A harmincas évekre vonatkozóan Korniss Dezső egy alkalommal úgy fogalmazott, hogy a festők számára „akkoriban Szentendre volt az egyetlen oázis idehaza”¹. Kijelentése a háború utáni tíz-tizenöt évre is érvényes lehet, legalábbis így több évtized távlatából faggatva a korabeli dokumentumokat, személyes visszaemlékezéseket.

   A fiatal művészettörténész, Frank János megérkezve 1952-ben első munkahelyére, az előző évben alapított Ferenczy Károly Múzeumba, pontosan olyannak találta a várost, mint amilyennek Vas István a harmincas években megismerte, majd később a Mért vijjog a saskeselyű című önéletrajzi regényében megírta. A csendes kisváros felett tehát megállni látszott az idő, s ennek is köszönhette, hogy nagyjából az ötvenes évek második feléig kívül esett az új ideológiai-politikai áramlatok fősodrán. Családi kisvendéglői és az óriásplatánok között megbúvó művésztelepe baráti összejövetelekre alkalmas, biztonságot nyújtó helyeknek számítottak. Hamvas Béla felesége, Kemény Katalin így emlékszik vissza ezekre az időkre: „Alkonyattájt a Művésztelep és a töpörödött házak kapui megnyíltak, s a festők kis elemózsiás csomagjaikkal igyekeztek fel a Dézsma utcán a falusias kocsmába. A derűs együttlétet az elég karcos bor inkább segítette, semmint zavarta. Az elvi különbségeket a tréfálkozás, gyakran éneklés elmosta. Együtt iddogáltak idősebb konzervatív festők, Ilosvai Varga, Diener Dénes és mások, a Gödöllőről odaszármazott Remseyék és a fiatalabbak, a ritkán megszólaló Korniss, szép és kritikus feleségével, Smolka Ágnessel, Gedő Ilka a Bíró családdal, az Ámos utáni gyászát és festői virágkorát akkor élő Anna Margit, a szellemes Rozsda Endre…”²

   Az ötvenes években a művésztelepen is mindennaposak voltak az esti beszélgetések a több festő által is megörökített kis malomkő asztal körül. Előkerültek Bánovszky mulatságos portréfestő élményei, Deli Antal első világháborús történetei, Barcsay nélkülözésekkel terhelt párizsi és olasz tanulmányútjai, Diener Dénes Rudolf hosszú párizsi tartózkodásának nyomorúságáról szóló „vidám” történetei. „Perlrott Csaba, megirigyelve Rudi sikereit, átvette a szót és ő is mesélt Párizsról, a Dome-ról, Matisse-ról vagy Modiglianiról, de rövidesen megint csak Rudi ragad-ta magához a szót és sorra cáfolta Csaba adatait, helyszíneit, évszámait.”³

   A háború után a városban lakó és dolgozó közel félszáz festő szinte mindegyike hosszabb-rövidebb időt töltött el a század első felében Nagybányán, Párizsban és más európai művészeti centrumokban, közülük számosan Ferenczy Károly tanítványai voltak, tíz-egynéhányan egykori KUT-tagok, mint pl. Barcsay Jenő, Czóbel Béla, Diener Dénes Rudolf, Gráber Margit, Kmetty János, Korniss Dezső, Miháltz Pál, Modok Mária, Perlrott Csaba Vilmos. Valamennyien érett, tapasztalt, kiváló művészek, akiknek a pályáját erősen megtörte a világháború, akárcsak az új hatalom által az élet minden területének tiltásokra és központilag vezérelt elvárásokra épülő átszabályozása. A korábbi utazási szabadság megvonása a szentendrei festők zárt, összeszokott, baráti közösségét is egy eléggé különös, bizarr helyzet elé állította. Amíg ugyanis a húszas-harmincas években Európa-szerte sokat és szabadon utazó festők a háború után már csak emlékeik felidézése, újramesélése révén barangolhattak Párizs utcáin és kiállítóhelyein, addig egyik társuk, Czóbel Béla és rajta keresztül felesége, Modok Mária olyan kivételes helyzetbe kerültek, hogy a teleket évről évre Párizsban tölthették. Alig „voltunk túl a háború bénító évein – emlékszik vissza Szánthó Imre – a határok lezárva, mint dunsztosban a légy keringtünk, Párizs oly messze lett, Bécs is, hogy ma már a Holdba jutni nem reménytelenebb, mint 1951-ben egy európai utazásról álmodozni. Kitelepítések, gyakori letartóztatások, bizonytalan jövőjű évek korszaka volt ez az idő.”⁴ Önkéntelen felmerül az emberben két kérdés. Hogyan élték meg a szentendrei művésztársak Czóbelék irigylésre méltó kiváltságát? És mi állhatott a számukra engedélyezett utazási szabadság hátterében, egyáltalán hogyan kerülhetett erre sor a Rákosi-rezsim kemény éveiben?



