életében, azért a Nabis-k láthatóan mély benyomást tettek rá. A párizsi négy év alatt még a hangját kereste, jól látható, ahogy befogadta a különféle irányzatokat: Vuillard és Bonnard mellett hatott rá az induló fauvizmus, elsősorban Matisse kolorizmusa, illetve Cézanne, aki a szerkezetesség felé vitte.
Amikor 1906-ban hazatért Párizsból, Gulácsy Lajossal rendezett közös kiállítást, de ez korántsem a két festői program hasonlóságán alapult. Márffy és Gulácsy kapcsolata a pesti Baross kávéház úgynevezett Balszélfogó asztalánál indult. Mindketten külföldről jöttek haza, és bekapcsolódtak a kor egyik legfontosabb művészasztalának életébe, amely a Hevesi-féle Thália színház körül alakult. A Thália volt az első magyar kísérletező színház, D’Annunziót adtak elő például, amelyhez Márffy és Gulácsy tervezte a díszleteket. Márffy a testvére révén került be ide, öccse, Károly ekkoriban a színház titkára volt. A Balszélfogónál született a gondolat, hogy a két fiatal festő közösen csináljon kiállítást az Urániában, s ez olyan jól sikerült, hogy először Márffy, majd egy évre rá Gulácsy is elnyerte a kor legrangosabb képzőművészeti díját. Márffy két művész barátságát is ennek a tárlatnak köszönhette: Rippl-Rónaiét, akinek révén a MIÉNK alapítótagja lett, illetve Kernstokét, akivel később a Nyolcakat alapította meg. Mindketten meghívták magukhoz Márffyt festeni: Rippl Kaposvárra, Kernstok Nyergesújfalura. Ripplt Márffy ekkoriban egyfajta példaképnek tartotta, a korai magyar vidéki tájképek, enteriőrök egy része Somogyban, illetve Dél-Baranyában készült, legalábbis a motívumok ottaniak. 1908-tól azonban már Kernstokkal dolgozott Nyergesújfalun, és ez komoly fordulópontot jelentett a festészetében. Kernstok rendszeresen invitálta barátait Nyergesre, az akkoriban örökölt présházába, főleg azokat, akik később a Nyolcak alakulásánál lettek fontosak. Először Czóbel látogatott le festeni egy nyárra, ő mozdította el Kernstokot a plein air naturalizmusból a vadak felé. Majd Kernstok is kiutazott Párizsba, megnézte magának ezt az újszerű, fauve világot. A következő nyáron Márffyval ment le hozzá Nyergesre, és szinte egymással versengve kezdtek harsány, fauve-os képeket festeni. Nagyon érdekes tehát, hogy Márffy nem Párizsban „vadult” meg, ott inkább csak kísérletezett, hanem már itthon, Nyergesen – jórészt Czóbel Kernstokon keresztüli áttételes hatásának köszönhetően. Egyébként Márffy jól ismerte Czóbelt is, még Párizsból, de számára Nyergesújfalu lett a fauvizmus közepe. Itt készült a kiállításunk egyik fő művének számító Fürdő nők is, amely aztán a Nyolcak első, Új képek című tárlatának egyik botrányköve lett.
Márffy oly jellegzetes aktfestészete is Nyergesújfalun bontakozott ki, mert Kernstok révén olcsón jutottak modellekhez a parasztlányok köréből. (Kernstoknak állítólag szinte mindegyik a szeretője volt, sorban születtek a gyerekek, akiket csak „stoki-gyerekek”-nek hívtak a faluban.) A Nyolcak-periódusban az akt rendkívül fontos kifejezőeszköz volt, Márffy is ekkor festette a legjobb aktjait. Talán ez az akt-sarok a tárlat legerősebb része. Itt az is lemérhető, mi a továbblépés a fauvizmustól. Hasonló a folyamat, mint a franciáknál, Derainnél, Vlamincknél, Dufynél. A Nyolcak festői is Cézanne hatására fordultak a struktúrák építése, a konstruktív képszerkesztés felé, de azért a par excellence kubizmusig nem mentek el. Az állandóság igénye – ami olyan fontos Cézanne-nál is – a klasszicizálás felé vitte el őket. Jó példa erre Márffynál a Salome klasszikus, kontraposztos beállítása. Az a másik, 1913-ban készült Fekvő akt pedig, amit sok évtizeddel később Márffy második felesége, özvegye, Cseszka ajándékozott a galériának, egyike a modern magyar festészet legszebb darabjainak. Az itt látható árkádia kompozíció is egyértelműen Cézanne Fürdőzőkjének hatását tükrözi, de már ebben a poszt-fauve-os értelemben.
Nagyszerű dolgok készültek ekkor tussal is, aktok és portrék, ezekből is került a válogatásba, Uitznál találkozunk majd hasonlókkal később. A Nyolcak időszakból szinte minden fontos kép szerepel itt, ez teszi ki az első terem mintegy felét. A Nyolcak 1911-es tárlatára a csoportnál is bekövetkezett egyfajta színvesztés, a vad kontrasztok helyett némileg bebarnultak, beszürkültek a képek, hasonlóan, mint a franciáknál, főként a kubistáknál, de korántsem olyan végletesen. Márffy inkább csak fárasztotta a színeket, s nála ekkor sem a földszínek, hanem inkább a hideg kék, zöld, lila domináltak. Tájképein is csak óvatosan közelített a kubizmushoz, a kristályos szerkezetek, fénytörések érdekelték, nem az analitikus térproblémák.
