MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ

 

A Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum új épülete és benne az új kiállítások története messze vezet vissza az időben. Érzelmeim minimum kettősek az egész történettel kapcsolatban: remek, hogy létrejött az új épület, benne a kortárs múzeummal és elborzasztó, tragikus, ahogy és amennyiért megvalósult.

 

Egyszerűen nevetséges, ahogy a penetráns, késő Kádár-kori ízlésű (lásd Prima Primissima-díj), újgazdag, első generációs magyar burzsoá-elvtárs valóságos zsaroló technikával rávette az akkori parvenü polgári politikát egy monumentális művelődési ház építésére. Az építés körülményei teljesen maffia-technikára vallottak, ahogy a cél kijelölése nélkül, majd teljes titkolózás mentén alakult ki az épület tartalmi koncepciója-koncepciótlansága, ahogy az építészeti kialakítás megkerült minden társadalmi, szakmai kontrollt azon az ürügyön, hogy a magántőke saját pénzén azt csinál, amit akar, és a közpénz csak utólag kerül kifizetésre. Sikerült a PPP (Private-Public-Partnership) finanszírozási technikát az első adandó alkalommal jól lejáratni, s olyan szerződésekkel körülbástyázni, hogy a köz számára rendkívül előnytelen megállapodásokból három további miniszter sem tudott kikeveredni, és az épület valós értékének legalább háromszorosába került.

 

Ezek után végül is egy rossz szavunk nem lehet az épületre, mert a nem valós és folyamatosan módosuló programmal nehéz tervezni, illetve a magánmegrendelő állandó és durva beavatkozásai nyomán ideális vagy optimális forma nem születhetett. A nem a Dunára néző, hanem a rémes posztszocreál Nemzeti Színház hátsó fertályára fordított „palota" külsőleg a volt NDK-Berlin Köztársaság-palotájára emlékeztet, a különbség csak a közben elmúlt néhány évtized. A külső esztétikai mélypontja kétségkívül a tortadíszekre emlékeztető neonok a külső kőburkolaton.

 

Belülről a három - illetve mára már kettő és fél, mert a Hagyományok Háza helyett részben a Nemzeti Táncszínház lépett be - össze nem illő intézmény rendkívül sok holt teret eredményezett, formailag igencsak heterogén előadásban tobzódik minden részelem, zöld kő, süppedő vörös szőnyeg, kék szék, zöld szék, faburkolat-orgia, miközben a belső sokkal felülmúlja az épületkülsőt. A hangversenyterem akusztikájáról már minden dicshimnusz elhangzott, ezt ítéljék meg a zenészek. Az építészetkritika évekre kapott tárgyalnivalót, a díszítőszobrászként fellépő Jovánovics György akusztikai paneljei a hangversenyteremben szerfelett túlszínezettek, az orgona alatti aranysáv pedig kifejezett merénylet az ízlés ellen.

 

A múzeumbejárat minden monumentalitást nélkülöz, rendkívül nehezen meghatározható, hol kezdődik a múzeum, s hol végződik a ruhatár, budoár, büfé, előcsarnok, kishajó, nagyhajó, oszloperdő, cikkcakk infopult, az irdatlan lépcsőház, lépcsőforduló mind a hasznos terek rovására fogyasztják a négyzetmétert.

 

Építészetileg mégis a múzeumrész tűnik a legjobbnak, mert sikerült a tereket a puritanitás és célszerűség keretei között tartani. Azt, hogy a múzeumfertály valójában milyen, úgy majd az ötödik-hatodik nagy kiállítás után lehet ténylegesen megítélni. Az első impressziók jók, a nem túlbonyolított kiállítóterek, a szép, homogén fapadló, a vendégfalak rendszere jól áttekinthető, bejárható termeket eredményeztek. A világítás használhatóságát majd a gyakorlat dönti el, első pillantásra úgy tűnik, hogy az ideálisnál több a holttér, a világíthatatlan terület, mint amennyi egy ilyen korszerű intézménynél előfordulhatna. A kiszolgálóterek - raktárak, irodák, műhelyek - száma, területe rendkívül kicsiny, ez az alapprogram kijavíthatatlan hibája. Ugyancsak a gyakorlat fogja eldönteni, hogy a közös felhasználású terek, előadók, foglalkoztatók, rendezvényszobák rendszere hogyan fog működni, előzetesen súlyos kételyeim vannak a próbateremként és konferencia-helyszínként egyaránt használandó helyszínek gyakorlatát illetően. Az egész kultúrház-komplexumot kiszolgáló szupergondnokság-intendatúra részére pompás irodasor készült utólag, a múzeumoldal tetejére helyezve, szép budapesti panorámával ellátva, a múzeumbiztonsági alapkövetelményeket semmibe véve.

