Pulszky Károly, a Szépművészeti Múzeum megálmodója (1. rész)
„E sorok írója kevés híján fél százada Közép–Itália félreeső csöpp városkáit járva még látta, hogyan csillant fel a fogadósok szeme a hírre, hogy vendégük Pulszky Károly földije, és hallotta szájukból a még frissen élő történetet arról a férfiúról, akihez foghatóan – a lelkes elbeszélés szerint – nem nyomozott ki, nem vásárolt és nem szállított el képet senki.” (1) Fülep Lajos
Még egy kis utca sem őrzi a nevét, pedig bárhová megy is a múzeumlátogató Budapesten, szinte mindenütt Pulszky Károlynak kellene hálásnak lennie. A Szépművészeti Múzeum a létezését és gyűjteménye tetemes részét, az Iparművészeti Múzeum a benne őrzött tárgyak feldolgozását és rengeteg szerzeményét, a Nemzeti Múzeum is számos emléket, a magyar ornamentikatörténet pedig első alapművét köszönheti Pulszky Károlynak. Miért csak a szűk szakma tud róla? Mi történt a Szépművészeti Múzeum megnyitása előtt, és miért kell most a használaton kívüli Gótikus Csarnokban egy csomó poros gipszmásolatot kerülgetniük a raktárosoknak? Egy filmre kívánkozó történet, amiből regény (ausztrál) már született.
Egy ügynök halála
Az ausztrál Bain John, myrtletowni fogadós Brisbane rendőrkapitányságán 1899. június 10-én eskü alatt tett vallomást: „A halott egy koporsóban feküdt egy fuvaros kocsiján, éppen az ajtóm előtt. Láttam az illetőt az előző napon, 5-én du. 1-2 óra között. Bejött az italmérésbe, két pohár gyömbérsört ivott. Komoly megjelenésű volt akkor, és beszélgettünk. Elmondta, hogy az A.M.P. Társaság [Australian Mutual Provident Society] ügynöke, és kérte, hogy kössek vele életbiztosítást. Körülbelül egy órát tartózkodott ott. Amikor elment, az öböl felé vette útját. Nem láttam ̋t élve többé.” (2) A helyi rendőrfőnök vallomásából még az is kiderül, hogy a halottnál egy pár gála-kesztyűn, egy kígyó formájú karkötőn, órán és noteszen kívül egy revolvert is találtak, melynek tárából csak egy lövedék hiányzott, és hogy önkezével vetett véget életének.
Ezek tehát az utolsó feljegyzések Pulszky Károlyról, aki a halála előtti hónapokban önkéntes száműzetésbe menekülve életbiztosítási ügynökként tengette napjait Ausztráliában. Szűkszavú feljegyzés, hiszen errefelé ügyvédjén kívül nem ismerte őt senki. Nem úgy, mint hazájában, Budapesten, ahol a sajtóban 1895 telétől embertelen politikai hadjárat zajlott ellene, az újságok beszámolói a „Pulszky-ügy” botrányaitól visszhangzottak, korrupcióval és sikkasztással vádolták. Pulszky a meghurcoltatások során idegösszeomlást kapott, egy rövid ideig elmegyógyintézetben is kezelték. Ausztráliába menekülésével, majd öngyilkosságával családtagjait akarta megóvni a körülötte kialakult helyzettől. (3)
Pulszky Ferenc fia, Károly 1853-ban Londonban született és korának talán legkiválóbb hazai művészettörténésze volt. Három országos szintű múzeum tervezését, törzsanyagának kialakítását irányította: 1881-től az Iparművészeti Múzeumnak volt első őre, majd igazgatója és ő dolgozta ki az 1884-ben megalapított Történelmi Képcsarnok koncepcióját is. 1893-ban pedig egy képzőművészeti múzeum, azaz a Szépművészeti Múzeum felépítésére, osztályainak kialakítására vonatkozó új múzeum tervezetét nyújtotta be Wekerle Sándor miniszterelnöknek, amely javaslatot a következő év decemberében a parlament el is fogadott.
