Míg a hazai múzeumok az egyre apadó anyagi forrásokkal viaskodnak, a Nyugati világ művészeti intézményeit a fejlesztés gondja tartja izgalomban. Európában a közgyűjtemények javainak eladhatósága a divatos vitatéma, a tengerentúlon pedig a pénzpiac egyre erősebb ölelése. A magángyűjtők hatalmas, dollármilliós adományaikkal és saját múzeumaikkal gyökeresen formálják át a művészeti és a múzeumi szcénát. Rendszerint saját jól felfogott piaci érdekeik szerint. A The Art Newspaper publicistája, Adrian Ellis erről írt egy keserű esszét:

„A művészet és a gazdagság ritkán ismeretlenek egymás számára – egy személyes művészettörténetet másvalaki számára nyilvánvalóan a fogyasztás szociológiáját jelenti. Szóval nem meglepő, hogy a mai felfordult világban (…) megváltozott a művészeti világ is. A felpezsdült műtárgypiac, vásáraival és

Eli Broad, a világ talán leghatalmasabb kortárs műgyűjtője, a róla elnevezett új múzeumban. Az amerikai üzletember lenyűgöző méretű és értékű kollekcióját majdnem Los Angelesnek adományozta. Idén februárban nyílt meg a Los Angeles-i Művészeti Múzeumon belül működő önálló egység, a Broad Kortárs Művészeti Múzeum, de a művek tulajdonosa – sokak megrökönyödésére – még mindig Eli Borad, felesége és saját alapítványuk.

árveréseivel, a globális múzeumépítés fellendülése valamint az egyre összetettebb és ellentmondásosabb viszony az aktív magángyűjtők és az állami múzeumok között mind az intézményesített művészeti ökológia széleskörű változásának eredményei. Eli Broad a Los Angeles-i Kortárs Művészeti Múzeumban alapított egy „múzeumot a múzeumban”; a gyűjtemény végső állomása körüli bizonytalanság a legutóbbi példa arra, hogy milyen szövevényes a határ a magán kollekciók és a közintézmények között. (…)

Az Egyesült Államokban hasonló jelenségek tapasztalhatók, mint a 19. századi és a 20. század eleji utolsó Aranykorban, mikor a legtöbb kulturális intézmény megalapult, a korabeli banki és ipari titánok magángyűjteményének támogatásával. A 20. század második felében lassan gyarapodott az újabb magán alapítású múzeumok száma. (…) A javak egyenlőtlen elosztása ma egy második Aranykort teremtett, a korábbiakhoz hasonló múzeumi virágzással.(…) Az új intézményeknek a vezetése rendszerint kiszámíthatatlan, különösen a kezdeti években, mikor az általában nyugtalan alapító még a közelben tartózkodik; így a magán és a közösségi érdek közötti határvonal gyakran elmosódik. (…) A magángyűjtemények egy személy szenvedélyét és érdeklődését tükrözik, vagyis az enciklopédikus múzeumok egyetemes indíttatásának az ellentétét.

Jó okunk van azt hinni, hogy ez a trend folytatódik. A javak közti egyenlőtlenség nem csökken, hanem növekszik, a nemzetközi gyűjtők legfelső osztálya bővül, a Forbes magazin szerint már majdnem 1000 dollármilliárdos van a világon, kétszer annyi, mint négy évvel ezelőtt. A műtárgypiac nagy

Francois Pinault, a Föld 34. leggazdagabb milliárdosa egy velencei vizitaxiban, a Palazzo Grassi előtt. Pinault a kortárs műkereskedelem egyik legbefolyásosabb szereplője, a világ vezető aukciósházának, a Christie'snek a tulajdonosa. A francia üzletember 2006-ban vásárolta meg a velencei Palazzo Grassit, ahol saját kortárs műgyűjteményét mutatja be.

részét megszállva tartja a nemzetközi luxusjavak és -szolgáltatások piaca, ami az új hipergazdagok körül alakult ki és oda költözik át, ahol ők élnek és tevékenykednek. A nagyobb és idősebb közintézmények, a működési módjukból és szervezeti kialakításukból fakadó belső rugalmatlanságukkal egyre nehezebb kihívásként szembesülnek a gyűjtők kiegészítő ügyének ellátásával és a múzeumi kollekciónál látványosabb gyűjtemények bemutatásával. (…)

Ahogy a magán művészeti múzeumok száma és aránya növekszik, nő a múzeumi szokásokra gyakorolt befolyásuk is (…). A rombolásuknak lesz egészséges eredménye is, rákényszerítik a múzeumokat, hogy újragondolják a régóta nem ellenőrzött eljárásokat. De valós veszély is jelentkezhet, mikor a múzeumi szektor helyes konzervativizmusával támadóan szembeszegül a magán múzeum bizottsági tagjainak új generációja, akik azt gondolják, hogy akárcsak a korábbi szakmai munkájukban, a „szabályok csak a többieknek kötelezők”, és akármilyen is a hivatalos jogi viszony, ezek az intézmények a saját tulajdonunk meghosszabbításai és úgy is működnek majd.”

Fordította: Rieder Gábor