A köz szolgálata a fontos

Beszélgetés Baán Lászlóval

Topor Tünde

Beszélgetés Baán Lászlóval, a Szépművészeti Múzeum decemberben hivatalba lépő új főigazgatójával

 
Mintha a nagy berzenkedés miatt, hogy egy államtitkár kerül a legfontosabb hazai múzeum igazgatói székébe és nem egy szakmabeli, as ajtóban elsikkadt volna az a jóval érdekesebb hír, hogy Ön egészen konkrét elképzelésekkel rendelkezik a múzeum bővítéséről: a Hősök tere alá tervez fogadótereket, üzleteket, éttermeket, előadó- és foglalkoztató-termeket. Nem tart-e attól, hogy a 4M kapcsán kitört botrány árnyéka az Ön elképzeléseire is rávetül? Esetleg Ön után is marad egy gödör, ha nem vigyáz.
 
Csak egyetlen gondolat erejéig a „nem szakmabeli"-igazgató kérdéskörével kezdeném. Az ugyanis, hogy nem művészettörténész, történész, vagy régész vezet egy múzeumot, hanem például egy közgazdász végzettségű menedzserigazgató, mára már bevett gyakorlat számos európai országban. De példáért nem is kell olyan messzire menni, hiszen a Szépművészeti Múzeum történetének talán legfényesebb korszaka épp egy „menedzser-igazgatóhoz", Petrovics Elekhez kötődik, aki jogászként, belügyminisztériumi hivatalnokból lett a Szépművészeti Múzeum vezetője.
 
Visszatérve az épület bővítésére: emlékeztetnék a Monet-kiállításra. A nagy siker rávilágított a múzeum egyik legnagyobb hiányosságára, nevezetesen arra, hogy nagyszámú látogatót nem tud egy időben fogadni, ellátni, sőt egyszerűen beengedni sem az épület. A Monet-ra érkező iskolás csoportok, a vidékről Budapestre utazás terheit is vállaló emberek órákig álltak sorba a múzeum előtt. A XIX. század végén létrejött nagy, reprezentatív múzeumi épületekbe, mint amilyen a Szépművészeti Múzeum is, számos, ma már alapvető közönségforgalmi funkciót egyszerűen nem is terveztek. Ezért van szükség a tér alatti bővítésre, új, klimatizált kiállítótérrel, gyermekfoglalkoztatókkal, előadóteremmel, múzeumi bolttal, étteremmel. Hisz ne feledjük, a Szépművészeti Múzeum Budapest legszebb terén, a város egyik legfrekventáltabb turisztikai központjában áll. A Hősök terén és a Városligetben évente legalább két-három millió ember fordul meg - a Szépművészeti Múzeumnak eközben mindössze évi 200-250 ezer látogatója van. Szeretném növelni ezt a számot, hiszen tálcán kínálja magát a lehetőség, hogy a megfelelő vendégkényelmi funkciókat kialakítva, s a tereket okosan szervezve minél több embert vezessünk be a múzeum kiállításaira.
 
A bővítés finanszírozása a tervek szerint az úgynevezett Public Private Partnership - vagyis egyfajta állami és magánpartnerségi - konstrukcióban valósulna meg, ahol a kivitelezés magánberuházásban zajlana, s annak elkészülte után az állam - a múzeum útján - bérleti konstrukcióban teljes jogkörű használatba venné az elkészült ingatlant.
 
 
Milyen lenne ez a fogadórészleg, alkalmazkodna a historizáló környezethez, vagy vállal olyan közfelhördülést, amilyet anno a Louvre üvegpiramisa okozott?
 
Hacsak Párizst nézzük, számos egykori botránykő, mint például az Eiffel-torony, a Pompidou-központ vagy az üvegpiramis ma már Párizs emblematikus helyének számít. Kifejezetten örülnék, ha a felszín alatti építménynek a térszint felett is lehetne valamilyen, a Hősök tere egészére - annak színvonalán — reagáló vizuális folytatása, megjelenése. De a múzeum szempontjából nem ez az elsődleges cél, hanem magának a térszint alatti bővítésnek a megvalósulása.
 
 
Tervei szerint milyen változtatások várhatóak a múzeum mostani szervezetén belül, és mennyiben érinti ez majd az ott folyó szakmai munkát?
 
