Elek Artúr, aki Lyka Károly „doppelgengere” volt a magyar művészetkritikában és akinek kitűnő ízlését főként a Nyugatban megjelent írásaiból ismerhetjük, Wagner Sándor születésének századik évfordulójára írott cikkében mélyen elcsodálkozott a nemzet feledékenysége láttán. Nem értette, miért mellőzték Wagnert, aki Székely és Lotz kortársa, Munkácsy, Szinyei és még nagyon sok magyar művész tanára, sőt karrierjének elősegítője volt. „Mert hiszen Wagner – írja 1938-ban –, ha Münchenben élt is, holtáig megmaradt lelkes magyarnak, s pörge kalapban, magyarosan megsodort bajusszal járt a bajor fővárosban, még akkor is, amikor ez a viselet már rég divatját múlta.” (1)

Wagner Sándor 1838-ban Pesten született a nagy árvíz idején és 1919-ben halt meg Münchenben, az ottani tanácskormány működése alatt, nyolcvanegy éves korában. Minden müncheni magyar művész közül neki jutott osztályrészül az a szerencse, hogy München káprázatos fejlődését, művészeti metropolisszá válását nemcsak közvetlen közelről láthatta, de a maga módján elő is segíthette. Luitpold régensherceg minden bizonnyal teljes szívvel és megbecsüléssel nyújtotta át az idős mesternek a „Bajor korona lovagkeresztjét” 1911-ben, amikor az befejezte hosszú, négy évtizeden átívelő tanári pályafutását a királyi akadémián.

Luitpold kitüntető figyelme azonban nemcsak a tanár, hanem a kortárs művész teljesítményének is szólt, akinek művei ráadásul igen közel álltak saját ízléséhez. A „Művészetek Protektorát”, a müncheni művészeti belharcok fáradhatatlan lecsendesítőjét sokan megfestették, mégis a több száz róla készült portré közül talán Wagneré az, amely leginkább megközelítette az uralkodó személyiségét, legalábbis azt, amit ő sugallni szeretett volna magáról. A régens uralkodása alapvetően különbözött apjáétól, I. Lajosétól, akinek személyével az állam és a társadalom fejlődése direkt összefüggésben állt.

Luitpoldot egyrészt nem áldotta meg a sors azzal az energikus természettel, mint az apját, másrészt nem voltak birtokában azok a pénzügyi eszközök sem, amelyekkel unokaöccse, II. Lajos még rendelkezett. Apja művészeti diktatúrája és unokaöccse tékozló bőkezűsége Luitpold számára nem volt követhető út, így neki a privát mecénás és a minden művészeti irány iránt lojális, fejedelmi protektor szerepe maradt, amelyet nem mellesleg komolyan vett és jól játszott.

Luitpold személyiségében katonás tulajdonságai, mint a szigorúság és pontosság ellenére nem volt semmi az udvari emberből és nem volt „nagy” államférfi sem. Nem járt hermelinben és nem tetszelgett a Hubertus-lovag pózában, inkább tüzérségi uniformisa és tollforgós tábornoki sisakja fejezte ki valóságos személyisége „hivatalos” aspektusát. Igazi lénye azonban bőrnadrágba, vadászzekébe és -sapkába öltözötten, a vadász, a hegymászó és lövész szerepében mutatkozott meg, távol a királyi rezidenciától, a hegyi kunyhókban, a hűséges vadásztársak körében.

Wagner Sándor brechtesgadeni kastélyban őrzött nagyméretű festménye „közeliben” ábrázolja az éppen vadászatra induló, lovon ülő uralkodót és kíséretét, és ez a meglehetősen modern felfogásban komponált kép is éppen ezt azt imázst erősítette. Luitpold „liberális konzervativizmusa” mindenesetre legalább olyan fontos volt München fejlődése szempontjából, mint elődei megszállottsága. München az ő uralkodása alatt „ragyogott” a legteljesebb fényében, és a mintegy félmillió lakosú városban a művészet ügye a város összes lakójának ügyévé vált.

