A szokatlan helyzetre való tekintettel, amelyben a tavasz ellenére az a legbölcsebb, hogyha kerüljük a népes baráti társasággal együtt töltött időt, és a természetben tett séták mellett saját nappalinkba menekülünk, ezért mi most nem kiállításokat ajánlunk, hanem olyan korábbi Artmagazin-cikkeket, amiknek éppen aktualitása van, vagy egyszerűen: nagyon szeretjük őket.

Íme Topor Tünde ajánlója:

"Szórakoztató adalék kiállításínség idején ahhoz, milyen nagy hagyománya van a modern művek fölötti értetlenkedésnek. Az értetlenkedők javára lehet írni, hogy vasárnaponként a családi program a Műcsarnok vagy később a Nemzeti Szalon kiállításainak látogatása volt. A karikaturisták javára pedig azt lehet írni, hogy nagyon alaposan megnézték az egyes műveket, nem csak úgy átszaladtak a tárlatokon. Sőt a legmodernebb, legszokatlanabb művek előtt töltötték a legtöbb időt, részletes leírásokat hagyva róluk. Kovács Bernadett cikke, aminek aktualitását nemcsak a karikatúrák adják, hanem egy tavaszi nemzetközi kiállítást hirdető plakát, amin Raffaello van. Ezzel fejezzük ki együttérzésünket a Rómában épp csak megnyílt, majd rögtön bezárt Raffaello-kiállítás kurátorai felé."

Vaszary János festői pályafutása arra az időszakra esik, amikor a képzőművészetek és azon belül is a festészet a közvélemény érdeklődésének középpontjába került. A napilapok és hetilapok cikkeinek sokasága foglalkozott a magyar művészet ügyével, próbálta felkelteni az érdeklődést a kiállítások és a kiállított művek iránt. Erre már csak azért is szükség volt, mert noha a Műcsarnokban bevezetett csütörtök esti sétahangversenyeken nagy volt a tolongás, a látogatók ezeken a kiállítótér helyett inkább a büféasztalok felé tülekedtek. Az értelmiségi körök teljes fronton támadtak. A komolyan vehető magyarázó tárlatvezetések és a kiállításokkal egyetemben megjelentetett értelmező füzetecskék mellett a „panem et circenses” jegyében a karikatúralapok hasábjait is kisajátították alternatív tárlatbeszámolóikkal.

A tárlatok nyitva tartása alatt az év közben megjelent általános – a közönség műértését és műízlését kifigurázó – vicceket felváltották a tárlatokon kiállított művekről és alkotóikról készült gúnyrajzok. A rajzhoz felhasznált képanyag kiválogatásában és az élc bántó vagy összekacsintó jellegében sokféle szempont érvényesült. Fontos volt, hogy a lap melyik társadalmi réteget kívánta megszólítani vagy hogy a felkért karikaturista kivel szimpatizált, kiről mi volt az egyéni véleménye. Ugyanakkor nem elhanyagolható annak az egyszerű ténynek a szerepe sem, hogy kinek a művei mennyire voltak kifigurázhatóak. Ebben a vonatkozásban pedig Vaszary János művei mindenképpen jól teljesítettek.

A puszta hangulat- és látványfestésen túlmutató műalkotásai szinte mindig felkeltették a közönség és a karikaturisták figyelmét is, akik sokszor a közönségkritikákat is felhasználva rajzolták meg gúnyrajzaikat. A művészi stílusok között nehezen tájékozódó közönségnek a művészi nevelés hiányos és rossz volta miatt amúgy is ma már mosolyt fakasztó elvárásai voltak egy-egy képpel kapcsolatban.
 