Pulszky Károly mindössze bő két évig, 1893-tól 1896. február 2-ig állt az intézmény élén, de a Szépművészeti Múzeumnak gyarapodás szempontjából máig ez volt a leggyümölcsözőbb időszaka és ő volt a legeredményesebb vezetője. Rendszeresen látogatta a külföldi műkereskedők galériáit Amszterdamban, Kölnben, Bécsben, Londonban és Olaszországban, ahol közvetítők segítségével, vagy a nélkül, esetleg árveréseken szerezte meg azokat a festményeket, szobrokat, grafikai műveket, amelyekkel ma is naponta találkozhatunk a Régi Képtár termeiben: Filippino Lippi, Lorenzo Monaco, Rembrandt, Dürer, Moretto da Brescia, Verrocchio, Giovanni della Robbia vagy éppen Luca Signorelli (Artmagazin, 2010/6.) munkáit.
Firenzei magánmúzeumok
A századforduló környéki néhány évtized egyébként is különös jelentőséggel bírt az olaszországi műgyűjtés történetében. Ekkoriban alakultak Firenzében azok az egyéni ízlést tükröző, még ma is az alapító-gyűjtő nevét viselő múzeumok, mint amilyen például a Horne Museum a Palazzo Corsiniben. Az 1896-ban Londonból Firenzébe költöző Herbert Percy Horne, költő, építész, művészettörténész egykori gyűjteményét nézhetik meg a látogatók.
A többszintes középkori épület helyiségeiben enteriőrtárgyakkal, bútorokkal, kerámiákkal együtt bemutatott festményeket – köztük Giotto, Simone Martini munkáit – a gyűjtő végrendeletében az olasz államra hagyta. Vagy ilyen ház-múzeum például a Museo Bardini is, amelynek középkori épületét 1880 körül maga a gyűjtő, Stefano Bardini újíttatta fel és alakíttatta át, hogy alkalmas legyen műkincsei tárolására és bemutatására. A Firenze városára hagyományozott és 2009 óta újból látogatható múzeumban ma a gyűjtő eredeti koncepciójának megfelelően sötétkékre festett falú termekben találkozhatunk például Donatello vagy a Robbia műhely szobraival, festett trecento tabernákulumokkal.
A századforduló firenzei magángyűjtői közül azonban kiváló művészettörténészi tevékenységével is kiemelkedik Bernard Berenson, aki középkori és reneszánsz itáliai festményeivel együtt jelentős könyvtárat és fotótárat is létrehozott a Villa I Tattiban, amely ma már a Harvard Egyetem tulajdonában lévő egyik legjelentősebb reneszánsz kutatóközponttá fejlődött. De a berlini egykori Kaiser-Friedrich-Museum (ma Bode Museum) alapítója, Wilhelm von Bode is ezekben az évtizedekben nagyrészt itt, Firenzében alapozta meg óriási műkincsgyűjteményét, amelyet a kereskedők segítségével szállított Berlinbe.
Hasonlóképpen működött az amerikai Isabella Stewart Gardner, akinek egykori magángyűjteményét ma Bostonban a róla elnevezett múzeum őrzi. A fiatal olasz állam még kevéssé szabályozott műkereskedelmi viszonyai és fellendülőben lévő gazdasági helyzetén kívül számos más körülmény – mint például az angol nemesi gyűjteményekből a 19. század első felében kialakuló Old Masters’ Galleryk példájának népszerűsége – is hozzájárult ahhoz, hogy a helyi műkereskedők boltjaiban az amerikai és európai gyűjtők szinte vadászták a középkori és a reneszánsz emlékeket. Jellemző módon a barokk kor kevéssé érdekelte őket, a modern művészet pedig végképp nem.
Ez az a kivételes pillanat a magyarországi műgyűjtés történetében, amikor Pulszky Károly személyében egy hazai művészettörténész egyenrangú félként tudott bekapcsolódni a nemzetközi műkereskedelembe, és meg tudta teremteni Budapesten azt az Old Masters’ Galleryt, ami a később, 1906-ban megnyílt Szépművészeti Múzeum törzsanyaga lett.