   Amikor a háború véget ért, Czóbel Béla hatvankét éves volt. 1940. december 31-én kötött házasságot Modok Mária festőművésszel, s ettől kezdve Szentendrén, a művésztelep szomszédságában, az eredetileg nyári tartózkodásra épített, később némileg átalakított kis műteremházban laktak, itt vészelték át a háborút. A közeli barátok: Kassák Lajos, a gyűjtő Fruchter Lajos, Bálint Endre, Gráber Margit jellemzése szerint Czóbel makacs és eltökélt egyéniség volt, hol szűkszavú és megközelíthetetlen, hol vastag derű áradt belőle, darabos mozgásával, szájában angol pipájával Jack London tengerészeire emlékeztetett. Nem volt simulékony természet, sokkal inkább bátran szókimondó. 1955-ben például, amikor a felesége révén rokon Apáti Abkarovics Béla festőművész szentendrei kiállítását megnyitotta, beszédét azzal kezdte, hogy nem szeret szerepelni, de mégis elvállalta a felkérést, mert tudja, hogy mennyire küzdelmes a művész élete. „Azt a küzdelmet értem, mely a művész és az előtte elterülő természet között van és nem az anyagiakat.”⁵ A továbbiakban azt hangsúlyozta, hogy „a művészet lényege magasabb szellemi eredetű, emberi hatalom nem irányíthatja (kiemelés T. K.), egy felsőbb hatalom vezeti a művészt és ez ad neki alkotóerőt. Csak azok, akik a földi hiúságok múlandóságát fölismerik, juthatnak örök életű művek alkotásához”.⁶

 

   Czóbel állandóan, szünet nélkül, megfeszített erővel dolgozott. Folyamatosan olyan magasra tette önmaga számára a mércét, hogy ritkán elégítette ki, amit alkotott. A festés, a festészet megszállottja volt, tudatában művészi rangjának, nem tülekedett, nem harcolt sem anyagi, sem erkölcsi javakért. A festést tartotta második anyanyelvének, érzelmeit, érzéseit, hangulatait, ideértve indulatait is rajta keresztül tudta a legjobban kifejezni. „Nálam a festésnek megszabott órái vannak. Rendszeresen dolgozom, akár egy hivatalnok. Lassan megy a munka. Az ember olyan kétségbeesetten csinálja! Minden képemhez úgy kezdek hozzá, mintha akkor festenék először.”⁷ Czóbelt emberi és művészi erényeiért szentendrei festőtársai nagyra becsülték és tisztelték. 1946-ban a Szentendrei Festők Társasága tagságának kibővítése és megújítása alkalmából őt választották elnöküknek. Bánovszky Miklós naplója egy érdekes idevágó háttértörténetet őrzött meg. Feljegyzése szerint 1945 nyarán bement a minisztériumba, hogy a művésztelep háborús kárainak elhárításához szubvenciót kérjen. Egy vezető beosztásban ott dolgozó ismerős rajztanár, bizonyos Géza (Fónyi Géza⁸) azt tanácsolta neki, hogy válasszanak maguknak egy zsidó, kommunista festőt elnöknek, akkor lesz pénz. Bánovszky visszament a telepre, és Barcsayval, Deli Antallal, Bánáti Sverákkal azon tanakodtak, vajon ki felelne meg ezeknek az elvárásoknak, de nem tudtak dönteni.⁹ Mi és hogyan történt ezután, azt nem ismerjük, de tény, hogy 1946 áprilisában Czóbel már elnökként írta alá a társaság egyik hivatalos dokumentumát.¹⁰ Ami pedig a feltételeknek való megfelelést illeti: Czóbel ugyan zsidó családból származott, de már a húszas években kikeresztelkedett, keresztapja Csók István volt.¹¹ A háború után sok más értelmiségi és művésztársához hasonlóan ő is belépett a Kommunista Pártba, indokairól 1947-ben másokkal együtt ő is nyilatkozott¹², tehát ilyen értelemben, párttagsága okán „kommunista” volt, a szó valós értelmében nem. Czóbelt a politika nem érdekelte, ellentétben bátyjával, Czóbel Ernővel. Ő viszont hiába próbálta öccse érdeklődését ez irányba terelni, igyekezete sikertelen maradt.¹³

