Aranyalmák tündöklése és bukása
Ross King: Párisz ítélete – az impresszionizmus születésének évtizede
Meissonier, Meissonier... valamit biztos látni lehetett tőle, mondjuk a Louvre-ban, de ha négyfelé vágnának se tudnám megmondani, mit. És Párizs, a világ művészeti központja, legalábbis 1860 körül mindenképpen, az ottani közönség ízlése a legkifinomultabb, ki gondolná, hogy szerintük a világ legnagyobb festője ekkoriban, az impresszionizmus születésekor, pont Meissonier?
Akinek egy képéért, a Napóleont ábrázoló Franciaországi hadjáratért még 1890-ben is hatalmasabb összeget fizettek, mint a párizsi Opera egész az évi költségvetése. Ami viszont pont a 80-szorosa volt annak az árnak, amit Manet hagyatékának árverésekor a legdrágábban elkelt kép, az Olympia elért. Az aprólékosan festett, sima felületű, Meissonier-féle képekhez szokott szem számára Manet képei olyanok voltak, mintha felmosóronggyal festették volna őket, hiába járt olyan elődök nyomdokain, mint Velázquez. Persze Velázquez képei barnásak, Manet pedig elkezdte használni az iparilag előállított új pigmenteket, például a króm-oxid-zöldet, kobaltkéket – és ez az akadémiai mesterek szerint szégyenletes iránynak számított. Mint ahogyan az is, hogy Manet Olympiája erőteljesen emlékeztetett az akkoriban futótűzként terjedő pornográf fotográfiákra – nemcsak a póz miatt, hanem mert a minden modellálás nélküli fehér test pont olyan, mint azok a meztelen testek, amelyek a korabeli sötét műtermekben egy-egy magnéziumfellobbanással egybekötött exponálástól lettek a fotókon ilyen kiégetettek. Miközben a korszak legnépszerűbb képe is egy meztelen nő: Cabanel Vénusza, csak az úgy született, hogy ecsettel finoman és hosszan cirógatták a vásznat, egészen addig, amíg Vénusz körül kis puttók is lettek rajta.
Ross King most is, mint a firenzei Dóm kupolaépítésének vagy a Sixtus-kápolna mennyezetfestésének történetét elmesélő könyveiben tényeket, alakokat hoz össze, nyilvánvalóvá teszi köztük az összefüggéseket, és mivel szinte napról napra halad, néha egészen regényszerű. Mondjuk olyan sokat nem hagy időzni sem Manet és Berthe Morisot, sem Meissonier és Elisa Bezanson románcán, hanem arról kell olvasnunk, hogyan szállt a fényképészként is ismert Nadar az ostromlott Párizsból léghajóval a porosz vonalak mögé, vagy hogy a több hónapos éhezés alatt a párizsi állatkert lakói is a hentespulton végezték. Nagyon érdekesek a festők rokon- és ellenszenvei, barátkozásai, vagy hogy ki kit tartott fafejnek, vagy éppen reménytelen eset- nek: Cézanne-t például szinte minden kollégája az egy Pissarrót kivéve. Mindent összevetve a könyv hatalmas tanulsággal zárul a kortársak ítéletét és a világ dicsőségét illetően, de mielőtt bárki nyugodtan hátradőlne, körül lehet nézni, ki korunk Meissonier-je, ki Manet, valamint elképzelhető-e, hogy pár tíz vagy száz év múlva megint Meissonier-nek fog állni a zászló, az impresszionisták meg kimennek a divatból. Szegény Párisz, mintha megkergült volna: hol odaadja az aranyalmát, hol visszaveszi – folyamatos mérlegelésre van ítélve.