Fotó-szem
Prof. Dr. Craig Bradley
Szeptember 6-án Fotó-szem címmel nyílt meg a Szépművészeti Múzeumban az 1800 utáni Gyűjtemény legújabb kamarakiállítása, mely a magyar vonatkozásokkal is rendelkező chicagói fotográfus, Nathan Lerner életművébe enged betekintést.
A tárlat arra tesz kísérletet, hogy bemutassa a művész pályáján átívelő érdeklődést a fotográfiai látás legfontosabb eszközének tulajdonított ikonográfiai motívum, a szem iránt. Lerner képeihez a művész özvegyének nagyvonalú felajánlásával jutott hozzá a Szépművészeti Múzeum. Ez az adomány érlelte meg azt az elhatározást, hogy a korábban a Grafikai Osztályon őrzött műtárgyértékű fotók és a 2011-ben megrendezett Lucien Hervé kiállítás anyaga köré építve a Szépművészeti Múzeumban is elkezdődjön a fotográfia koncepciózus gyűjtése. Az 1800 utáni Osztály részeként megszervezett Fotó- és médiagyűjtemény két éve jött létre és azóta számos újabb műtárggyal gazdagodott.
A kiállítás megnyitóján Nathan Lerner özvegye, a Légion d'honneur, illetve a Chevalier des Arts et des Lettres érdemrendekkel is kitüntetett művésznő, Kiyoko Asai zongoraversenyét a Reneszánsz csarnokban hallhatta a közönség. A koncertet követően a tárlatot az amerikai fotográfus egyik legelkötelezettebb gyűjtője, a chicagói sebész professzor, Craig Bradley nyitotta meg. A vernisszázson elhangzott beszédét magyar fordításban közöljük.
Nathan Lerner – festőművész, designer, szobrász, feltaláló, fényképész, tanár és a barátom – 1913-ban született Chicagóban és ugyanott halt meg 1997-ben. 1937-ben lett Moholy-Nagy László és Kepes György tanítványa az Új Bauhaus-ban. Huszonhárom éves volt ekkor. Korábban, tizenhat éves korától a chicagói Art Institute-on tanult festészetet. A fényképezőgépben a kifejezés egy másfajta formáját látta és felcserélhetőnek vélte az ecsettel. Huszonkét éves lehetett, amikor elkezdte fényképezni Chicago emigránsok lakta szegénynegyedét, a Maxwell Street-et.
Az 1930-as évek Nagy Gazdasági Világválsága állt a háttérben és szolgált témaként Lerner korai fényképeihez. Jóllehet, ebben az időben a kamerát csak mint puszta keretet használta festményei kompozíciós tanulmányaihoz. Gyakran előfordult, hogy gépét pusztán komponálásra használta, nem is töltötte meg filmmel. Bár a legtöbb híressé vált fényképe az 1930-as és az 1940-es években készült, a képek negatívjai csak az 1970-es években lettek előhívva és a közönség is csak ekkor ismerte meg őket.
A később School of Design néven működő iskolában a Moholy-Naggyal, illetve Kepessel történő korai találkozás nagy befolyást gyakorolt Lernerre – mint művészre és mint emberre. Az ő árnyékukban folytatott kísérleteinek és felfedezéseinek célja az volt, hogy közelebb jusson a kulturális kreativitás titkához. Szenvedélyes kutatásának tárgya a fény igazságának megismerése volt és ez vezette el absztrakt fényképeinek megszületéséhez: fotogramjain, szolarizációs technikát használó nagyításain és az ún. fénydobozzal készült alkotásain. Moholy-Nagy László tanítását követve őt is foglalkoztatta az ipari formatervezés. Művészi érzékenységét kiterjesztette az ember környezetében napi rendszerességgel jelentkező gyakorlati problémákra és ezekre kereste a válaszokat.
Lerner középkorú féri volt, amikor először találkoztunk. Egy eszköztárának teljes birtokában lévő, pályája zenitjére érkezett totális művész benyomását keltette és elért eredményei ösztönző erővel beszéltek magukért.