 

   Az új hatalom oldaláról nézve pedig Czóbel fontos „szellemi” valutának számított. A mind Párizsban, mind idehaza rendszeresen kiállító, elismert, „jó névvel” rendelkező művész széles baráti körében ott volt a francia és a magyar festészeti és irodalmi élet számos kiválósága. Kapcsolatai, szakmai múltja, életkora miatt azon kevesek közé tartozott, akiket már nem lehetett az aktuális politika általános rendszabályainak alávetni, nem lehetett lakat mögé zárni. Sőt, ellenkezőleg: mint külföldön is ismert nagy művészt, zászlóra kellett tűzni. Így lehetett tagja ő is 1946 novemberében a Genfbe meghívott magyar írók és képzőművészek küldöttségének Illyés Gyula, Márai Sándor, Kassák Lajos, Cs. Szabó László, Szőnyi István, Ferenczy Béni, Pátzay Pál és mások társaságában, és így lehetett jelen 1948-ban a lengyelországi Wrocławban 45 ország 500 küldöttének – közöttük Picasso, Brecht, Éluard, Huxley, Ehrenburg, Nexö, Aragon, Léger – részvételével megrendezett Értelmiségi Világkongresszuson is.

   Az 1948-as év azonban még további két sikerrel ajándékozta meg a művészt. Az ekkor alapított Kossuth-díjat első körben száztizenöt, a társadalom legszélesebb rétegeihez tartozó kitüntetettnek adták át. A tíz képzőművész (Bernáth Aurél, Csók István, Derkovits Gyula, Egry József, Ferenczy Béni, Ferenczy Noémi, Koszta József, Medgyessy Ferenc, Vedres Márk) között ott szerepelt Czóbel is. A március 15-i díjátadáson nem lehetett jelen, mert – ez volt az év második ajándéka – Párizsban, egy hetven művét bemutató kiállítása előkészítésén dolgozott.

   Czóbel Béla számára Szentendre és Párizs más és más miatt, de egyaránt fontos volt, és ennek számos alkalommal, leveleiben, a vele készített interjúkban hangot is adott. Levélrészlet 1949-ből: „…nagyon jól utaztunk. Egyedül majdnem egész Pestig. Itt meg Szt. Endrén úgy éreztük magunkat, mintha el sem mentünk volna. Rövidesen nekiláttam a festésnek és erősen dolgozok. Mást nem is tudok mondani magamról és másról sem. A kertünk szép és örülök, hogy hazajöttem. Amit itt festek, kihozom ősszel Párizsba, hol okvetlen ki akarok állítani. Nem szabad, hogy elfelejtsenek.”¹⁴

   Mindkét várost szerette, igényelte, mindkét városra, az ottani barátokra, szellemi légkörre egyformán szüksége volt. „Ismerőseink villámgyorsan megtudták érkezésünket, egyik a másik után hívott meg telefonon vacsorára. Tehát jól kezdődik, Szentendre mégis hiányzik, ott maradtak jó barátaink, szép kertünk, és kedves állataink, na de minden nem lehet együtt, túl szép volna. Béla két napon belül már festeni kezdett, és ezóta is rendszeresen dolgozik, régi módszeréhez híven.”¹⁵