A múzeum pontos belső viszonyairól a leendő munkatársakkal folytatott beszélgetések alapján most alakul ki bennem a kép. Ami az eddigi tapasztalataim alapján is megítélhető, az az, hogy a múzeumban komoly szakmai munka folyik, de nem igazán hatékony intézményi szerkezetben. Mindenképpen át kell gondolni a jelenlegi struktúrát, és jelentősen javítani kell a múzeum belső -úgy vertikális, mint horizontális - kommunikációján. De nemcsak a belső, hanem a külső kommunikációban is vannak komoly hiányosságok. Hogy csak egy abszurdnak tűnő, ám valós példát említsek: a múzeum honlapjának nincs idegennyelvű mutációja, magyarán egy külföldi érdeklődő ma, 2004-ben nem tud a világhálón keresztül kapcsolatba lépni az egyetemes művészettörténet egyik legjelentősebb közép-európai gyűjteményével.
 
Több európai múzeum szerkezeti felépítését tanulmányoztam. Vannak egybecsengő megoldások, mint például a múzeumpedagógia, a közönségkapcsolatok kiemelt szerepe. Ezt szükséges a
Szépművészetiben is mielőbb megvalósítani, hisz ezekre a feladatokra jelenleg még önálló szervezeti egység sincs a múzeumban. Az intézmény végleges szervezeti rendszerének éppúgy figyelemmel kell lennie a múzeum tradícióira, mint a legkorszerűbb európai tapasztalatokra. Az átalakulási folyamat nem nyúlhat túl hosszúra, az alapvető változásoknak fél éven belül le kell zajlaniuk.
 
 
Nem fél attól, hogy változtatási szándékai nem találkoznak majd a több évtizedes múzeumi gyakorlattal rendelkező munkatársak egyetértésével? Esetleg nem tudja rögtön átlátni vagy inkább átérezni szempontjaikat, azok jogos, vagy önös, szakmai vagy annak nevezett hátterét?
 
A Szépművészeti Múzeum gyűjteménye és munkatársai többségének kvalitása nemzetközi rangú, ugyanakkor a múzeum működése, s e működés útján a köz szolgálata még igencsak elmarad úgy a kívánatostól, mint a lehetségestől. Én azzal a hipotézissel érkezem, hogy a múzeum munkatársai szeretik a munkájukat és értenek is hozzá - egy jó európai múzeum elvárásainak szintjén. Ez esetben ők is azt szeretnék, amit én feladatomnak gondolok: hogy a vezetés teremtse meg a megfelelő feltételeket és szervezetrendszert ahhoz, hogy a bizalmon és a teljesítményen alapuló együttműködés révén az intézményben rejlő valamennyi lehetőség - köztük számos eddig ki nem használt is - megvalósuljon.
 
Ami a kérdése második felét illeti: egy intézmény bonyolult viszonyrendszeréről, annak emberi mozgatórugóiról az elmúlt tíz-tizenöt évben a Szépművészeti Múzeumnál lényegesen nagyobb szervezetekben is volt lehetőségem vezetői tapasztalatokat szerezni. E tekintetben, azt hiszem, itt sem fogok eltévedni. A kimondottan tudományos, szakmai kérdésekben pedig működik majd a különböző vezetői szintek és testületek - a tudományos főigazgató-helyettes, a vezetői értekezlet és a tudományos tanácsadó testület - egymást segítő, finom egyensúlya, amely lehetővé fogja tenni a fontos szakmai kérdések kellően körültekintő megvitatását és rendezését.
 
 
Vannak konkrét elképzelései a jelenlegi múzeumi gyakorlat megváltoztatásáról? Gondolok itt a szerzeményezésre, bírálatra, kiviteli engedélyek kiadására.
 
A szerzeményezési lehetőségek a szükséges források hiányában korlátozottak, nagy állami vásárlásokra a jelenlegi finanszírozási rendszerben nincs igazán lehetőség. Szeretném ösztönözni, hogy a magánszponzorálás, amely most főként a katalógusok kiadására és egyes műtárgyak restaurálására irányul, a jövőben a - természetesen jóval nagyobb támogatói elkötelezettséget kívánó -műtárgyvásárlásra is terjedjen ki.
 