„Az iskolák hibás tanításai nyomán sokan, midőn egy kép vagy szobor elé állnak, rögtön a kritériumok egész sorával fegyverzik fel magukat s azután azt kutatják, hogy talál-e vagy sem az a kép vagy szobor, megfelel-e az iskolás kritériumnak. Elsősorban jellemzi ez a művészet iránt kevés vagy semmi érzékkel sem bíró embereket. Itt van természetesen, egy lovas szobor: a kritériumos úr előszedi emlékezetének lomtárából a kérdés és felelet-sablonokat s odaáll a szobor elé, mondván: Ez a szobor egy hadvezért ábrázol. Milyen egy hadvezér? Egy hadvezér nagy, hatalmas alak, mert sokaknak parancsol. Nagy, hatalmas alak-e itt is, – igen, vagy sem? Ha igen, akkor a szobor felfogása jó, ha nem, akkor rossz.
Ez nem karikatúrája a művészet szokásos megítélésének, hanem a szomorú valóság. Ki azt keresi: arányosan van-e elosztva fény és árnyék a képen: más meg azt, vajon »a részletek gondosan vannak-e kidolgozva«. Akik több francia újságot olvasnak, azok fölvitték arra a magaslatra, amelyen nem kérdik többé, hogy mit ábrázol ez vagy az a mű, hanem megelégszenek annak a kijelentésével, hogy a művész »egyéniséget vitt a képbe«. Ezt kellemes hallani és könnyű mondani.” (Lyka Károly: A tavaszi Szalon. Budapesti Napló. 1899. ápr. 25. 1. o.)

Ezek után nem csoda, hogy az élcek túlnyomó többsége éppen az „elrajzolások” és „hibás kompozíciók” felett tört pálcát. Mivel Vaszary a realitással szemben a színnel vagy a vonallal kifejezhető hangulatokat részesítette előnyben – akár a figura „eltorzítása”, megkurtítása árán is[2] –, ezért a műveiről megjelent karikatúrákban a legtöbbet ezen élcelődtek. Női aktjai közül is több „elvesztette a fejét”. Így járt a Műcsarnokban 1901 tavaszán kiállított Női test3 lányalakja és az 1903 telén bemutatott – háromszor is kifigurázott – Fürdő nő[4] című képen a szobalány. Ezeket a fejetlen hölgyeket humorral fűszerezve sorra idézték fel a vicclapok, megjátszva, hogy egyetértenek a közönséggel, amely értetlenül állt a „befejezetlen” vagy „elrajzolt” képek előtt. A karikaturista ezáltal egyaránt elnyerte azok tetszését, akik nevetségesnek találták Vaszary János munkáit és azokét is, akik értették a művész célját, hiszen így az általában elhangzó „tárlat-kritikákon” nevethettek.

A karikatúralapokban mindig is előkelő helyet foglalt el az erotika. A nuditás nyílt vagy burkolt megjelenítése laptípustól függetlenül jellemezte a korszakot, csak míg egyes, kifejezetten szalon élclapnak számító újságoknak, mint a Magyar Figaró, nem volt szükségük a képzőművészet köntösére, addig a konzervatívabb lapok, mint a Kakas Márton a tárlatbeszámolók kapcsán ereszthettek egy kissé a gyeplőn. Ezek után nem csoda, hogy az 1895-ben és 1896-ban ismét kiállított Forrás című képe[5] már témájánál fogva is megihlette a rajzolókat. A szabadszellemű Magyar Figaró torzrajzánál a képaláírás találó kritikát fogalmazott meg a fiatal, a forrásnál szomját oltó nő lányos idomaival kapcsolatban, amikor a „Kiaszott forrástündér” címet adta neki. Ezzel szemben a visszafogottabb Kakas Mártonban egy évvel később ugyanerről a munkáról megjelent rajznál az „Arckép” címadás erőltetett, a modell vékonyságára vonatkozó kritikát viszont a rajzoló a torzítás segítségével jobban érzékeltette.