   A szentendrei kert és benne az almafák, az évről évre aggódva várt almatermés Czóbel életének szerves részévé vált, amit Hatvani Ferenchez és más, Párizsban élő barátaihoz írt levelei is alátámasztanak: „Rengeteg almánk van még, úgy tápláléknak, mint csendéletnek. Cézanne is dúskálhatna.” ¹⁶ Az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára két, eddig publikálatlan, Modok Mária által apró betűkkel sűrűn teleírt levelezőlapot őriz. Mindkettőt Ilosvai Varga Istvánéknak küldte Párizsból, 1951-ben. A tavaszi keltezésűben arról is ír, hogy ismét Hamvas Bélát kérték meg az almafák megmetszésére, mert eddig is nagyon lelkiismeretes munkát végzett.¹⁷ A szentendrei életben azt is élvezte Czóbel, hogy házukból biciklivel vagy akár gyalog is rövid idő alatt kint lehetett a természetben. Még kilencvenéves korában – amikor pedig a járás már nehezére esett – sem engedte, hogy festőfelszerelését valaki vigye helyette. Elmúlt már hetvenéves, amikor Párizsban megtanult autót vezetni és vett magának egy kis Renault-t. Büszkén mesélte itthon ismerőseinek, hogy jogosítványát nyolcvan felett is meghosszabbították.

   Kratochwill Mimi művészettörténész 2001-ben megjelent Czóbel-monográfiájából18 tudjuk, hogy a festőnek az ötvenes években több kiállítása is volt Párizsban, a Zak Galériában például háromszor (1952, 1956, 1957). Ugyanezen idő alatt Czóbel többnyire bojkottálta a magyar kiállításokat – ha egyáltalán kapott meghívást –, nem akarta kitenni magát annak, hogy kizsűrizzék a képeit. Az 1956 előtti egyetlen – és nem is akármilyen – hazai Czóbel-kiállításra (Ilosvai Varga István, Modok Mária és Szántó Piroska társaságában) Szentendrén került sor Frank János rendezésében. Ortutay Gyula 1952-ben a „majdnem pesti kinevezés” megjegyzéssel nyújtotta át Frank János segédmuzeológusi kinevezését első munkahelyére, az akkori nevén Ferenczy Károly Múzeumba. A pályakezdő, fiatal művészettörténész mindössze három, de nem akármilyen évet töltött el Szentendrén, saját szóhasználatával élve, „mint cselekményes koronatanú”.

   „1952 nem éppen az olvadás éve volt – írta későbbi visszaemlékezésében –, de azonnal láttam, tértől és időtől függetlenül, csaknem azt csinálhatom, amit akarok. Nem tartozunk a tanácshoz, a múzeumi központ régészei, néprajzosai hagyták, bármit vettem tervbe. Igazgatóm, Soproni Sándor provinciál-régész, jól tudta, miről van szó, tapsolt az eretnekséghez. (A fővárosi sajtó, hál’ isten, szóra sem érdemesítette kiállításaimat, hiszen akkor azonmód vége szakadt volna az aranykornak.) Civil kurázsimnak talán hátszelet adott az a tény, hogy távolabb az epicentrumtól – a fővárostól – gyengül a szorítás.”¹⁹

   Az 1954. évi szentendrei kiállítás története megéri a szó szerinti idézést a „cselekményes koronatanú” elbeszélésében: „1954 nyár végén Ilosvai Varga István ötlete volt a Czóbel-kiállítás… A mestert a mezőn találtuk, éppen a festőszerszámait csomagolta, Varga kérte föl, én kontráztam, Czóbel eleinte szabadkozott, aztán mégis ráállt a szentendrei múzeumban való szereplésre. Csoportkiállítás lett belőle, Czóbelé a főhely, részt vett Ilosvai Varga, Czóbelné Modok Mária és Szántó Piroska, őt csak később értesítettem. Mint állami szerv képviselője, vettem három tubus aranyfestéket, hogy Czóbelék rendbe hozhassák a kereteiket, majd egy kölcsön kiskocsin saját maguk húzták a múzeumba a műtárgyanyagot. […]