 

A LUMÚ első kiállításait olyan rohanvást kellett elkészíteni, hogy normális körülmények között ilyet szakemberek nem vállalnak. Ilyen rövid idő alatt még ismert, begyakorlott terekben sem szokásos kiállításokat létrehozni. Itt készen lett az állandó, és az időszaki kiállítás. Az impresszióim vegyesek: egyrészt nagyon remek dolog, hogy a Kortárs Művészeti Múzeum - Ludwig Múzeum gyűjteményei kiszabadultak a várbeli, vörös márvány padlójú, volt Munkásmozgalmi-Királyi palota épületből, levegőt és teret kaptak. Összefüggések és kapcsolatok váltak jól láthatóvá, vizuálisan értelmessé. Van egy terem, amelynek falán egy Kelemen Károly két Baselitz- és egy Birkás Ákos-kép kapott helyet, szemközt Soós Tamás két munkájával, ahogy és amint ott vannak, egészen lenyűgöző. Másrészt, ebben a nagyszabású térben egyszerre kiderül a múzeum gyűjteményi szegénysége, mind a magyar, mind pedig az egyetemes művészet kollekcióit tekintve. Az már csak a sors különös fintora, hogy az időszaki kiállítás a párizsi Pompidouból szintén inkább az NB II-ből érkezett. A részletes elemzés lehet, hogy igazságosabb képet mutatna az első kiállításokról, de most csak az első benyomások rögzítésére nyílott lehetőség.

 

Mindenesetre jó, hogy van ez a múzeumépület, jobb, mint az előző, de az ideálistól sajnos messzebb esik, mint elvárható lett volna. A valóság: röhejes kanbulis avatóünnepség, kulcsátadásaival, szalagvagdosásaival, politikusok téblábjával, Vitray Tamással.

 

 

MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ

 

Sajnos, mi, magyarok azért vagyunk olyan lestrapáltak, mert nincs elég lehetőségünk, hogy változtassunk életünkön. Szellemi, lelki és anyagi értelemben is alig vannak tartalékaink, így aztán sokszor maradunk, akkor is, ha menni kéne. Már egy kiadós utazásra is csak keveseknek adatik lehetőség, a minőségi költözés pedig vagy teljes eladósodással jár, vagy marad az álmok birodalmában.

 

Pedig a költözés fiatalít. Ahogy Ludwig, vagy most már Lumu, sőt Lumú (esetleg lumú?) példája mutatja. Majd másfél évtizedet éltem együtt, mint szomszéd, a Ludwig Múzeum kiállításaival. Annyira megszoktam már az egyes műveket, hogy fel sem tűnt, ha olykor egy-két évre bevonták őket. De most újra látva az anyagot, itt a Művészetek Palotájában (a Müpában, vagy mupában - az internet az oka ennek a helyesírási káosznak), az az érzésem, hogy jobban látom őket, mint azelőtt. Szebbnek és érdekesebbnek találom az egész kollekciót, mint régen, a várbéli imperiál-posztszocreál architektúrában. És ennek a változásnak az oka az épület maga. Ez az új múzeum szép helyen fekszik, az épület elegáns, a kiállítóterek tágasak, az innen feltáruló lenyűgöző Budapest-panoráma - akár nappal, akár este - a művek szemléletéhez is felbecsülhetetlen inspirációt képes nyújtani. Egy-két információs tábla persze elkelne még, hiszen nem magától értetődő, hogy a kávézó melletti hatalmas fehér lépcsőház hová is vezet. Ezzel együtt a múzeum szép és ígéretes, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ebben a múzeumban az emberek is újak. Más arcok, többféle réteg képviselői bukkannak itt fel, olyan típusok, amilyenekkel nem igazán szoktunk múzeumban találkozni. Talán egy új kulturális zarándokhely lesz itt kialakulóban, ahová mindenki úgy érzi, kötelessége eljönnie? Isten éltesse a Ludwigot, mert képes lehet arra, hogy új közönséget formáljon és a múzeumlátogatás új kultúráját teremtse meg Magyarországon.

