A felfedezett Mira Schendel
Egy nőművész erőteljes léptei a törékenység hídján
Ha a művészettörténet alatt ténylegesen történetet értünk, akkor a legizgalmasabb része nem az, amikor már kézbe lehet venni és elolvasni, hanem amikor íródik. Mira Schendel esetében ez a fázis pont most van: első nagy nemzetközi retrospektív tárlata egy éven belül három helyszínen szerepelt: év elején a londoni Tate Modernben, majd a portói Serralves Múzeumban, most pedig művei ott láthatók, ahol élt és alkotott, Brazíliában, a São Pauló-i Képtárban.
Mira 1919-ben született Svájcban Myrrha Dagmar Dub néven. A második világháború kitörésekor filozófiát hallgatott a milánói egyetemen és verseket írt. Zsidó származása miatt (katolikus neveltetése ellenére) félbe kellett hagynia tanulmányait, majd Ausztrián keresztül Szarajevóba menekült. 1949-ben érkezett Brazíliába első férjével. Később felvette második férje nevét, de képeit úgy írta alá: Mira.
Az utókor egy darabig annak ellenére brazil avantgárd alkotóként tartotta számon, hogy egyik helyi művészeti mozgalomhoz sem tartozott és kívülállását ő maga is fontosnak tartotta jelezni. Valójában inkább Brazíliában élő külföldi művész volt, aki munkáiban is több nyelvet/ dialektust beszélt. Nem sokkal azután, hogy 1947-ben Franciaországban létrejött a lettrista mozgalom – költészet és képzőművészet határán –, Mira művészetében is átvették az ecsetvonások és festékfoltok helyét a betűk, szavak rajzai. Új hazájában szorosabb kapcsolatot egyedül a Sao Pauló-i értelmiségi kör tagjaival ápolt, filozófus-esztéták, tudós-feltalálók, művészeti írók (például Jean Gebser költő és az elméleti fizikus Mario Schenberg) között fordult meg, és a cseh Vilém Flusser volt filozófiai beszélgetőtárs-barátja.A nyelvfilozófus és a lettrista alkotó között termékeny párbeszéd zajlott, amelynek témája a nyelv és az emberi létezés egymásnak megfeleltetése volt. És miközben egy dél-amerikai nagyvárosban Mira Schendel önálló stúdió híján, Sao Pauló-i albérletében a konyhaasztalnál ülve megszállottan alkotott, egy másik kontinensen Umberto Eco megírta a Nyitott művet. Azok pedig, akik meg akarták érteni az újabb nyelvfilozófiai kérdéseket, Wittgensteint olvastak.
A spanyol és a portugál nyelv írásképei szinte megegyeznek, a kiejtésük viszont nagyon különböző. Brazíliában a hivatalos nyelv a portugál, de a szavakat másképpen ejtik, mint az európai portugál esetében. Mira Schendel művein éppúgy több nyelven – portugálul, olaszul, németül és angolul – beszélt, mint ahogy azt a magánéletben is tette. Lapjain a hangok helyén nyomtatott vagy kézzel írt betűk állnak, ezek különböző méretűek és vastagságúak. Szavak is épülhetnek belőlük, vagy csak töredékek. A filozófiában jártas művésznő – vagy nőművész – mintha megfordítaná a nyelv logikáját. Ahelyett, hogy a szokásos módon járna el, tehát a gondolatokat szavakká és mondatépítményekké formálná, ő talált tárgyként kezeli, dolgozza át a betűket, betűhalmazokat. Mindezt olyan képeken mutatja meg, amelyeken a hatalmas betűk önállóan is képesek szavakként működni, a szavak, mondattöredékek pedig az írás ritmusát érzékeltető, elomló vagy éppen összesűrűsödő szövetnek tűnnek.
A nem ábrázoló művészetek visszavisszatérő kérdése, hogy az absztrakt képek éppúgy történeteket mesélnek-e, mint a hagyományosan régebbinek tekintett figurálisak. A téma mindig aktuális lesz, a kérdés pedig valószínűleg örökre megválaszolatlan marad. Az is egy történet, ahogy Mira Schendel új alapanyagot talált – egy barátjától nagy halom rizspapírt kapott ajándékba. Ekkor megvált költséges festőeszközeitől és a klasszikus nonfiguratív képalkotás helyett egészen más úton indult el, kidolgozta azt a csak rá jellemző technikát, ami leginkább a monotípiához hasonlítható: egy üveglemez segítségével olajos tintával betűnyomokat és vonalakat nyomtatott a lapok mindkét oldalára. Amikor aztán a fény átvilágította a könnyű textúrájú rizspapírt, megteremtődött az a hatás, mintha az írások a semmiben lebegnének. Ez az áttetszőség (vagyis maga a létezés mint téma) későbbi munkáin is megmaradt, az anyagválasztás is ennek megfelelően alakult: rizspapír, akrilüveg, műanyag szál. Mira Schendel mint lettrista művész arra volt kíváncsi, hogy lehetséges-e tárgyi elemeket csinálni írásból és betűkből. Például úgy, hogy kézírását két üveglemez közé helyezi vagy kockába zárja, majd műanyag szálakhoz erősítve lebegni hagyja. Egyik munkáján csak ennyi szerepel: zeit. A T betű szára olyan hosszúra nyúlik, mintha el akarna mondani valamit arról, hogy mit jelent valójában az idő múlása. Pontosabban mintha kiáltani akarná. Mira a betűket ki akarja szabadítani a nyelv szabályainak kötöttségéből, hiszen egyébként szóképző szerepük megfosztja őket autonomitásuktól. Művészete a romba döntés és a felépítés között egyensúlyoz. Filozófus-költőként lebontja a meglévő fogalmi kereteket, majd képzőművészként ezekből a félig vagy akár egésze lerombolt elemekből építkezik. Mindez a nyelvről, az írásról, a rajzolt vonalról szól, számokról, betűkről és a képről – arról, hogy képein a jelek vajon olvashatók-e. Az pedig, ahogyan egy ceruzával húzott csigavonallal a világ egészéből kiemeli a gondolatokat és a szavakat – todos, amore, … – már tisztán költészeti gesztus.