Vaszary paraszti témájú műveiről jóval kevesebb karikatúra jelent meg az élclapokban. A kissé novellisztikus hangulatú, már a címadásában is a korabeli népszínművekre emlékeztető festményét, a Megjött már a parancsolatot[6] viszont kétszer figurázták ki. Míg a Bolond Istókban a festmény és az abban mozgó alakok színpadiasságára történt utalás, addig a Kakas Márton – elsőként a sorban – a leányalak fejvesztésének esetét feszegette.

Szinte egy univerzum választja el egymástól azt a karikatúrát, amely az 1902-es téli tárlaton kiállított Szolgalegény[7] című műről készült és az egyik folyóirat tárlatkritikáját. A karikaturista az erőteljes felülnézet miatt kialakult kényes egyensúly felett elménckedik a „Víg cimborák” címadással. A Képes Folyóirat lakonikus beszámolója szerint azonban Vaszary képe csak egy „majoros parasztlegényt mutat, kék köténnyel, amint láncon vezeti a főváros környékén általában otthonos tarka bonyhádi tehenet”[8]. Mégis ez utóbbi találta el jobban a lényeget. A komoly hangvételt sikeresen összegezte a tehenét a társasági illemszabályoknak megfelelően bemutató parasztjával a Borsszem Jankó karikaturistája, amely ezzel a viccelődéssel a megcélzott rétegnek, a városi polgárságnak kívánt örömet szerezni. 

Vaszary és a parasztasszony
„Vaszary János, a jeles festőművész egy dunántúli faluban öreg parasztasszonyokat akart fösteni. Szüksége is volt rá egy nagyobb képéhez. Kidoboltatta hát a faluban, hogy
– Ezennel értesíttetik minden éltesebb asszony-személy, hogy jelentkezzék lefestés céljából Vaszary János festő úrnál. Mindenkinek illő fizetség adatik.
De az eredmény csaknem mutatkozott. Vaszary tétlenül, szomorúan ült a vászna előtt, egyetlen öregasszony sem jelentkezett. Még egyszer kidoboltatta hát, aztán várt tovább. Végre másnap beállított hozzá egy öreg anyóka a menyecske lányával. Az anyóka töpörödött ráncos képű asszony volt, no de annál frissebb, tűzről pattant teremtés volt a leánya. Ragyogó szemű, ringó csípőjű, piros orcájú. Vaszary egészen fölvidult láttukra és jókedvűen mondta az anyókának:
– No néném, hát csak üljön le, maga éppen jó lesz.
Az anyóka tiltakozva válaszolta:
– Isten ments! Hisz azért hoztam magammal a lányomat, hogy azt tessék levenni!
– Ejnye néném, de hisz én most öregasszonyokat akarok fösteni. Ki is doboltattam!
Az anyóka szégyellősen lesütötte a szemét és szemérmetesen rebegte:
– Már instállom, én öreg vagyok már ahhoz, hogy levetkőzzem a festő úr előtt, de itt a lyányom az megteszi … annak nincs mit szégyellnie magán. Ugye lányom?
A menyecske a kötényét babrálva mondta:
– Hát ha muszáj, megteszem!
Vaszary megpödörte a bajuszát.
– Hiszen néném, magát majd ruhástul fogom megfesteni … aztán majd hadd jöjjön a lánya!”
(Pesti Napló, 1903. aug. 30. 12. o.)

Az eddig ismeretlen Nádasban című kép[9] eredetijén bizonyára erőteljesen hullámzott a Balaton, így a csónak orrának megemelkedése okozott ismét olyan furcsaságot, melyre szemet vetett az élelmes rajzoló. Linek Lajos rajzai immár másodszor is segítették a kutatást, hiszen Vaszary ezen a tárlaton 41 művel szerepelt, köztük több balatoni tájképpel, melyekről nem maradt fenn korabeli reprodukció. Így ez esetben hiánypótló ábrázolásról van szó.

