Kapitalizmus és szocializmus és skizofrénia
Zuhog az ész / a gazdátlan tényrakásokra. A Société Réaliste jelekben, ikonokban, színkombinációkban, titkosírásokban, globális és lokális utalásokban tobzódó kiállításáról akár e Petri-kétsoros, az Építkezés is eszünkbe juthat. Az empire, state, building tébolyító mennyiségben zúdítja a látogatóra az észben megfürdetett ténycsoportokat: demarkációs vonalakból és valutajelekből képzett ábécét, Auguste Comte ihlette csillagnaptárat, a világ zászlainak színátlagát és számos új, a kiállítás párizsi állomása óta született művet – Gróf Ferenc és Jean-Baptiste Naudy duója egy pillanatra sem áll le.
Az eredmény néha hidegen látványos adatvizualizáció, mint az európai évezredek határváltozásainak hőtérképe vagy az óriáseuró, amely a rajta lévő EU-térképről lemaradt peremországok pozícióját a karimán jelzi. Ki ne tudná, hogy ott vannak, mondhatnánk, legfeljebb „ismert ismeretlenek”, Donald Rumsfeld híres kategorizálásában: tudjuk, hogy mit nem látunk, ahogy a csernobili erdők is ott vannak, folttá kenve, a Google Maps-en. Ám a Google-világ ismeretlen ismeretlen is, melyben vitatott területek IP-címtől függően látszanak indiainak, kínainak vagy vitatottnak, minden igényt kielégítve – a Birodalom az államok felett áll. S annak fényében, ahogy két éve néhány egyetemista kiharcolta Hollandia térképének újranyomását a gombostűfejnyi karibi sziget, Saba holland törzsterületté válásakor, az euró-korrekció szinte rendes, reális politikai akciónak tűnik.
Ám máskor a tények újrarendezése a releváns adatok megkülönböztetésére képtelen, skizofrén tüneteket mutat. Két számot mondok: / 56 / 68 / Összeadhatjátok, kivonhatjátok / megoszthatjátok..., ahogy egy másik Petri-vers szól, a művészek pedig konkrétan összeadják, kivonják és elosztják kettővel a fontos magyar évszám-párokat (The Long Century – Budapest). S mivel végeredménynek is kerek évszámokat szeretnének, mindig két páros vagy páratlan évet osztanak el. Van ennek értelme? Nincs. Direkt? Talán. „A tudásszerzés abszurd, de az abszurditásból is szerezhető tudás”, mondják az alkotók egy interjúban, így szinte minden logikus műhöz tartozik egy illogikus. Ott a valutajelekből képzett Experanto-ábécé, amelynek sorrendje mindig az árfolyamhoz igazodik és ott a határvonalakból képzett Vonalvilág, ki tudja miért, az angol országnevek ábécéje szerint összefűzve. Ott van King Vidor és Ayn Rand vulgárindividualista filmje, Az ősforrás kivonatolt változata, amelyből hiányzik minden élő szereplő, csak a modernista építészet marad mint a pénz és a hatalom tiszta megtestesülése. Az Ősforrás izgalmaival szemben pedig ott az álkonceptuális A Life to See, egy Riefenstahl-összes, a rendező élettartamára nyújtva – 101 év, amit látnod kell –, az órányi, random kockák alatt lepergő hanganyaggal, amiben sem a tudásszerzést, sem annak abszurditását nem könnyű megtalálni.