Én a harmincas éveim közepén jártam, szintén Chicagóban éltem és akkoriban kezdtem el plasztikai sebészként dolgozni. Fiatal voltam még és ahogy Lerner évtizedekkel korábban, azon fáradoztam, hogy elsajátítsam a szerszámaimmal való bánásmódot. Mindig is művésznek éreztem magam, de a médium, amelyet használni kezdtem, az emberi test volt. Munkám középpontjába a forma rekonstrukciója és a funkció helyreállítása került. Ahogy egyre érettebbé váltam, megtaláltam művészetem holisztikus tárgyának mély kötődését. Ez a türelmem volt. Mint barátot és tanítót, Nathan Lernert beavattam közös utazásaink hasonló természetébe. Sokat tanultam az együtt eltöltött időből, s az évek múltával egyre szorosabbá vált a kötődés közöttünk.
Kezdettől fogva érdekelt a fotográfia és ekkoriban kezdtem el komolyan gyűjteni a műfajt. Elbűvölt az, hogy Lerner nem küzdött az elismertetéséért. Csodálkoztam azon, hogy a művésznek ezek a fontos képei előhívatlanul lapulnak egy szekrény mélyén. Azon is eltűnődtem, hogy ezek a művek, melyek az embertársaihoz fűződő mély lelki kötődés illusztrációi voltak, kompozíciós tanulmány szándékával készültek.
A válasz Lerner humanizmusában rejlett. A szem, az ő szeme – ami a mostani kiállítás stúdiumának is a témája – egy szélesebb perspektívát befogó lencsén keresztül látta a világot. Egy emocionális mélységélesség, melynek létezéséről később maga Lerner is megbizonyosodott, amikor a képei végre előhívásra és nagyításra kerültek. Alanyához és tárgyához mindig kifejező és mély törődéssel nyúlt. Képei viszont velünk, a nézővel, a tárggyal mutatnak kötődést.
Fényképei nem pusztán az idő ellesett pillanatait rögzítik, hanem a tárgy és a néző egzisztenciális összekapcsolódásáról tanúskodnak. A tárgy és a vele való kapcsolat azután is sokáig megmarad, ha már levettük a szemünket az ábrázolásról.
Erkölcsileg érezzük magunkat kényszerítve rá, hogy ne csak emlékezzünk a képre, de mentálisan folytassuk is a nézés aktusát és saját magunkon érezzük megjelenni a látottak súlyát.
Erkölcsileg érezzük magunkat kényszerítve rá, hogy ne csak emlékezzünk a képre, de mentálisan folytassuk is a nézés aktusát és saját magunkon érezzük megjelenni a látottak súlyát.
Szerencsés vagyok, hogy ilyen sok jelentőséggel teljes időt tölthettem el Lernerrel. Sok éven át számos fényképe díszítette az irodám falait. Közülük több most a lakásomban lóg. De a legtöbb a fejemben, a szemeim előtt lebeg. Sok kedves emléket őrizve beszélek most a művészről. Ő halkan szólt az emberhez, ha mondandója volt és egy kissé selypített. Soha nem oktatott ki engem. Sőt, történeteit és tanácsait mindig egy sajátos humorral szűrte át, s ez zökkenőmentessé tette a vele folytatott társalgást. Szemével hunyorított, kerek fejének minden egyes porcikája mosolyba fordult és nevetve várta a mondandójára tett reakciót.
A vele együtt eltöltött évek során szereztem tudomást arról, hogy a New Bauhaus, a School of Design és az Institute of Design milyen fontos befolyást gyakorolt a pályájára. A közös elhatározás, hogy egy maroknyi lelkes fiatal művész-designerré képezze magát először Weimarban, majd később Chicagóban, forradalminak bizonyult. Ennek eredménye a Walter Gropius által felállított német Bauhaus koncepciójának folytatása és kiterjesztése azzal a változatlan lendülettel, ahogy az egyetemes művészetben ma is látható.
Nathan Lernerrel együtt a New Bauhaus szellemiségében iskolázott, később híressé vált fényképészek száma lenyűgöző. Moholy-Nagy és Kepes mellett Harry Callahan, Aaron Siskind, Yasuhiro Ishimoto, Kenneth Josephson, Barbara Crane, Arthur Siegel talán a legismertebbek. Örökségük tovább fog élni a történelemben. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy közülük egyet személyesen is ismerhettem és aki azóta minden nap velem él.
Prof. Dr. Craig Bradley
(A bevezetőt írta és a megnyitószöveget angolból fordította a kiállítás és a gyűjtemény kurátora, Orosz Márton.)