Sajnos az 1910-es évek vége felé, párhuzamosan az új kiállítóhelyek megszaporodásával, az élclapok fokozatosan egyre kevesebb figyelmet szenteltek a kiállításoknak és általában a művészetnek. A tárlatok számának növekedésével a figyelem és az amúgy is gyér látogatószám szétforgácsolódott. Az egykor tömegeket vonzó, a közérdeklődést felkeltő műcsarnoki rendezvényekkel az új, általában „túlzottan modern” kiállításokat rendező kiállítóhelyek nem vehették fel a versenyt. Ez is lehet az oka annak, hogy egyre kevesebb teret kaptak a tárlatbeszámolók az újságok és az élclapok hasábjain. Csak egy-egy, igazán közfelháborodást okozó tárlattal tettek kivételt. Ilyen volt a Képzőművészek Új Társaságának III. kiállítása is. Bár anyaggal bőven szolgálhatott a tárlat, mégsem foglalkoztak vele sokat a lapokban. Minthogy az évek múlása ellenére Vaszary érdeklődése nem lankadt a meztelen női testek iránt, így azon kevesek közé tartozott, akinek művét a kiállítás kapcsán a Borsszem Jankóban kifigurázták. A karikatúra ez esetben is hatékonyan hozzájárul egy kiállított mű azonosításához. Hiszen Salome címmel Vaszary számtalan esetben állított ki különböző kompozíciókat, de reprodukciók hiányában csak ritkán lehet őket azonosítani. Az 1926-ban

kiállított mű eddigi azonosítása váratott magára. Salome címen a szakirodalom csak többalakos változatokat ismer. A karikatúra segítségével azonban teljes egyértelműséggel bizonyítható, hogy ezzel a címadással Vaszary festett olyan mondén, ruhátlanul fekvő nőalakokat is, amelyek mögött – a beszédes források hiányában – a szakma ma már nem feltételez bibliai párhuzamokat. A Kieselbach Galériában felbukkant Démon[10] névre keresztelt festmény és a Magyar Nemzeti Galériában őrzött Vörös hajú akt[11] is ennek a műnek egy-egy változata lehetett. Kompozícióját tekintve mindkettő megegyezik a karikatúrán látottal. A Démon jól illeszkedik az 1926-ban bemutatott Vaszary-kollekcióba, amelyben éppen az újonnan kikísérletezett, fehér alapon üde, lazúros színeket alkalmazó stílusát mutatta be[12]. Némi ellentmondásnak tűnik, hogy a karikatúrán a kezek máshogy kulcsolódnak, a női arc szája is látszik és a test alatt világos az alap – mégis az eltérések minimálisnak mondhatók. A szélesen mosolygó szájat a szemlélő is szinte hozzágondolja az eredeti munkához, amelyen a nő szemei oly kacéran villannak ki a kezek felett, amellyel a rajz vidámságát lehetett fokozni. Teljes egyezést nem lehet minden karikatúrától elvárni, mert a rajzolók gyors, vázlatszerű munkamódszeréből is adódhattak különbségek. Persze az sem kizárható teljesen, hogy majd egyszer felbukkan egy további mű, amelyen a nőalak éppen úgy nevet, a színfoltok éppen úgy vannak elosztva, mint amilyent a karikatúrából is ismerünk.