A vásárlások pénzügyi hátterét az Országos Millenniumi Bizottság teremtette meg, ugyanis Pulszky terve az új múzeum alapítására kiválóan beleillett az ezredéves évforduló előkészítési munkálataiba. A műkincsek vásárlására ekkor államilag biztosított kétmillió forint olyan lehetőséget adott Pulszky számára, amire sem korábban, sem azóta nem volt példa a hazai kultúrpolitikában. Ő pedig vérbeli connaisseur volt, akit felkészültsége és korábbi műgyűjtői tapasztalatai alkalmassá tettek arra, hogy kiválóan éljen a lehetőségekkel: szakmailag ő volt a megfelelő ember a megfelelő helyen.
Azonban talán reneszánsz életideálja (valamint az addig követett műkereskedelmi és elszámolási gyakorlat) miatt hamar konfliktusba került az éppen meghonosítani kívánt precíz pénzügyi adminisztráció normáival, és ez vezetett későbbi tragédiájához, meghurcoltatásához és öngyilkosságához. (Többször előfordult például, hogy az olasz műkereskedők nem adtak számlát, vagy hogy Pulszky a saját zsebéből fizetett, vagy közvetítőket alkalmazott stb.)
Az ő koncepciója és részben érdeme, hogy a Szépművészeti Múzeum, festményein keresztül történetileg folyamatos kronológiai fejlődést képes bemutatni a látogatóknak. Ugyanakkor vonzódott az akkor még kevésbé ismert, kisebb olasz iskolákhoz, és vásárlásait tekintve az olasz mesterek jelentős túlsúlyba kerültek az északi művészethez képest. Kiváló szakértelemmel vásárolt és néhány terrakotta szobortól eltekintve nem csapták be hamisítványokkal: a festményeket koruknak és művészeti értéküknek megfelelő vagy kifejezetten előnyös áron szerezte meg. Szakmai sikerei mellett magánélete miatt is sokan irigyelték: a „szőke csodát”, azaz Márkus Emíliát (Emmát), korának egyik legjelentősebb színésznőjét vette feleségül.
A műkereskedôk árulása
Amikor Pulszky Károly 1894 őszén először érkezett Firenzébe abból a célból, hogy a Szépművészeti Múzeum jogelődjének tekinthető Országos Képtár számára műtárgyakat vásároljon, már jelentős nemzetközi műkereskedelmi tapasztalattal, kapcsolatokkal rendelkezett. Gyakorlatilag ebbe született bele, hiszen apja, Pulszky Ferenc óriási antik gyűjteményének jelentős részét itt, az itáliai kereskedőktől szerezte be, akik közül jó néhányhoz baráti kapcsolat is fűzte. Károly gyerekkorában a nyári szünidő néhány hetét például többször is Alessandro Castellani meghívására töltötte Rómában, aki a 19. század egyik legjelentősebb antik műgyűjtője volt. Előfordult, hogy Castellani az ajándékba kapott pár hordó finom tokaji borért cserébe Károllyal küldött Pestre néhány ókori „tárgyacskát”. (4)
Ma már nem könnyű rekonstruálni, hogy Pulszkynak milyen kapcsolata lehetett az olasz műpiacon mozgó többi külföldi kereskedővel. Ami viszont egyértelmű: ugyanazoktól a kereskedőktől vásárolt Firenzében, akiknek ezekben az években Bode, Berenson, Herbert P. Horne vagy Isabella Gardner is rendszeresen látogatta boltjait: Emilio Costantinitől, Elia Volpitól, Achille Glisentitől. Közülük Costantini volt az, akiben Pulszky is és Berenson is hosszú ideig megbízott, hogy évek múlva aztán mindketten mélységesen csalódjanak benne.
