Festőélet Magyarországon 7. – „Ezért maga egy sapka pénzt fog fizetni”
Beszélgetés Tót Endrével
Rettegtem, marad-e mondanivalója a Könyvhétre megjelentetett önéletrajza után (Örülök, ha egyik mondatot a másik után írhatom, Noran, Bp., 2009. 321 nagyméretű, illusztrált oldal), de mint mindig, szerencsére most is ömlött belőle a szó. Csak olyasmit kérdeztem, amit az önéletrajzában nem találtam.
Idézd már fel, kérlek, hogy is vitt ki Lakner Frey Krisztiánhoz 1966-ban?
Meglepett Lakner ajánlata, hogy összehoz a szűk körben ismert, autodidakta, de apja bőkezű támogatását élvező Frey Krisztiánnal. Valószínűleg mindkettőnknek önzetlenül segíteni akart, hisz látta, hogy hasonló irányokban dolgozunk. (Az ő irányaira még visszatérhetek.) Ahogy beléptünk az újpesti kertes házba, első pillantásra felismertem, hogy kutatásaink csakugyan nagyon közeliek. Másfél óra elteltével mindhárman visszamentünk az én angyalföldi szobakonyhámba, hogy most már Krisztián is megláthassa, én miket festek. Ő nálam is jobban megdöbbent szándékaink közeliségén. Hozzáteszem, hogy ő jobban el volt eresztve, mint én, ezért tudott óriási méretekben, olajjal is festeni egészen távozásáig, 1970-ig, míg az én 950 forintos tanári keresetemből jobbára csak papírra tellett.
Ettől kezdve abnormálisan sokszor, szinte naponta eljött hozzám (előbb bekukkantott földszintes lakásom ablakán), talán, mert adott a véleményemre, meg talán azért is, mert még az Iparterv-kiállításaink idején, 1968–69-ben is kültagnak számított.
Hogyan hatottatok egymásra? Voltak-e vevőitek?
Egy évvel később, 1967-ben, amikor a rákosligeti egyéni kiállítására készült, elhívott, nézzem meg az anyagát. Csupa hatalmas olajkép, egyik sem „jött” (Freyjel ilyen egyszavas jellemzéseket adtunk egymás képeiről). Az én tanácsomra takarta be valamennyit szürkével. Így lettek akciós képek, ami az én munkamódszeremre emlékeztetett. Ami az eladást illeti, azokban az években ez föl sem merült. Sem állami, sem privát vásárló nem akadt a mi stílusunkra. Merő véletlenségből vett tőlem valaki egy „fehér képet” 2500 forintért, meg Sziklai Erika énekesnő és Gombár Judit jelmeztervező egy-egy színes informel képet, de többé-kevésbé Korniss közvetítésével.
Hencze Tamással 1960–61-ben főiskolai padtársak voltunk. Ő is kijárt hozzám Angyalföldre, biztattam, fess te is! Megmutatta az első gesztusképeit, erre azt mondtam neki, ne utánozz! Ekkor ragadott hengert, tudott ingyen jó ragacsos nyomdafestéket is szerezni (ez kell a henger alá), és akkortól kezdve már a maga útját járta. Nyugodt, sima felületeket hozott létre. Az enyémek véletlenszerű, zaklatott felületek. El tudtam fogadni Tamás felületeit, de jobban tetszett volna, ha Rothko mélyebb, érzékenyebb felületeit hozza létre. Ahogy Keserű Ilona – hosszú vívódás árán – elérkezett a maga oldott stílusához, ő is gyakran megbeszélte velem a dolgait.
Azért csak nem voltál akkora tekintély, mint az idősebb, ismertebb Lakner?
Nézd, Frey meg én, talán kicsit pimaszul, kritikusan néztük Lakner dolgait. Ahogy mentünk ki Újpestre, Lakner így szólt hozzám: „Szívesen festenék én is úgy, olyan szabadon, ahogy ti, de tele van a hátizsákom, még nem akarom letenni.” Vagyis rengeteg akadémiai, technikai tudással rendelkezett, amit akkor még nem akart sutba dobni. (Irónia: húsz év elteltével csak-csak rátért az informel festészetre.) Az akkori képeiben semmi nem volt az akciós festészetből, amit Krisztiánnal próbálgattunk. A „geométereket”, Bakot és Nádlert egyáltalán nem akartuk követni, bár ők is a gesztusoktól indultak el, ahogy Hencze is.
Én 1964-től soha nem festettem át egyik munkámat sem. Akciószerűen festettem, ha közben csöngettek és jött valaki, eldobtam, ami addig elkészült, és miután elment az illető, újba kezdtem. Ahogy egy jazzszaxofonszólót sem lehet megszakítani. Ha kiszállsz belőle, már nem tudod helyreállítani azt a tónust, azt a belső érzékenységet, amelyben a szünet előtt voltál. (Ez az „akciós” alkatom élt tovább most már nem műtermi, hanem utcai akcióimban.)