„– Asszonyom, körüljártuk a kiállítást. Visszajutottunk oda, ahonnan kiindultunk.
– Lehetetlen! Ilyen gyorsan?
– Ez a leghízelgőbb kritika, amelyet az idei tárlatról eddig mondottak. A többiek elég hosszadalmasnak találták ezt a rövidke kis körutat a Műcsarnok falai között.
– A mások véleményével nem törődöm. De, ni csakugyan visszajutottunk a kiindulóponthoz. Itt látom ismét a pénztár fölött függeni VASZARY János plakátumát. Különös munka. Akár hogyan nézem, nem tudom megérteni, nem tudom benne felfedezni a gondolatot.
– Úgy látszik, a művész szó szerint fogta fel Madáchnak azt a mondását, hogy:
„A művészetnek is legfőbb tökélye,
Hogy elbúj, hogy észre nem veszed.”
– Sőt, még többet vett bele a képbe, mint amennyit Madách mond ebben a két sorában. Mert Vaszary képe szerint a művészetnek is legfőbb tökélye, hogy úgy elbúj, hogy ABSZOLÚTE észre sem veszed.
– Talán igaztalanul ítéli meg a képet. Nézze asszonyom ez az arc Vénuszt, ez itt meg Raffaelt ábrázolja. S egy kép, mely két ilyen szép részletből áll, a maga egészében már nem lehet olyan rossz.
– Ismeri az egyszeri ember okoskodását? Elmondom. A csokoládé jó, a fokhagyma is jó. Milyen jó lehet hát a csokoládé fokhagymával. Hiszen igaz, hogy a Vénusz jó, Rafael is jó, de ebből még nem következik, hogy Vénusz Raffaellel együtt is jó. Hogy hogyan került ez a két kép itt egymás mellé, ezt valóban nem tudom. De úgy látszik, hogy maga Rafael tudja, mert kinnfelejtett szemei mintha azt mondanák: Miért jutottam én ide? Én megadhatnám neki a választ. Büntetésből jutottál te ide: beütötted a melletted álló Vénusznak a koponyáját s ő most kénytelen bekötött homlokkal kiállani a világ szeme elé. Látott ön már valaha csonka koponyájú Vénuszt, kinek olyan a feje, mintha fezzel volna körülcsavarva? Azt hiszem, ez a legmerészebb gondolat, mely az utolsó évtizedben művész koponyájában megfogamzott. De ez még mind hagyján! Csak oda ne pingálták volna ezt a homlokára »Tavaszi kiállítás«.
Ennek méltó folytatása lett volna, ha odaírják a kebelére: Nyitva egész nap.
Ennyit sikerült ellesnem az előcsarnokban lefolyt párbeszédből. Talán nem adtam vissza egész híven. De édes istenem, egy párbeszéd, mely a valóságban elragad, írássá változtatva olyan, mint a legtöbb festmény: hibásak a perspektívái. Vagy hosszúnak, vagy rövidnek látszik rajta minden. Én csak mondom ezt, de Vaszary János bizonyítja az ő plakátumával.”
(V.-i.: [Wallesz Jenő] A Tavaszi Tárlat plakátja. Magyar Géniusz, 1899. máj. 7. 398. o.)

A művészeket a közönséghez nemcsak a műalkotások rajzos-vicces megismertetésével igyekeztek közelebb hozni a hírlapírók. A tréfacsinálásnak és az adomázásnak amúgy is nagy divatja volt a századfordulón, és az igazán ötletes alakokat a budapesti társaság a szívébe zárta[13]. Talán ezért is indította a Pesti Napló a Tarka Krónika sorozatot, amelynek témáit javarészben a művészek szállították. Gerő Ödön – a lap munkatársa és egyben talán a rovat tervének kieszelője – egy 1903-as cikkében elégedetten konstatálta munkája eredményét, miszerint a festőket egyre jobban ismeri a közönség: adomáikat ismerik, magukat a művészeket pedig sokszor erőszakkal is meginvitálják estélyeikre. Reményét fejezte ki, hogy előbb-utóbb a művészek alkotásait is így fogják ismerni.[14] Ebben a sorozatban jelent meg Vaszary Jánostól is egy jóízű adoma.

<sup>Jegyzetek:



[1] „Mindenesetre inkább a Kodak, mint a naturalizmus” – Vaszary János ezt nem sokkal halála előtt nyilatkozta, melyben elárulja, mennyire távol állt tőle a naturalizmus puszta látványfestészete, melynél a fotózás során megörökített érzelmi mondanivaló is többletet jelent. A mondást cikkében idézi és a témakört részletesen tárgyalja Farkas Zsuzsa: Vaszary János és a fénykép. In: Fotóművészet, 2007/2. 119. o.