   1954. szeptember 19-én, délben tartottuk a vernisszázst, de már kora reggel megindult a vendégjárás. […] A megnyitóra vagy ötszázan jöttek le, Pestről, Szentendréről, még a lépcsőházban is szorongtak a vendégek, […] ott volt Czóbelék baráti köre, gyűjtőik, Szántó Piroska-Vas István író, költő, irodalmár társasága. Már hangoztattam, hogy akkoriban Szentendrén nem volt ellentét a festők között – különben is Czóbelt mindenki szerette –, fölvonult a művésztelep, fővárosi kollégáikkal, műgyűjtőikkel együtt; meg ott volt minden entellektüel, aki kapott meghívót vagy akár csak hallott a kiállításról. […]

   A megnyitóbeszédre volt egyetemi tanáromat, Fülep Lajost kértem föl. […] Fülepet animálta a remek festményegyüttes meg a hatalmas tömeg. Ex abrupto beszélt […] Ez az old debatter mennydörgött, villámlott, anélkül, hogy a hangját felemelte volna. Kiprédikálta az akkori kultúrpolitikát, festészetet, nem óvatoskodott. Az ügyész platformjáról beszélt, sziporkázó volt és vérfagyasztóan szarkasztikus. Olyasmit mondott befejezésül, hogy ez a kiállítás jelképezi, a magyar kultúra mégsem süllyedt teljesen a mocsárba. Kipirultan, csillogó szemekkel hallgatták, utána a nők ölelgették, a férfiak a kezét szorongatták; ő élvezte győzelmét, vagyis az igazság pillanatnyi diadalát. […]

   A múzeumi kiállítás nyitva tartása idején továbbra is folytatódott a búcsújárás, növekedett a látogatási statisztika. […] Czóbel tiszteletére beállt a Marx térre a francia követ (akkor még nem voltunk nagykövetségi kapcsolatban) autója is. […] Nem kevésbé előkelő vendég volt szülővárosában Ferenczy Béni. A kis irodában beszámoltam neki a Fülep-megnyitóról, ’c’est le ton qui fait la musique’ (muzsika a fülemnek) – summázta.”²⁰

   Fülep Lajos szabadon elmondott, „rögtönzött” kiállításmegnyitójának nincs írott változata, ezért is értékes Frank János fentiekben idézett részletes beszámolója. A beszéd nagy visszhangot váltott ki a művésztelepen is. Az egyetemi tanár, akadémikus művészettörténész nagy hatású szavai azt a reményt keltették a festőkben, hogy végre megmozdul valami.

   Czóbel Béla levélben is megköszönte a bátor szavakat, a lelkesítő gondolatokat. Úgy fogalmazott, hogy a szívből jövő és szeretettel elmondott beszédben mindaz benne volt, amire nemzedéke az életét feltette, s ami számára azóta is erőt és kapaszkodót ad ahhoz, hogy előbbre jusson.

 

   A háború utáni nehéz években az utazásoktól elzárt szentendrei festőtársak számára Czóbel – pontosabban a Czóbel házaspár – volt az egyetlen élő kapocs a művészetek világvárosa felé, ők voltak az a szellemi híd, amelyen át sok „vámmentes” érték áramolhatott a csendes, mozdulatlannak tűnő, Duna-menti városkába élménybeszámolók, a művészeti élet friss hírei, a postán küldött (de nem mindig megérkező) katalógusok és egyéb olyan figyelmességek formájában is, mint például az Ilosvai Varga István nagy gonddal telepített kertjét gazdagító, itthon ismeretlen különleges muskátlik.

   „Nem változott semmi, Párizs mozdulatlan a nagy mozgásban – üzente haza közösen írt levelezőlapjukon 1951 őszén Modok Mária – az első kép, amit láttunk, egy kis Renoir volt valamelyik kirakatban, és délelőtt a ’900-as évek sanzonjait énekelték az ablakunk alatt az utcai énekesek. Béla ráismert, mert 1903-ban is ezek a nóták járták.”²¹ Egy-egy ilyen híradás után a művésztelepi ősplatánok és a szentendrei kiskocsmák lugasai alig győzték elrejteni az oltalmuk alatt újraélt sok régi történetet. Czóbel, „az eleven művészettörténet” (Frank János) különleges, egyedi jelenség volt a szentendrei festők háború utáni közösségében. Azon kevesek közé tartozott, akik ott lehettek saját múzeumuk megnyitásán (1975), s akik már életükben legendává váltak.22

 

A tanulmány a Szentendrei festők és festészet Szentendrén 1970-től napjainkig című, az NKA által 2013/2014-ben támogatott kutatás alapján készült.