Bernard Berenson Costantini üzletében vásárolta meg például azt a Pinturicchio Madonnát, amit felesége, Mary Berenson egy ideig a hálószobájában helyezett el. Isabella Gardner pedig 1898-ban az ő közreműködésével vette meg Raffaello híres festményét, a Tommaso Inghirami kardinálist ábrázoló portrét Costantinitől. Berenson azonban észrevette, hogy Emilio Costantini és fia, Davide egy alkalommal hamis festményt adtak el barátjának, az amerikai műgyűjtőnek és bankárnak, Theodore M. Davis-nek. (5)
A hamis kép eladásán felháborodott Berenson véleményét egy, a London Times hasábjain közzéadott levélben is megfogalmazta. Nem említette meg azonban a cikkben Costantini nevét, amelynek oka nyilvánvalóan a vele való folyamatos üzleti kapcsolat lehetett. (6) Ez egészen 1902-ig tartott, amikor − egy elefántcsont-hamisítvány eladása miatt − Berenson ismét csalódott a műkereskedőben. (7)
Érdemes megemlíteni, hogy a kereskedői tevékenység mellett Costantini tanított az Istituto d’Arte di Firenzén is, ahol szakterülete érdekes módon éppen a régi festmé nyek másolásának technikája volt! Pulszky Károlyt azonban a kereskedő nem hamis műtárgyakkal verte át, hanem hamis számlákkal. Az ő kereskedői becstelensége 1895-ben nagyban hozzájárult Pulszky későbbi itthoni meghurcoltatásaihoz és 1896 januárjában hivatalából való elmozdításához.
Az előzményekhez tartozott, hogy miközben az Országos Képtár igazgatójaként Pulszky Itáliában tárgyalt és kereskedett, elszámolási problémái támadtak a magyar állammal: sokkal több pénzt költött el, mint amit a minisztérium egy bizonyos időszakra kiutalt számára. Éppen ezért Budapesten Wlassics Gyula miniszter 1895 márciusában felállított egy bizottságot, amely Pulszky műtárgyvásárlásait felügyelte, elsősorban az elszámolások pontatlansága miatt. A bizottság több hibát is talált: hiányzott például a kifizetést igazoló nyugták egy része.
A miniszter május 10-én írt levelében felsorolt problémák között például ezt is említi: „Aggályos [...] Glisentinek 34. sz. nyugtája 2500 líráról melyek s különösen ez utóbbinak irónnal névjegyre írott elismerését elszámolási okmányul el nem fogadhatók s azok alapján a kifizetett előlegek kellően biztosítottnak nem tekinthetők...”. (8) Névjegy formátumú előlegszámlát korábban Costantini is adott Pulszkynak 7000 líráról. A „számlán” említett 15 darab antik szobrot azonban ma már nem lehet azonosítani, mert az igazgató egyáltalán nem vezetett könyvelést szerzeményeiről. Ezek a hibák, és Pulszky akkor már igencsak kritikus lelkiállapota, és mindezek hírül vétele az elkövetkező hónapokban óriási gondokhoz vezettek.
Több olyan olaszországi műkereskedő jelentkezett levélben a magyar minisztériumnál, akiknek – állításuk szerint – Pulszky csak előleget adott, de a teljes vételárat még nem fizette ki. A kifizetéseket vizsgáló bizottsági jelentés azonban nem kifogásolta a művek árát és azok művészeti értékét, Pulszky szakmai hozzáértéséhez akkor még nem férhetett kétség.
A Piombo-botrány
A Szépművészeti Múzeum gyűjteményében lévő művek között van egy festmény, aminek a sorsa szorosan és tragikusan összekapcsolódott Pulszky sorsával: Sebastiano del Piombo Ismeretlen férfiról készült képmása. A festményt a milánói Scarpa-gyűjtemény aukciós kiállításán látta meg Pulszky 1895 őszén és azonnal meg is akarta szerezni. Meg volt győződve arról, hogy az életnagyságú álló alakot bemutató festmény Raffaello 1514 után festett műve, és a férfi arcvonásaiban a festő önarcképét vélte felfedezni.