[2] „A figura hossza például neki teljesen mindegy.” Malonyay Dezső: A Műcsarnokban. Budapesti Hírlap. 1903. nov. 14. 3. o.

[3] Országos Magyar Képzőművészeti Társulat (továbbiakban OMKT) tavaszi kiállításának katalógusa 1901. 149. t. Női test. Olajfestmény, 600 korona. Ez esetben a karikatúra segíti a datálását annak a munkának, amely a Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Rippl-Rónai Ödön gyűjteményében található. Női akt. o. v., 70x60 cm. j.b.l.: Vaszary. ltsz.: 77.7.3.

[4] Az OMKT téli kiállítsa 1903–4. 48. t. Fürdő nő. Olajfestmény, eladó. Az eredetileg Fürdő nő címen kiállított munkája az 1906-os Vaszary gyűjteményes tárlat óta Fürdés után címmel került a szakmai köztudatba. Vaszary János. Nemzeti Szalon, 1906. 91. t. Fürdés után (1903), olajfestmény, 2000 korona.

[5] Az OMKT tavaszi kiállításának katalógusa. 1895. 103. t. Forrás, pasztel. Ezredéves Országos Kiállítás Budapesten. Az OMKT által a városligeti új Műcsarnokban rendezett kiállítás ideiglenes tárgymutatója. 1896. 903. t. A forrásnál, olajfestmény, 600 frt.

[6] Az OMKT őszi kiállításának katalógusa. 1894. 29. t. Megjött már a parancsolat. o., 600 frt. Lappang. Reprodukálva: Dr. Virág Judit – Törő István: A magyar festészet rejtőzködő csodái – Válogatás magyar magángyűjteményekből I. (1853–1919)

[7] Az OMKT téli kiállításának katalógusa. 1902–3. 26. t. Szolgalegény. o., eladó

[8] n. n.: A Műcsarnok kiállításából. Képes Folyóirat. 1903. (XVII/5. füzet) 338. o.

[9] Az OMKT tavaszi kiállításának katalógusa 1901. 154. t. Nádasban, olajfestmény, 800 korona.

[10] Kieselbach Galéria és Aukciósház, 20. aukció. 2002. 12. 06. 2. t. Démon. Vegyes technika, papír, 44x59 cm, j.j.f. Vaszary J.

[11] Olaj, karton, 50x91 cm. MNG.

[12] Ekkor állította ki többek között a Kelet és Nyugat, a Tücsök és a Café de la Paix teraszán című munkáit is. Vaszary háború utáni művészetét két korszakra osztja Haulisch Lenke; az egyikben a feketére alapozott vásznon bontja ki az élénk színeket, a másikban, a 20-as évek második felében fehér alapra dolgozik. In: Bordácsné Haulisch Lenke: Vaszary. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1960. A korabeli kiállításbeszámolók is azt igazolják, hogy a gyűjteményben az új, világosabb színhasználatú képeit mutatta be. „Akik legutoljára produkált, aszfaltos háttérből harsány torokkal kikiabáló színeit láttuk, elcsodálkozunk ezen a változáson, ezen a nyár eleji üdeségen, ezen a jókedven, ezen a melódia gazdag optimizmuson…” n. n.: Az Est. 1926. márc. 28. 7. o.

[13] „Számtalan visszaemlékezés igazolja, milyen nagy zsiványok voltak a századforduló művészei, akik sokszor művészi törekvéseiktől független baráti társaságokba alakulva gyártották napi szinten a tréfákat legtöbbször egymás rovására.” Lásd: Hermann Lipót: A művészasztal. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1958.

[14]Gerő Ödön: Téli kiállítás. Pesti Napló. 1903. nov. 14. 6. o.</sup>



2007/5. 12-17.o.