Igazán elemében a két végpont között van a Société Réaliste. A Mare Nostrum, amely a sarkvidékre transzponálja Európa és Észak-Afrika városait, mindjárt kevésbé tűnik abszurdnak, ha például arra a harmincas évekbeli térképre, képeslapra gondolunk, amely Portugália gyarmatait forgatta Európa területére, dacos felirattal: „Portugália nem kis ország”. Készítője, Henrique Galvão, a tengerentúli területek főfelügyelője, idővel szembefordult a gyarmatok kizsákmányolásával. Bebörtönözték, megszökött, hetvenhez közel fegyverrel próbálta a Santa Maria óceánjárót Angolába téríteni, hogy megdöntse a Salazar-rendszert és egyben megakadályozza a robbanásszerű dekolonializációt, tudva, hogy az csak Amerika és a Szovjetunió csataterévé tenné az új államokat. „Andy Goramból csak kettő van”, énekelték a drukkerek a skizofrén Rangers-kapusnak, és így volt kettő birodalomból is: a Société az eredeti formájában meg nem épült, de aztán hét iker-épületként kísértő Szovjetek palotáját morfolja hét lépésben a kísértetiesen hasonló Empire State Buildingbe, a SZOVJETOV-feliratot az IMPERIJA-ba, ahogy Karinthy a „nincs”-et – néncs, néndz, véndz, féndz – a „pénz”-be. A pénz a dollár, a kérdés: Herkules oszlopaiból jön-e az áthúzás rajta, a mexikói pénzen és a spanyol címeren keresztül, ahol a két oszlop, amely a hagyományban a Nec Plus Ultra – nincs tovább – feliratot fogta közre, Plus Ultrává változott, mikor kiderült, a tengeren túl is terjeszkedhet a birodalom. A két oszlop a távolba tűnt, az ikertornyok is leomlottak, de csak hogy egyesülve támadjanak fel, One World Trade Center néven, mert csak egy világ van és egy birodalom, mondja a Société Réaliste, és valutajelekkel visszaírja az oszlopok közé: Nec Plus Ultra.
Máskor olyan Birodalom üldözött betűtípusait – a modern Futurát és az aztán szintén fajidegennek talált gót Frakturt – keresztezi, amely gyűlölte a keveredést és még volt saját nyelve. Mítosza, mint a náci ideológus, Alfred Rosenberg könyve mutatja, mellyel a fajidegensége miatt a mű elolvasására is alantasnak talált irodalmár, Victor Klemperer fejét ütlegelték, megerősítve őt abban, hogy titokban tovább gyűjtse a beivódó náci szavakat, megerőszakolt kifejezéseket, a háború után megjelentetve a Lingua Tertii Imperiit, a Harmadik Birodalom tizenkét évig sulykolt nyelvét. A Birodalmat amúgy is csak ezerévesnek álmodták, Hitler és Speer ügyelt rá, hogy a jövő Berlinje, Germania világfőváros romként is impresszív legyen, így a Société ebben az állapotban festeti meg látképét.
A mi birodalmunk, amely el sem képzeli, hogy egyszer véget ér, csak a kívül születetteket rekeszti ki – ezen segít a duó EU-zöldkártya-lottója –, egyébként mindent inkorporál: a brechti Krétakör utaztathatja benne a Berlini Biennáléra a guruló csodaszarvas-emblémájával a Sociétét is megihlető Gój Motorosok Rosenberg zsidóságáról értekező elnökét. A plus ultra birodalmának nyelve, a Lingua Ultimae Imperii a sokszólamú szavaké, képeké, logóké. Ezt próbálja összezavarni szó-, kép- és logó-játékokkal, anagrammákkal a Société; a Goldman Sachs átalakul Gold Can Smash-sé, a Manpower WoManpowerré, a Dreamworks holdsarlón ücsörgő kisfiúja kalapácsot kap a kezébe. Beleláthatjuk a szabadságharcot vagy a skizofréniát, ahogy a Škoda-embléma indián fejdísze egy imázsfrissítés során szárnyas nyíllá alakult, a formális hasonlóság okán. De a netes hackekkel ellentétben a Société ötletei műtárggyá akarnak válni. A nulla, melynek igazi jelként a semmibe kell tűnnie, mire leírjuk – mint a katalógus tájékoztat –, kívánatosan csillogó szobor formájában vékonyodik el, akárcsak a Zero Euro, amely különösebb indok nélkül válik tipográfiai jelből körüljárható testté. A zománctáblákra nemcsak enigmák kerülnek fel, hanem a gyermetegebb szójátékok is: Ru/apture, (R&D)egeneration, melyeknek furcsán áll az árufétis-lét. S mindezt ellensúlyozandó, ott az antiműtárgy, a graffiti rokonaként a falfestés, amely most a teljes kiállítást beborítja, a kettősség pedig talán az értelmetlen művekhez hasonló figyelmeztetés, emlékeztetés az antikapitalista művészet ellentmondásaira.