Óriási összegért vásárolta meg a múzeum számára. Pulszky attribúciós tévedése (amellyel azonban nem állt egyedül, más korábbi, illetve korabeli szakértő is volt, aki Raffaellónak tulajdonította a képet) nemcsak óriási felháborodást keltett a hazai közéletben, de politikai ellenfelei ezt ürügyként használták fel, amikor 1896 januárjában elmozdították hivatalából. A korabeli sajtó (amely művészettörténeti és attribúciós kérdésekben éppolyan tudatlan volt, mint bármely más korabeli) porig alázta Pulszkyt, a ’Piombo’ név ekkor egyet jelentett a botránnyal és a korrupcióval amivel őt vádolták. A teljesen hisztérikus közhangulat és a nemtelen támadások elől önkéntes száműzetésbe menekült, amelynek első állomása London volt, ahonnan Ausztráliába hajózott.
A budapesti Férfiképmás 2008-ban szerepelt Rómában, a Palazzo di Veneziában a Sebastiano del Piombo műveiből rendezett kiállításon. Ott kiderült: az egy időben Raffaello köréhez is tartozó festő egyik legkiválóbb portréját sikerült Pulszky Károlynak megszereznie.
Személyes felelősségének és a parlamenti támadások alapjául szolgáló hibáknak a tisztázása nagyon sokáig megoldatlan maradt. Pulszky peréről újabb dokumentumokat 2004-ben Tóth Ferenc adott közzé. (9) Ebből kiderül, hogy a Pulszky Károly elleni hadjárat ürügy volt a korabeli politikai játszmákban, személyét eszközként használták fel arra, hogy a minisztert, Wlassics Gyulát megalázza és megtépázza az akkori ellenzék.
A „Pulszky-ügy” részleteit már a kortársak is igen sokféleképpen ítélték meg, és valójában ma sem látunk mindenben egészen tisztán. A szemtanú, Marczali Henrik például még 1929-ben is fel tudta idézni azokat a híreszteléseket, miszerint Pulszky Károly üldöztetése a berlini Bode Museum első igazgatójától, Wilhelm von Bodétól indult volna ki, aki mélységesen zokon vette, hogy Pulszky elhalászta előle a legjobb műveket. (10)
A Millenniumi Bizottság által határozatban rögzített kétmillió forint vásárlási keretösszegnek Pulszky másfél év alatt hozzávetőlegesen mindössze az egynegyed részét tudta csak felhasználni. „Ha ... Pulszky tervei megvalósulnak, ma a Szépművészeti Múzeum olyan volna, mint a londoni National Gallery vagy az egykori berlini Kaiser-Friedrich-Museum. Gyönyörű álom.” (11) Az eredeti elképzelések és az utókor által ténylegesen megvalósított intézmény összevetésekor fogalmazott így Mravik László.
Ugyanis Wlassics Gyula miniszter 1899 decemberében – hét hónappal Pulszky öngyilkossága után – a Szépművészeti Múzeummal kapcsolatban koncepcionális váltást hirdetett ki a képviselőházban: ettől kezdve eredeti művek helyett a korban divatos gipszmásolatokat kezdtek el vásárolni. A fennmaradó millenniumi keretösszeg nagy részét az 1906-ban kinevezett Kammerer Ernő igazgatósága idején már erre fordították: a hatalmas csarnokokat kitöltő gipszmásolat-gyűjtemény megteremtésére.
Jegyzetek:
(1) Fülep Lajos a Régi Képtár 1954-es katalógusá- nak előszavában, 8.
(2) 1899. június 10-én, Szépművészeti Múzeum, Irattár
(3) „...my death, which after all seems to be the only way I can be useful to those at my home dear to me.” Pulszky Károly búcsúlevele ügyvédjéhez, Eugen Hirschfeldhez, 1899. június 5., OSZK, Levelestár
(4) OSZK Levelestár Fond VIII/150.
(5) Theodore M. Davist az utókor leginkább Egyiptomban, a Királyok Völgyében 1902 és 1914 közt végzett ásatásairól ismert. Egykori magángyűjteményét ma a Metropolitan Museum őrzi.