A háború alatt Márffy hadifestőként szolgált, de ellentétben Mednyánszkyval, nem érintette meg a háború tragikuma. Nem festett halottakat, sebesülteket, inkább a békésebb pillanatokat kereste, amikor pihent a tábor: a lovak hátának vonala, a hadisátor vagy a lövészárok is csak a szerkezetes megjelenés miatt volt érdekes a számára.
A háború után, az évtizedfordulóig „zsírosabb”, sűrűbb festésmóddal kísérletezett. Ez a viszonylag rövid, átmeneti periódus a Csinszka-korszak elejéig tartott.
Kernstoknak a Tanácsköztársaság idején vállalt szerepe miatt menekülnie kellett, így a nyergesi házat Márffyra bízta, aki 1920–21-ben hosszabb időket töltött ott, már Csinszkával. A házasság megváltoztatta festészetét. Itt kezdődött az elismertség időszaka, s született meg az az új stílus, amely az 1958-as Ernst Múzeum-beli tárlat gerincét adta. A Kogartban inkább azt igyekeztünk bemutatni, miként jutott el idáig, a stílusmódosulásokat lehet jól végigkövetni a kiállításunkon. Márffy – mint sok más művésznél is tapasztaljuk, a Nyolcak mindegyikénél – legmarkánsabb műveit még fiatalon, első lendületből hozta létre. Az 1925 utáni időszak műveiben már csak árnyalatnyi a változás, addigra Márffy kiforrott, megállapodott festővé vált. Azért helyeztük a hangsúlyt az életmű elejére, mert ez az első másfél évtized, 1905-től 1920-ig – amely meggyőződésünk szerint egybeesik a modern magyar festészet kiemelkedő időszakával is – Márffy esetében még sohasem volt így együtt, folyamatában láttatva.
A húszas évek közepén a Csinszkával kötött házasság, a közösen épített otthon idillje állt a fókuszban, amely megváltoztatta a festő életét, sőt egész művészetét. Festészete oldott lett, lazúros, mindvégig nagyon színes, de már nem a nyers kontrasztokra épült, hanem a harmóniára. A Szamóca utcai villa mindent megadott, amire Márffynak szüksége volt: otthont, családot, műtermet. Modelljei elsősorban Csinszka, valamint a ház lakói voltak. A kilátás a budai hegyekre, a környező kocsmák hangulata, a kerti munka mind állandó témákat kínáltak, a csendéletekhez pedig bőven akadt gyümölcs és virág a kertben. Ez a festői világ nagyon kedvelt volt a közönség és a kritikusok körében is. Márffy az indulásakor, a Gulácsyval közösen rendezett tárlat után ugyan jó kritikát kapott, a Nyolcak idején viszont dúlt a háború a felfogások között. A Nyolcakat támogató sajtó hozsannázott, hogy végre itt a nyugatos, korszerű, magyar művészet; a túloldal meg átkozódott, hogy ez se nem magyar, se nem művészet. Aztán a húszas évek végére Márffy elismert festő lett, a KUT elnöke (egy évtizeden át), a kritikák – jobb- és baloldaliak egyaránt – csak a legszebbeket írták róla. Ez az a periódus, amelyet Márffy halála után is sokáig a nevével azonosítottak.
A Kogartban is szerepelnek a jellegzetes témacsoportok, főként a felső emeleten: így a Csinszka-portrék, önarcképek, a budai környezet, a kisvendéglők, kávéházak világa, a színpompás csendéletek. És kiegészülnek a korszak egyéb jellegzetes Márffy-kompozícióival – felvillantjuk a cirkuszsorozatot, az evezős képeket, a lovas tájakat. Külön falat kaptak a közönség által leginkább csak „comói képek”-nek nevezett darabok. Ezeknek egyébként nem mindegyike készült a Comói-tónál, amit Márffy még a 30-as évek elején fedezett fel magának. Egészen 1947-ig járt – járhatott – Észak-Olaszországba és Svájcba festeni, a hegyes-tavas tájak többnyire ezt a vidéket idézik. Így variációikban együtt látva talán még impozánsabbak, mint külön-külön.
Az utolsó időszakot egy megkapó önarcképpel, a második feleség, Cseszka portréjával, néhány jellegzetes csendélettel és tájképpel érzékeltetjük. Márffy ekkor már rákényszerült, hogy a szűken vett megélhetésért fessen, de azért még ekkoriban is kerültek ki ecsetje alól igazán kvalitásos művek.
A Kogartban is, éppúgy, mint a Modemben, videoszobával egészítettük ki a hagyományos tárlatot. Debrecenben Deák Krisztina Csinszka-filmjét vetítettük, ide pedig egy kis „házimozit” készítettünk Barki Gergely művészettörténész kollégámmal. Tavasszal a Rádió archívumban kutattunk dokumentumok után a Nyolcak kiállításhoz. Ott fedeztünk fel egy húszperces interjúrészletet Márffyval, amelyben az idős festő az indulás éveire emlékezik vissza. Ha jól tudom, ez az egyetlen szalag, amelyen Márffy hangja hallható. Ez az anyag kapóra jött a tárlathoz, és dokumentumfotókkal, festményekkel illusztrálva egy kisfilmet állítottunk össze belőle, amely kizárólag itt nézhető és hallgatható.