Felfokozott állapotban vágtam bele az akciós informel festészetbe 1963-ban. Úgy ért véget egy nagy szerelmem, hogy nem ért véget. Ennek az utórezgései voltak a képeim 1964 és 1967 között. Az akciós informelt szinte nekem találták ki. Túlnyomórészt 100x70-es volt a legnagyobb méretem a szegénységem miatt. Kitűztem a papírlapot az állványra, és úgy estem neki, mintha le akarnám rombolni. Hencze portréját 12 perc alatt festettem, két ecsetet is eltörtem rajta. Az ő és felesége portréja volt az az egynéhány figuratív kép, amelyet informel ecsetemmel a 60-as években festettem.
Ez a korszakod is véget ért, méghozzá radikálisan, mert mindenestül felhagytál a festészettel. És alighanem megint igazad lett, mert épp a 70-es években, itthon elkezdett nem festői munkáiddal lettél Európa-szerte ismert.
Nem hagytam volna abba a tradicionális festést, ha nem kényszerít rá a nyomorom, bár meg kell mondanom, fiatal fejjel könnyebben viseltem, mint viselném manapság. Megtudtam, az amerikai absztrakt expresszionisták, még a kezdők is, milyen körülmények között, mekkora műtermekben, mekkora vásznakra, milyen töméntelen drága festékkel dolgozhattak. De a nyomor csak az egyik indíték volt, a másik a kommunikációképtelenség. Narcisztikus, exhibicionista alkat vagyok, lételemem, hogy „látva lássanak”. Nehezen tudtunk kiállítani, legföljebb kültelkeken, művelődési házakban. A 60-as évek végén belém szállt az érzés, hogy be vagyunk zárva, kommunikációképtelenek vagyunk a szélesebb világgal. Még Pozsonyban se tudtunk kiállítani, márpedig én az egész világra vágytam.
Az összes problémámat egy csapásra megoldotta a koncept artra való áttérésem. Igaz, közben Freytől, Henczétől, minden kollégától, még Kornisstól is eltávolodtam. El kellett távolodnom tőlük, mert zavartak volna az új munkámban. Tudod, a szerelemben is így van ez, ha új kapcsolatba keveredünk, az a jó, ha egyáltalán nem tekintünk vissza.
Kicsit furcsa, hogy ez így történt veled, mert új irányokba, mozgalmakba társakkal együtt szoktak fordulni a festők.
Én egy földrajzilag minden korábbinál szélesebb, bár csak virtuális közösségbe kerültem bele a postaművészetemmel, a mail arttal. Sűrűn beköszöntek hozzám új kollégáim, csak éppen a postaládámba…
A levelezés csak vitte a pénzt, nem hozott semmit a konyhára, márpedig te a nyomor elől is menekültél.
Ben Vautier, a műfaj francia világsztárja ’78-ban, Berlinben meg is kérdezte tőlem: „Hogy bírtad a postaköltséget?” Nos, nem ruházkodtam, alig ettem, mindent a postára költöttem. De el kell ismerni, hogy alig valamivel voltak drágábbak Európán belül a testesebb küldemények, mint a karcsúk, inkább csak Amerikába volt drága a légiposta. Amikor a 70-es évek elején Ken Friedmannek küldtem egy félkilós csomagot San Franciscóba, a postáskisasszony így szólt: „Ezért maga egy sapka pénzt fog fizetni.” Ha jól emlékszem, 55 forintot fizettem.
Nos, a 90-es évek közepén egy kölni múzeumban megdöbbenve botlottam az urológus Speck világhírű gyűjteményében egy nagy koromfekete képedbe. Valahogy tehát mégiscsak bejött, anyagilag is a váltásod…
Ez a Dada Messe in Berlin című képem volt, 1989-ben vette Speck 15 000 márkáért, aminek a felét a nagyon jó nevű Galerie Krenn vitte el. Gondosan annotáltam a csoportkép valamennyi – nem látható – résztvevőjét. Már régóta nincsenek anyagi gondjaim, de már itthon élve, a hetvenes években is jól ismert európai képzőművész voltam, pl. az olasz Flash Artban megjelent anyagom révén, amely – éppen Lakner mondta ezt nekem – hét nagy egyéni kiállítással is felért. A New York-i MoMA 2006-os, nagy Eye on Europe katalógusában a cseh Milan Knižak mellett egyedül én képviselem ezt a régiót.
Akkor hát úgy lehet legjobban megélni a festészetből, ha az ember abbahagyja?
Én inkább a bonni General Anzeiger 1999-es megállapítását idézném: „Akkor lett híressé, amikor felhagyott a festészettel.”