 

• • •

 

1 Korniss Dezső önmagáról. Művészet, 1974. november, 5. o.

2 Hamvas Béla és a képzőművészet – Párbeszéd.Kiállítás az író születésének centenáriuma alkalmából. Szentendrei Képtár, 1997. szeptember 18 – november 3. 7. o.

3 A Szentendrei Régi Művésztelep hatvan éve 1928–1988. Katalógus-előszó: Kántor Andor. Szentendre, 1988

4 Szánthó Imre: Szentendrei pillanatok. Írások egy komódfiókból. Szentendre, 1994, 68. o.

5 Apáti Abkarovics Béla kiállításának megnyitóbeszéde. Gépirat, Ferenczy Múzeum Adattára, Ltsz.: 67.180

6 Uo.

7 Frank János: Szóra bírt műtermek. Budapest, 1975. 17. o.

8 Balogh László szentendrei festőművész szíves közlése.

9 Hann Ferenc: Egy festő naplója. Bánovszky Miklós visszaemlékezése a szentendrei festészet kezdeteiről 1926–1947. Szentendre, 1996

10 Bodonyi Emőke – Tóth Antal (szerk.): A Szentendrei Művésztelep és a Szentendrei Festők Társaságának iratai és dokumentumai 1926–1951. Szentendrei Múzeumi Füzetek 4, Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2007

11 Kratochwill Mimi: Czóbel Béla élete és művészete. Veszprém–Budapest, 2001, 33. o.

12 Az MKP új művésztagjai nyilatkoztak: Miért léptek be a pártba? Szabad Nép, 1947. augusztus 24. Ferenczy Múzeum Adattára, Ltsz: 5193-95

13 Kratochwill Mimi szíves közlése.

14 Czóbel Múzeum, Szentendre, 1979

15 Modok Mária levelezőlapja Ilosvai Varga Istvánhoz Párizsból, 1951. szeptember 26. OSZK Levelestár SZ. 129/57/1998

16 Czóbel Múzeum, Szentendre, 1979

17 Modok Mária levelezőlapja Ilosvai Varga Istvánhoz Párizsból, 1951. február 19. OSZK Levelestár SZ. 129/57/1998

18 Kratochwill Mimi: Czóbel Béla élete és művészete. Veszprém–Budapest, 2001

19 Frank János: Tárlatok – szertartások, portrék, visszaemlékezések, útinaplók. Szerk. Károlyi Csaba. Élet és Irodalom, Budapest, 2006, 37–38. o.

20 Uo.

21 Modok Mária levelezőlapja Ilosvai Varga Istvánhoz Párizsból, 1951. szeptember 26. OSZK Levelestár SZ. 129/57/1998

22 Ezúton is szeretném megköszönni Kratochwill Miminek a témával kapcsolatos konzultációt.

 

KÖZLEMÉNY

Tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Nemzeti Galériában 2011-ben rendezett Markó Károly-kiállítás kapcsán közölt cikkünk, de különösen annak egy Gulácsyval kapcsolatos kitétele nagy port kavart, miatta a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány polgári pert indított lapunk kiadójával szemben jó hírnévhez fűződő jog megsértésének megállapítása és 6 millió forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezés iránt. A perben született jogerős ítélet kötelezte a kiadót az ítélet jogsértést megállapító rendelkezésének közzétételére, melynek ezúton teszünk eleget: „A bíróság megállapítja, hogy az alperes azzal, hogy az általa kiadott Artmagazin 2011/3. számában Farkas Zsuzsa tollából »Gondolatok a fényképtárban. Hamisítványok és replikák« címmel megjelent cikkben a 28. oldalon valótlanul állította, hogy a KOGART Galéria által rendezett Gulácsy Lajos-bemutatón bemutatott művek tekintetében nem tettek kísérletet azok valódiságának tisztázására, valamint annak közlésével, hogy a kiállítással Kacziány Ödön és más festők műveit és hamisítványok garmadáját kanonizálták, megsértette a felperes jó hírnév védelméhez fűződő jogát.”