Picasso és a mesterek

Kiállításajánló

Archívum

A „Picasso” márkajelzés mindenhol működik. A spanyol mester neve tizenkétezer látogatót vonzott egy hódmezővásárhelyi kerámiatárlatra – de Párizsban is ugyanúgy az ősz szenzációjaként reklámozzák a Picasso és a mesterek című óriáskiállítást. A Grand Palais-ban megrendezett bemutató biztosra ment: az avantgárd képzőművészet legismertebb sztárja mellé még néhány tetszőleges klasszikust is odaillesztett. Egy jó adag El Greco, egy-két Monet, kevéske Renoir, csipetnyi Velazquez és persze Van Gogh. Elsőre hajánál fogva előrángatott ötletnek tűnik az öntörvényű Picassóhoz előfutárokat társítani. Hiszen a kopasz zseni éppen azzal vívta ki kortársai és a hálás utókor megbecsülését, hogy örökké képes volt a megújulásra.

Pablo Picasso: Reggeli a szabadban Manet után, 1960, olaj, vászon, 114×146 cm, Collection Nahmad
© Succession Picasso 2008
Miután egy koszos párizsi művésztanya mélyén kifundálták Braque-kal közösen a kubizmust, az avantgárd képi forradalom etalonját, a szürke kockákba tördelt újságpapírt és hegedűvonalat – Picasso rögvest váltott. Míg Georges Braque egy komplett életművet épített erre a fiatalkori találmányra, a nyughatatlan spanyol mester az első világháború után visszatért a klasszikához. Merthogy volt mihez: Picasso elsőrendű akadémikus képzettséggel rendelkezett. Kezdetben apjától, José Ruiz-Blascótól vett órákat, aki a málagai művészeti iskola tanára és a helyi múzeum igazgatója volt egy személyben. (Egy anekdota szerint a fiatal tehetségtől elbűvölt édesapa ünnepélyesen átadta ecsetjét és palettáját fiának.)  

A 19. század utolsó évtizedét Picasso – korkedvezményes kölyökzseniként – a barcelonai művészeti iskola és a madridi San Fernando Királyi Akadémia padjaiban töltötte, a lehető legklasszikusabb stúdiumok közepette: szabadkezi rajz antik szobrok után, nagy spanyol festők múzeumi remekműveinek másolása, történeti kompozíciók, vallásos tárgyú képek, studírozás, modellálás, lakkozás. Picasso őrült fiatal volt, mindössze 19 éves mikor Párizsba tette át a székhelyét – szivacsként szívta magába a hatásokat. A nehézkes spanyol akadémikus modort hamar elfeledte, megmártózott a szimbolizmusban (kék és rózsaszín korszak), majd lenyűgözték a primitív régiségek (néger korszak).

A korai kubizmus iskolateremtő főművében, az 1907-es Avignoni kisasszonyokban kibogozhatatlanul keverednek egymással a durván vicsorgó afrikai maszkok, Matisse rózsaszín kaucsukbabái az Életörömből, Cézanne nyers és vaskos női tomporai a Nagy fürdőzőkből és El Greco hajladozó nyúlánk márványaktjai Az Ötödik pecsét feltöréséből. A Grand Palais pazar sikerkiállításán nem szerepel az Avignoni kisasszonyok, viszont van másik 210 remekmű. Előképek, párhuzamok, parafrázisok és variációk.

Pablo Picasso: Algériai nők (E variáns), 1955, olaj, vászon, 46,1×55 cm, San Francisco Museum of Modern Art, San Francisco
© Succession Picasso 2008
Amilyen szabadon bánt Picasso saját stílusával, olyan nagyvonalúan kölcsönzött művésztársaitól. A korai Abszintivójában Degas hasonló témájú képe kísért. Pár évtizeddel később újrafestette Goya egy kevéssé ismert csendéletét, a véres oldalast és a marhakoponyát. De a parafrázisok igazi korszaka a második világháború után jött el; ekkorra már Picasso többé-kevésbé megállapodott a szürreális, kissé karikaturisztikus, nagyon harsány és nagyon vad kifejezésmódnál.

Erre a stílusra írta át a festészet múzeumi klasszikusait. Elsőként Delacroix-t – de nem az egyik dagályosan romantikus nagykompozícióját, hanem egy kisszerű egzotikus zsánerjelenetét, az Algír nőket. Picasso 1954-ben látott neki az orientalista témának, mindjárt meg is festette 24 változatban. A szerényen pihegő, arab nőalakokból mellüket meresztő szürreális fantázialényeket varázsolt, jókedvű kubista síkokkal és tarka vonal-arabeszkekkel. (Mivel a Delacroix-t a Louvre gyűjteménye őrzi, a kiállításnak ez az egysége itt látható.) Pár évvel később Velazquez került sorra, a kannibálösztönű avantgárd zseni őt is felfalta. Illetve egészen pontosan nem is Velazquezt, hanem a szegény Marguerite infánsnőt, akinek rózsaszín pofiját vad zöldek és kékek rondították el, hímzett kecses szoknyája pedig szögletes, kanárisárga dobozzá lényegült át.

De nem jártak jobban a klasszikus korok patikamérlegen kimért női aktjai sem, Picasso a márványbőrű Ingres-szépségekből otromba szürke vadállatokat faragott, riasztó méretű lábfejjel, szétcsúszó anatómiával és kihangsúlyozott genitáliákkal. Akárcsak a Reggeli a szabadban parafrázisánál, ahol a bal oldali, egész klasszikus nőalak növesztett irdatlan méretű feneket, miközben jellegzetes testrészei sovány vonalkává zsugorodtak össze. (Ez a kiállításrész az eredeti Manet-festmény mellett, a Musée d'Orsay-ban tekinthető meg.) A Picasso-forradalom még mindig működik, önmagában nem tudna botrányt okozni, beleivódott már a hétköznapi vizuális kultúránkba, de a párizsi kurátorok gondoskodtak a kontrasztos környezetről. Az avantgárd perzselő lángszórójának pusztító hője még ma is érződik.

Grand Palais – Musée du Louvre – Musée d'Orsay, Párizs
2008. október 8. – 2009. február 2.

R. G.

Artmagazin 2008/6. 22-23. o.