A műtárgybírálati rendszerről és ennek kapcsán a műkereskedelemmel kialakult élő kapcsolatról nincs még végleges véleményem. Ami már most is világosan látszik, az az, hogy a bírálat és a tudományos kutatás között nem nagyon volt átjárás. Abban azonban biztos vagyok, hogy a hazai műtárgypiaci anomáliákért részben felelős védettségi rendszer elveit újra kell gondolni. Természetesen ez elsősorban nem a Szépművészeti Múzeum dolga, ám idővel szeretném, ha a Szépművészeti a magyar múzeumügy főbb kérdéseiről folytatott diskurzus egyik generálója lenne.
 
 
A pályázatát olvasva úgy tűnt, mintha már évek óta készülne erre a feladatra, úgy értem, hogy egyszer majd múzeumigazgató legyen. Minek alapján döntött pont a Szépművészeti mellett? Pályázhatott volna a Nemzeti Galériára is...
 
Valóban régóta készülök erre. Ha a jelenlegi állapotokat összevetjük az elérhető célokkal, a hazai múzeumok közül a Szépművészetiben látom a legnagyobb ívű fejlődés lehetőségét, s ekképpen a legnagyobb kihívást is.
 
 
Milyen kiállításokat szeretne látni a múzeumában? Mely múzeumok jelentették Önnek a legmaradandóbb élményt?
 
Adorno a hatvanas években még úgy jellemezte a múzeumokat, hogy azok a műtárgyak családi kriptái. Ezt az élményt magunk is sokszor, sokfelé megélhettük gyermekkorunk óta. Nos, ezt szeretném meghaladni, úgy az állandó, mint az időszaki kiállításainkkal, és a hozzájuk kapcsolódó múzeumi tevékenységekkel. Egy jó kiállításhoz a műalkotásokon kívül jó vezérgondolat is kell - s mindenekelőtt annak a nyelvnek, sőt nyelveknek birtoklása, amelyen meglehet szólítani a látogatók mind szélesebb körét. A múzeum mindenekelőtt való feladata ugyanis a köz szolgálata, az, hogy generációról generációra átadja az általa őrzött és bemutatott tárgyakhoz kapcsolódó tudást és élményt. Olyan kiállításokat szeretnék tehát, amelyek minél több látogatóban képesek gondolatot és érzelmet ébreszteni. Bizonyosan át kell szervezni az állandó kiállítást, s emellett olyan időszaki tárlatokat kell megrendezni, amelyek egy-egy erőteljes, a közönséget vonzó téma vagy művészszemélyiség köré épülnek. Ezek megvalósításakor, főként a tematikus kiállítások esetében, a raktárból is előkerülhet számos ritkán, vagy sosem szerepeltetett mű, új kontextusban mutatkozhatnak meg a már ismert műtárgyak, s természetesen minden lehetséges alkalommal kölcsönöznénk külföldi gyűjteményekből európai rangú műalkotásokat.
 
Ami a személyes múzeumi élményeimet illeti: különösképpen kedvelem a kimeríthetetlen nagyok - a Louvre, a londoni National Gallery, az Ermitázs -mellett, hogy egy régi és egy új épületet is mondjak, az Uffizit és a berlini Gemaldegalerie-t, továbbá azokat a jószemű, szenvedélyes és nagyvonalú műgyűjtők által megteremtett és a közösség számára megnyitott, egyéni vagy családi ízlést is tükröző, s gyakran egyedi hangulatú gyűjteményeket, mint például a londoni Wallace Collection, a madridi Museo Thysseen-Bornemisza, a párizsi Musee Jacquemart-Andre vagy éppen Beatrice Ephrussi de Rotschild elbűvölő villája St. Jean Cap Ferrat-ban.
 
A számomra talán legfontosabb festmény azonban nem egy szokványos múzeumban található, bár a hely maga ma egy múzeum része: ez A háromkirályok vonulása, Gozzoli freskója a firenzei Medici Riccardi-palota kápolnájában. Minden múzeumlátogatónak vannak ilyen nem feledhető helyei és élményei a világban. A Szépművészeti Múzeumot olyan helynek szeretném tudni az elkövetkező években, ahonnan az emberek olyan kiállítás-élménnyel távoznak, amely velük élő, bennük ható emlékként kíséri őket tovább életükben.