 

 

SZERKESZTŐ (www.exindex.hu)

 

Válaszomat nem a kérdés eltérítésének vagy megkerülésének szánom, hanem olyan szempontok felvetésének, amelyek általánosabb módon kapcsolódnak a Ludwig Múzeum kiállításpolitikájához, illetve ahhoz a szerephez, melyet a múzeum az új helyszínen magának kijelölni látszik. Mindez nem jelent radikális változást, csak a részben eddig is észrevehető tendenciák mutatkoznak meg élesebb fényben.

 

A nyitókiállításként bemutatott válogatás a párizsi Centre Pompidou gyűjteményéből határozott állítása annak, hogy a múzeum a kanonizált értékek felmutatója; nem vitaindító, helyzetteremtő, aktivitást kezdeményező tér. Olyan fontos műveket mutat be, amilyeneket sehol máshol Magyarországon, de talán még a régióban sem láthatunk, s teszi mindezt egy korrekt, visszafogottan érdekes kiállítás keretében, szép, hűvösen professzionális térben. A kiállítás a modernizmus egyik olvasata, ahogyan azt a korszakot bemutató, ismeretterjesztő képes albumokban is látni.

 

Miért is gondoltuk úgy, hogy most majd talán egy egyéni szempontú kiállítást láthatunk a Ludwig Múzeumban, amikor az ilyesmi túl nagy veszélyeket hordoz, de legalábbis bizonytalan kimenetelű, ráadásul két legitim lehetőség is kínálkozik az elkerülésére: utazó kiállítás meghívása vagy egy elismert gyűjtemény bemutatása.

 

Amíg ezek a szempontok az eddiginél sokkal alkalmasabb otthonra találtak a múzeumban, addig mások, a kísérletezésnek teret engedők - remélhetőleg csak ideiglenesen - kizárattak. Pedig a térnyitás itt nem a fizika kérdése, vagy nem szabadott volna hagyni, hogy azzá váljon. Nehéz nem az új koncepcióba illeszkedőnek látni, ahogyan a Ludwig Múzeum eddigi legdinamikusabb, önálló, produkciós helyként működő projekt roomja elveszett a költözés során. A projekt room - a pozíciójából is adódó kötöttségek okán lassabban reagáló intézményen belül - önálló kontextusokat, alternatív megjelenési és cselekvési lehetőségeket teremtett, nem utolsósorban pedig más közönségréteget vont be, és okosan használta a múzeumtól kölcsönzött tekintélyt a figyelem irányítására.

 

Mindemellett azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egy egész szakma rossz lelkiismerete és frusztrációi telepedtek most rá a Ludwig Múzeum körüli kérdésekre, számon kérve mindazt, amit ennek kapcsán tartunk megfogalmazhatónak, de ami egyben túl is van azon, hogy egyetlen - legyen bár kivételes helyzetű - intézmény kompetenciájába tartozzon.

 

 

MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ, MŰKERESKEDŐ

 

Mindig azt gondoltam, hogy az a legfontosabb, hogy legyen egy színvonalas kortárs művészeti múzeum Budapesten. Rögtön az után, hogy felépült a 20. századi magyar művészetet bemutató múzeum. Mert ez a helyes sorrend. Így az első segíthetné az utána következőt, míg fordítva nem.