(6) Meryle Secrest: Being Bernard Berenson, a biography. London, 1980, p. 213.; Ernest Samuel: Bernard Berenson, The Making of a Connoisseur. Cambridge, Mass., Harvard University Press, 1979, p. 378.
(7) „The Costantinis have taught me the depths of human perfidy... Only I warn you that more and more impudently do the Italian dealers trade in forgeries, and the greatest of this ring are the Costantinis.” The Letters of Bernard Berenson and Isabella Stewart Gardner 1887–1924, ed. Rollin van N. Hadley, Boston, 1987, p. 302.
(8) Wlassics Gyula miniszter levele Pulszky Károlyhoz, 1895. május 10-én, Szépművészeti Múzeum, Irattár, 22919. sz./95.
(9) Tóth Ferenc: Pulszky Károly tragédiája új dokumentumok tükrében, Művészettörténeti Értesítő, 56. (2007/2.) 233–257.
(10) Marczali Henrik: Emlékeim. Pulszky Károly tragédiája. Nyugat, XXII. (1929) 21. sz.
(11) Mravik László: Pulszky Károly műve, in: Pulszky Károly in memoriam. Pulszky Károly emlékének. Kiállítási katalógus. Szerk. Mravik László, Budapest, 1988. 8. Mravik Lászlónak köszönhetjük, hogy Pulszky Károly művészettörténeti tevékenységének rendkívüli eredményei, múzeumalapítói, gyűjtői, művészettörténészi, múzeumigazgatói, szerkesztői, fordítói, tevékenysége a halála után 89 évvel (!) megrendezett kiállítás kapcsán ismertté vált szélesebb körben is.
Ornamentika
A Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára egy közel félezer tételes, hazai viszonylatban egyedülálló ritkasággyűjteményt őriz: a 19. század második felének díszítőművészeti mintakönyveit és mintalapjait. Ez az anyag akkoriban, az eklektika csúcskorában kincset ért, hiszen a tanoncok innen leshették el az egyetemes motívumkészlet teljes enciklopédiáját. Ne feledjük, az intézményt ekkoriban még Mintarajztanodának hívták, a stíl- és alaktant pedig évtizedekig Schulek Frigyes, a neogótika apostola oktatta.
A könyvtárban fellelhető volt minden illusztráció: rekonstruált színezésű dór oszlopfők, görög frízek, pompeji falfestés, groteszk minták, gótikus kápolnatago- zatok Violet-le-Duc gyűjtéséből, quattrocento ablakívek Toscanából, rokokó konzolasztal a Kis-Trianon kastélyból, osztrák empire kandeláber, geometrikus arabeszk, art nouveau tapéták és perzsa szőnyegminták. A gazdag könyvészeti anyagban megtalálhatók a téma nagy klasszikusai, például Owen Jones műfajteremtő 1856-os kötete, az Ornamentika nyelvtana, amely régészeti alapossággal reprodukálja a különböző kultúrák és korszakok díszítőművészeti kincseit. Vagy Jacques Ignace Hittorff építészeti rajzai a sokszínű antik épületekről, amelyek az ókori emlékek – akkoriban még hevesen támadott – tarkasága mellett szálltak síkra.
A magyar szakkönyvek hiány nélkül megtalálhatók a könyvtárban, Huszka József népi motívumgyűjtő Magyar ornamentikájától Pulszky Károly munkáiig. Puszky – múzeumigazgatói ténykedése mellett – a díszítőművészet dokumentálása terén is maradandót alkotott. A magyar háziipar díszítményei című 1878-as kötete a bécsi világkiállítás nemzeti háziipar kategóriájának gazdag termését mutatta be. A háromnyelvű, szép kivitelű mintakönyv európai szintű. A magyar mellett többek között a székely, az erdélyi szász, a sokác és a tót háziipar 16-18. századi textilneműinek díszítményei is belekerültek, mintául a kortárs iparművészek számára.
Katona Júlia – György Judit: Díszítmények és ideák vonzásában. A Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtárának díszítőművészeti könyvritkaság-gyűjteménye. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, 2010, 186 oldal
R.G.