A probléma inkább akkor kezdődik, amikor a kalapácsos Dreamworks-fiú Bíró Mihály Kalapácsos emberévé cseperedik. A Société, mikor pár éve az 1919-1949-1989-problematikával kezdett foglalkozni, nem visszhangozta a baloldali közbeszédet a formálisan 1949-es alkotmány tökéletességéről, hanem izgatónak látta, ahogy az húsz év után is a „szociális piacgazdaságba való átmenetet” deklarálja, miközben a permanens átmenet évei során épp a munkához, lakáshoz, egészséghez való jogot változtatta az Alkotmánybíróság kikényszeríthetetlen utópiává. A Société akkor „büdös paraszt” helyett „büdös paralel”-t hasított az egymásra vetített alkotmányszövegekből kirajzolt Derkovits-Dózsa mellkasába, az új alaptörvény után azonban a reakció kimerül az 19?9 feliratú Kalapácsos ember piros, zöld, kék és sárgás változatában. Hasonló a rovásírásos, áthúzott Sztálinváros felirat is. Ötletes, hiszen a betűkké váló jelek ellentéte: ornamentikává vált írás, melyet még propagálói közül se tud mindenki kiolvasni. De nagyon nem belemenős, ha olyan fogalmakkal ütköztetjük, mint a „szabad identitásválasztás” vagy az „elképzelt közösségek” és azon a Magyarországon, ahol már évekkel ezelőtt feltűnt a Dávid-csillag alá rovásírott „zsidó vagyok, nem turista”-póló egy tüntetésen, egy másikon pedig héberül tartották magasba a „Nem volt holokauszt”-táblát, ott forma és tartalom e szelíd diskrepanciája kicsit passzé.
S ez csalódás az egyes munkáit politikai trendügynökségként jegyző S. R.-től, amiként a kiállítás pesti változatának főműve, a teremnyi State of Shades is, a nemzeti festészet és a Nemzeti Galéria – aktualitásoktól aligha független – kommentárja; a színcsíkok a Galéria egyes festményeinek színátlagát mutatják be, illetve az egész átlagát, a „Magyar nemzeti festészet szürkét”. Ez kicsit elkoptatottnak tűnik, ha olyasmikre gondolunk, mint Jason Salavon steril impresszionizmus- és barokk-átlagai vagy Komar és Melamid maróan ironikus, tizennégy nemzet számára elkészített „tökéletes festményei”, melyek kérdőívében az adott állam polgárainak kedvenc színére vonatkozó kérdés sem hiányzott amellől, hogy az illető a történelmi vagy a kortárs hősöket preferálja-e. Az empire, state, buildingben legfeljebb a kiállításcím anagrammájaként rejlenek benne az „MNG disputabeli terei”. A magát a kommünárok örökösének valló trendügynökség, ha nem csak a múlt divatszínei izgatják, akár a State of Shades magyar címében, az Árnyékállamban derengő jelentéssel is foglalkozhatna; national colors helyett a Transparency International 2012-es magyar divatszavával, a state capture-rel, a gazdasági-politikai maffiák állami hatalomátvételével. Mert ha a Société Réaliste legalább viccből komolyan gondolja, amit egy interjúban állít a kiállítás kapcsán, hogy a művészet hatékonyabb lehet a politikai harcban, mint egy Kalasnyikov, akkor a State of Shades nemzeti szürkéje egy „whiter shade of pale”.
Société Réaliste: empire, state, building
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
2012. augusztus 5-ig
Toldás az Eiffel-toronyhoz, 2011, fémszobor, 150 × 150 × 150 cm | háttérben: Megváltoztatandó: vörös, zöld, kék, narancssárga, 2011, zománctábla, 54 × 73 cm egyenként © Bujnovszky Tamás / Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum-Adattár © Société Realiste