 

Jó pár évvel ezelőtt, mikor felvetődött az új kulturális komplexum építésének ötlete, arra gondoltam: csak olyan múzeum létrehozásának lenne értelme, mely radikálisan új dimenziót, egy teljesen új korszakot nyit, mely az itthon megszokottól gyökeresen eltérő körülmények között mutatja be a magyar festészetet. Azt reméltem, hogy a sikeres külföldi példák tapasztalatait figyelembe véve létrejön egy világszínvonalú múzeum. A terveket majd biztosan nemzetközi hírű sztárépítész készíti el, s nem azért, mert ez a trend, hanem mert köztudott, hogy az épület felé irányuló figyelem a benne megjelenő műalkotásokra is rávetül. És a magyar művészetnek nagyon nagy szüksége van erre. Az új intézmény nem rendelkezik majd saját gyűjteménnyel, s nem is hitegeti magát azzal, hogy a klasszikus magyar festmények területén valamirevaló kollekciót össze tud állítani. Egyszerűen azért, mert ez lehetetlen. A legjobb művek bemutatásában kell gondolkodni, ezért csak kölcsönzött anyag kiállítása jöhet szóba, a Magyar Nemzeti Galériából, vidéki múzeumokból és magángyűjteményekből válogatva. Hazai és külföldi kurátorok, saját ötleteik alapján készítik elő a projekteket, 3-4 éves munkával, úgy, hogy minden pillanatban 4-5 kiállítás fut az épületben. A magyar mellett egy nemzetközi sztárkiállítás, mely a nézőket becsalogatja, és 2-3 kamaratárlat. A 20. századi magyar fotóművészetnek folyamatos jelenlétet biztosítanak, s nem csupán kiváló kvalitásai miatt, hanem azért is, mert már meglévő elismertsége segíthet a magyar festészet ügyének is. Ráadásnak Budapest legjobb éttermét és kávéházát telepítik majd be az épületbe, jelzéseként annak, hogy ide jó bemenni, kellemes itt tartózkodni. Mert tudják: amilyen a kávéház, olyan a múzeum. S mindezeken túl természetesen igényesen kialakított múzeumshopot is létrehoznak. Egy szóval: a közönség felé fordulva az egész ország ügyévé emelik a magyar festészetet. Egyszerű recept, semmi ördöngösség: a világon már szinte mindenhol működik.

 

S mindezzel ellentétben mi valósult meg? Létrejött egy múzeum, mely a mai magyar viszonyok között kiemelkedő technikai lehetőségekkel rendelkezik. Ez jó. Felállt egy tisztességes, szakmailag korrekt nyitókiállítás, mely nem éri el a nagyközönség ingerküszöbét. Nem nyit új korszakot. Egyszerűen azért, mert nem elég érdekes. Szép, de nem izgalmas, jó, de nem NAGYON JÓ. Mert e kettő között óriási a különbség. S ez nem szerencse, vagy a csillagok misztikus együttállásának a következménye: igenis pontosan tudható, hogy miből lesz reveláló siker. Az időszakos kiállítások mellett a várból már jól ismert művek töltik meg a múzeum nagy részét. Ez pedig nem alkalmas arra, hogy folyamatosan tömegeket vonzzon. Nem való ide - távol a városközponttól - egy állandó kortárs művészeti kiállítás. Ide nem beugranak a látogatók, hanem csak folyamatos mozgással, új és újabb kínálattal lehet kicsalogatni a közönséget. Nem a szakmának, nem csak a szakmának kell múzeumot építeni. Ma már itthon is tudható, hogy egy feladatát jól végző múzeum több százezres látogatottságot érhet el egyetlen kiállításával, s ezzel teljesen más dimenzióba helyezhető a magyar művészetről való közgondolkodás. Ezt az esélyt nem látom az új Ludwig Múzeumban. Miután végigjártam a kiállítást, megálltam az épület előtt és próbáltam elképzelni a hosszú, kanyargó sorokat, a friss, pezsgő hangulatot. Nem sikerült, s ez szomorúsággal tölt el. De mivel mindenben keresem a jót, a jövőben is sokszor eljövök, ha nem másért, majd a szomszédba zenét hallgatni.