Mira Schendel következetesen átírta munkáiban az anyaghasználat merev hierarchián alapuló szabályait – ezt könnyű volna összefüggésbe hozni azzal, hogy nőművész. Korai, finoman geometrizáló festményein sötét tónusokat és földszíneket használt, homokot és sarat kevert a festékekhez. Más képein aranylemezeket illesztett a színes mezők közé. Ezeken az európai modernség konstruktivista hatásai érződnek, vagy Paul Klee és Giorgio Morandi. Magányos csendéletek és kihalt városi látképek – az üresség központi témája maradt egész életében. Azok közé a latin-amerikai művészek közé tartozik, akik a hatvanas években megújították a festészetet – korábban Brazíliában is a szociális témájú figurális festészet dominált, a mexikói festészet hatására.
Brazíliában azonban a hatvanas évek közepén totális diktatúra épült ki. Mira több alkalommal is megfogalmazta az erőszakhoz való viszonyát műveiben: utolsó befejezett sorozatán, a Bordados (Lécek) címűn fehér fatáblából fekete deszka áll ki. 1969-ben részt vett a tizedik Sao Pauló-i Biennálén – szemben azokkal az alkotótársakkal, akik viszont a részvételt problematikusnak ítélve bojkottálták a rendezvényt. A fasiszták elől elmenekült Mira Schendeltől nem tűnik önámításnak az ezzel ellentétes gesztus: ő éppen a részvétellel, művészetén keresztül akarta képviselni szembenállását a fennálló rezsimmel. Mégis nehéz volna azt mondani, hogy a Valószínűség mozdulatlan hullámai (Still waves of probability) a maga idejében politikai szerepvállalás volt.
Maga az installáció mindettől függetlenül erős. Több ezer, egyenként a plafonhoz erősített nejlonszál lóg egészen a földig. A láthatatlanság megsokszorozódik, egyúttal szemmel is érzékelhetővé válik. A láthatatlan megtapasztalása olyan, mint egy ablak mögül figyelt nyári zápor, vagy esőfal. Mira egzisztenciális kérdések iránti érdeklődése itt megtalálta az ideális formát. Az átlátszó és a fénytöréstől felcsillanó parányi szálak légnemű mezőt képeznek, mérhetetlenül érzékiek, de hatalmas erejük is van. (Ez a körülírás úgy hangzik, akár egy filozófiai rejtvény – ez egyébként is illik Mira karakteréhez.) A hatvanas-hetvenes években készült, ikonikussá vált munkái ugyanígy egyszerre monumentálisak és törékenyek. Ezeken egyszerű rajzokkal és írással ellátott vékony papírlapokat lógatott átlátszó szálakon a levegőbe, mintha kitépett könyvlapokat teregetne ki – Változatok című installációját egy alkalommal térbeli rajznak nevezte. Mira Schendel kiállításain a szélcsendben is szüntelenül rezeg több száz papírdarab.
A hajszálvékonyságú rizspapírból egyébként szobrot is készített. A Little Nothing első ránézésre könnyen tűnhet csomózott textilmunkának, amelyet – helyesen vagy helytelenül – tipikusan női, nőművészeti anyagválasztásnak könyvelt el a szakma. Mira a rizspapírt kézzel csomózta, majd fonta össze, hogy a számára fontossá vált anyagot újabb kísérletnek vesse alá. A próbálkozás sikerült, az eredmény egyháromdimenziós háló, amivel ki lehet fogni a semmit.
Mira Schendel művészete azért izgalmas, mert bár számos címkével el lehet látni, mégsem érdemes beskatulyázni, esetében a szokványos kategóriák nem működnek. Miközben ízig-vérig absztrakt művész, jelmondata, „make the invisible visible”, nagyon is konceptuális hangon szól. (Művészete határterület. Ha a szűkösnek talált kategóriák nem használhatók problémamentesen, akkor érdemes elgondolkodni, vajon újraírhatók-e. A szilárd izmushatárok felbomlasztását tűzte ki célul egy csoportos kiállítás, ahol Mira munkái is szerepeltek [Frágil, 2008]. Ezen a „törékenység” hívószó révén sikerült újra kapcsolatot teremteni a klasszikus modern és az avantgárdtól eltávolodott posztmodern között.) Szerintem a művészettörténet legfontosabb eseményei a kiállítások. Egy fél évszázaddal korábbi életmű bemutatásakor pedig illik pontos kijelentéseket tenni, de elkerülve a trivialitásokat. Mira Schendel esetében talán ezeket az állításokat kell kimondani és újra meg újra elismételni: nemzetközi, avantgárd, absztrakt, lettrista, emigráns, nőművész. És mindez az ötvenes évek Brazíliájában.