 

 

FÜGGETLEN KURÁTOR

 

Magyarországon a kortárs művészeti szcénán belül is csupán egy nagyon szűk réteg követi nyomon, igyekszik (és képes) hasznosítani a nemzetközi kortárs művészeti struktúrában lezajlott (és zajló) változásokat, illetve tanulságaikat. Amíg a nemzetközi szcénában a referenciapontok pluralizmusa az intézményi szerep, a kurátor, a művészeti produkció és,a befogadóval kialakított viszony állandó rekontextualizálását, és ezzel egy folyamatosan bővülő diskurzust ösztönöz, addig Magyarországon még mindig csak kialakulóban van egy olyan struktúra, amely képes lehet egyáltalán kapcsolódási pontokat keresni ezzel a sokpólusú rendszerrel.

 

Ha csak az elmúlt tíz évet tekintjük, Magyarországon hiányzik a többéves munkafolyamatban és következetesen felépített, végigvitt és reflektált programban való intézményi működés. Mindezek, illetve a hiányuk nem csupán az aktuális kiállítások hazai és nemzetközi diskurzusban betölthető pozícióját határozza meg, de egy másik fontos tényezőt is: a néző-befogadóval, a közönséggel való kommunikáció minőségét is.

 

Az elavult intézményi struktúra megújítására és a vizibilitásra, a kortárs művészet láttatására tett kísérletekbelső konfliktusát csak erősíti a hosszú távú szakmai koncepcióval, megfelelő tájékozottsággal nem rendelkező, de reprezentatív látványosságra törő (kultúrpolitika, amely a 19. század múzeumi elképzelését kísérli meg ötvözni piaci érdekekkel, a politikai reprezentáció és a témaparkosítás igényével.

 

Ugyanakkor nem csupán költségvetési kérdés az, hogy egy kiállítási intézmény premiereket vállal - új produkciók létrejöttét segíti elő - vagy csupán utánjátszó-befogadó; reflektál a változásokra és hajlandó szerepének és megváltozott helyzetének, gyűjtési politikájának újragondolására, struktúrájának reformjára, vagy inkább „sodródik", így pozícionálva magát a helyi és a nemzetközi kontextusban.

 

 

A MEO ALAPÍTÓJA

 

Nagy lelkesedéssel írok a lapnak bármikor, mégis azt hiszem, ebből most inkább kimaradnék. Nem láttam a kiállítást, az épületet Bálint Péter, az Arcadom Rt. vezérigazgatója volt oly kedves,

és még a költözködés előtt megmutatta. Azon kívül, hogy végre európai kiállítóterek állnak a múzeum rendelkezésére, nem sok mindent tudnék mondani. A MEO-ban kialakult szomorú helyzet ellenére szeretném folytatni azt munkát, amelyet 2001-ben Újpesten elkezdtem. Minden bizonnyal más helyszínen, de töretlen lelkesedéssel. Egy romokban heverő intézmény vezetője ne kritizálja a „kollégákat", még ha ez visszafelé nem igaz, akkor sem. Ezért úgy érzem, ha jót nem tudok mondani, jobb, ha hallgatok.

 

 

MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ

 

A Művészetek Palotája inkább erőd jellegű, mintsem palotára emlékeztet. Az épület gigantikus, nem emberléptékű, ugyanakkor belül enyhül ez a benyomás. Az érkezőket fogadó személyzet barátságos, segítőkész. A Ludwig Múzeum jól áttekinthető, és bár nagy az alapterülete, a kiállítások bejárása nem okoz fáradságot. A kiállítások jól megrendezettek, alkalmazkodnak az adott térhez, amelyen belül építészeti okok miatt a kreatív rendezést inkább az állandó kiállítás helyszíne teszi lehetővé.

 

Zavaró, hogy néhány mű mellett nem egy, hanem négy tábla van, amelyek közül kettő magyar és angol nyelven felszólít, hogy ne érintsük meg az alkotásokat. Elsőként ezeket vesszük észre, mert nagyobb betűvel íródtak, pedig bizonyos művek aktív közreműködést igényelnek a nézőktől. A Modernség talánya cím lehetővé teszi, hogy a világszínvonalú műegyüttessel való, élményszámba menő találkozás mögött ne keressünk szigorú tematikát. Felhívja a figyelmet a kortárs művészetnek arra az alapvető jellegzetességére, hogy az alkotások többsége az átlagnéző, sőt legtöbbször a szakma számára is olyan rejtély, amelynek a megközelítése magyarázat nélkül nem oldható meg. Viszont tapasztalható, hogy segítséggel létrejöhet az „aha!" élmény.

 

Összességében fontosnak tartom, hogy a Ludwig Múzeum új helyen van, mert itt a terek önmagukban is fontos részét képezik a látvány élményének. A külföldi látogató otthon érzi magát azáltal, hogy a legkorszerűbb körülmények között olyan alkotásokat láthat, amelyek nem idegenek attól, amit a saját, esetleg gazdaságilag, kulturálisan fejlettebb országában, városában láthat.

 

Innen, a Szombathelyi Képtárból, némi rezignációval állapítom meg, hogy most minden a fővárosban összpontosul, ott nyílnak szenzációs tárlatok, ellentétben például Ausztriával, ahol Bécsben is, Linzben is, Grazban és Salzburgban is megvalósulhatnak egyenlő szintű és rangú nemzetközi figyelmet kiváltó kiállítások.

 

 

FÜGGETLEN KURÁTOR

 

2000 nyarán röppent fel a hír a sajtóban, hogy Demján Sándor, a multimilliárdos ingatlanvállalkozó a Westend bevásárlóközpont átadása után, újabb hatalmas ingatlanberuházást tervez a Lágymányosi-hídnál, az épülő Nemzeti Színház mellett.

 

Ami a hírben a szakma számára a legmeglepőbb volt az az, hogy a konferenciaturizmus világméretű üzletébe bekapcsolni tervezett, többezer személyes, hiperszuper konferenciaközponttal együtt, a világ minden részéről idesereglő konferenciavendégek kulturális igényeinek kiszolgálására kulturális intézményeket is építenek, többek közt egy múzeumot, amelyben a modern magyar művészetet fogják bemutatni. A művészettörténészek és muzeológusok nem akartak hinni a fülüknek. Lehetséges lenne, hogy száz év után újra múzeum épüljön Budapesten és ráadásul kizárólag a képzőművészetnek szentelve? A szakma fellelkesült, mindenki a részleteket szerette volna megtudni: mi lesz a gyűjtemény alapja, milyen koncepció és gyűjteményezési politika szerint fog az új múzeum működni, állami vagy magángyűjtemény lesz-e, kik a tagjai annak a szakmai teamnek, amelyik az új intézmény koncepcióját kidolgozza és az építésszel együtt gondolkodva, megtervezi az épületet? Stb. stb... Hosszan lehetne még sorolni a normális körülmények között, magától értetődő természetességgel felmerülő szakmai kérdéseket, amelyekre azonban válasz sehonnan nem érkezett. Bár a kulturális miniszter a kezdetektől elkötelezetten nyilatkozott a még körvonalazatlan tervekről, a részletekről a minisztérium sem tudott érdemi információval szolgálni, az ingatlanberuházó pedig hallgatott. A szakma kíváncsisága és az információhiány miatti türelmetlensége azonban egyre fokozódott. Ősszel végül a C3-ban sor került egy nyilvános beszélgetésre, amelyen közönség számára világossá vált, hogy a művészettörténész szakmának le kell számolnia az illúzióival: nem a tervezett vállalkozás jelentőségét megillető, nyitott, átlátható és demokratikus diskurzus során, szakmai érvek és kultúrpolitikai megfontolások konszenzusos eredményeként fog megszületni az új múzeum, hanem a szakmai viták és a nyilvánosságteljes kizárásával, a gazdasági érdekek mentén, a színfalak mögötti egyezkedések alkujában. És az elmúlt négy év valóban így telt el, miközben felépült a hetvenes évek pártházépítészetét idéző irdatlan épületkolosszus, és az új intézmény megalapítása helyett végül is a Ludwig költözött le a Várból az üresen álló terekbe. Mindezt csak azért érdemes felidézni, mert a történet folytatódik, hisz a logikusan felmerülő kérdést - hogy mi lesz a Ludwig hűlt helyén? - a nyilvánosság előtt még fel sem tették, nemhogy érdemi és konstruktív vita indult volna róla az összes érintett bevonásával. Pedig a kérdés több mint égető, különösen most, amikor bebizonyosodott, hogy a több százezres látogatói tömegeket vonzó kiállítások megrendezésére, a közönség megfelelő kiszolgálására a jelenlegi épületek nem igazán alkalmasak. Lehet, hogy a megoldás kulcsa a Várban, a vörös márvány lépcsőház lábtörlője alatt van?

 

 

FESTŐMŰVÉSZ

 

Az épület megítéléséhez tudni kell, hogy a tervező végig abszurd feltételek között dolgozott. Folyamatosan változtak az elképzelések a funkciókról, a mostani tulajdonos (a beruházó Trigránit) határozott szakmai, esztétikai elképzelésekkel rendelkezett míg a majdani tulajdonos (az államot képviselő minisztérium) érdekérvényesítő munkája bizonytalan volt (az alapkérdést kivéve, hogy a Ludwig Múzeum költözzön), tisztázatlanok voltak a kompetenciák szakmai kérdésekben stb, stb. Kire is kellett hallgatnia Zoboki Gábornak? Már az is csoda, hogy a ház egyáltalán áll. így azt sem tudom igazán a tervező szemére vetni, hogy a múzeum bejáratát nem lehet megtalálni. (Itt is többszöri áttervezés történt.) Most a bejárat az első emeleti hatalmas rendezvényterem mögötti folyosóról nyílik. Kizárt dolog, hogy ha valaki nem tudja, hogy az épületben múzeum is van, a főbejáraton belépve erre rátalálna. Az építész szemmel láthatóan az egyetlen biztos pontra koncentrált, a koncertteremre. Monumentális, lendületes belső tere talán még feszesebb lett volna, ha Jovánovics György reliefjeit fehéren hagyja. A színház, az előcsarnokok látványosak, az én ízlésem szerint túldíszítettek. Nekem igazam a múzeum belső terei tetszenek. Tiszta funkcionalitásúak, nem nélkülözik az építészeti látványosságokat sem, de ezt úgy teszik, hogy nem zavarják a műtárgyak működését. A múzeum terei „európai" terek. A világban bárhol ha jártunk kortárs múzeumokban, mindig irigykedve szemléltük ezeket: most nekünk is van ilyen.

 

A gyűjtemény első válogatása, sokszínűsége számos tanulsággal szolgálhat közönségnek, de művészettörténészeknek, művészeknek is. Nálunk a művészeti életben mindig egy igazság létezik, az is szembeállítva az összes többivel. A kortárs művészetről nyújtott gyűjteményi kép által a különböző eszközöket használó művészek és különböző generációk együttesen mutatják meg a jelenkori művészet gazdagságát, és ez talán képes lesz nyitottságra és toleranciára nevelni. Érzékletesen mutatja be a gyűjtemény, hogy a kortárs magyar művészet - a hazai modern tradíciókhoz való viszony mellett - viszonyba kell kerüljön az egyetemes kortárs művészettel is. Csak az összehasonlításokból, amelyekre olyan kevés lehetőségünk nyílik, tudunk ugyanis megfelelő támpontokhoz jutni az értékek meghatározásához. Egy kialakuló értékrend eredményezhetné talán, hogy kevesebb legyen a helyét nem találó frusztrált művész, bizonytalan, tanácstalan művészet iránt érdeklődő és kevesebb a kortárs művészettel bizalmatlan gyűjtő. A múzeum felső két szintjének állandó anyaga hosszú távon biztosítani tudja, hogy lesz végre egy hely Budapesten, ahol a jelenkori művészetről - az időnkénti átrendezésekkel - folyamatosan gazdagodó módon a hazai és a külföldi idelátogatók bármikor információkat szerezhessenek. Az alsó szint időszaki kiállításai a gyűjtemény benyomásait a magyar és a nemzetközi művészet további bemutatásával egészíthetik ki, gazdagíthatják, mint ahogy ezt teszi a mostani, Párizsból érkezett válogatás is. A Pompidou Központból érkezett anyag - a sok szempontból hasonló értékrendje miatt - igazolhatja azt is, hogy a budapesti Ludwig Gyűjtemény hiteles, és színvonalas képet mutat a hatvanas évek utáni nemzetközi fejleményekről, tehát a magyar művészet számára is megfelelő viszonyítási rendszert jelent.