A turisták százezres tömegben hömpölyögtek a Glaspalast kiállításain, elárasztották a műkereskedéseket és esténként zsúfolásig megtöltötték a sörházakat is. Az építő- és képzőművészetek elfoglaltságot és megélhetést biztosítottak sok ezer ember számára, a festőfejedelmektől a modellekig, a finom ízlésű galériásoktól a botcsinálta műkereskedőkig. A modellek órabért kaptak és többnyire jobban megéltek, mint a még ismeretlen festők, akiknek a festés mellett még vevőkre is vadászniuk kellett. Ennek ellenére özönlöttek a festők a művészet városába.

Az ekkoriban Münchenbe látogató azt is megtapasztalhatta, hogy a város egyetlen nagy építési terület volt, egyfajta „mintagyűjtemény” a tanulni vágyó ifjúság számára. Már teljes pompájukban, műkincsekkel megrakva várták a tanulni vágyókat a görög-imádó király által építtetett múzeumok, a Glyptothek, a Pinakothek, és a város utcái is művészien „megkomponáltak” voltak.

A Münchenbe érkező festők közül a legtöbben azonban azt tanulták meg, milyen nehéz is ebben a festeni vágyó, hömpölygő tömegben sikeres karriert felépíteni. Előfordult, hogy valaki egész életében festőtanonc maradt és München sörházaiban herdálta el tehetségét. Azért az ilyeneknek is jutott valami a művészet városából, mégpedig a bohém élet.

Az ötvenes évek müncheni viszonyairól, I. Lajos lemondásáról, II. Miksa uralkodásának népszerűtlenségéről, a művészeti életről Wagner idősebb kollégái, vagyis Orlay Petrics Soma, Brodszky Sándor, Izsó Miklós leveleiből értesülhetünk. Orlay 1850 decemberében meglehetős éleslátással vázolta a bajor politikai viszonyokat barátjának: „Három hónapja vagyok Münchenben, elég arra, hogy átlássam, miképp itt is csak emberek élnek… Bajorországba jövetelemkor nagyon megtetszett e nép, mert vidám, barátságos, de miután őtet közelebbről kezdtem ismerni, láttam, hogy ennél és a sörivásnál többre nem képes. Alig hiszi az ember, hogy egy városban lehessen három-négyszáz sörház, s az délután négy-öt órától tizenkettőig úgy tele, hogy ugyan hozzá lásson az ki középig juthat, s a legkisebb ivó öt-hat pint sört a garatra önt. De vajon nem tesznek-e ezek jobban, mint azok kik elérhetetlen eszmékért véröket ontják? Volt ennek a népnek királya, Lajos, kinek 48-ban le kellett köszönni, mert a szokottnál jobb volt, mivel a nép valamint rosszra, úgy a jóra is ráun. Ezen király alatt emelkedett München és Bajorország, művészet, mesterség, tudomány, iparban, húsz év múltán a fővárosra alig lehetett ráösmerni, palotákkal lett tele, a legszebb városrészek alatta épültek. Mindez most hanyatlóban van… Sóhajtva sétál a nép, érezve baklövését, s visszaóhajtja azok szerzőjét.” (2)

I. Lajos német–görög szimbiózisról álmodott, az ókori Görögországról és az új Bajorországról, amelyben a német „barbárok” hagyták magukat „hellenizálni”. Követője a trónon, II. Miksa egy „ellensugárutat” építtetett, a Maximilian Strassét, amely már nem görögös, hanem újgótikus volt. Az ő sugárútján már nem hivatalok, hanem üzletek sorakoztak, és befejezésül ott magaslott az Isar folyó túlpartján a Maximilianeum, amelyet a bajor tudomány fellegvárának szánt, és ahol az általa északról odahívott protestáns tudósok tevékenykedtek.

II. Lajos tehette volna fel erre a tudatosan komponált városképre a koronát a Gottfried Semper által tervezett Operaházzal az Isar jobb oldalán, ha a müncheniek a király által oly nagyra tartott mestert, Richard Wagnert el nem űzték volna. A színházat végül a szerény régensherceg építtette fel más terv alapján, az ő sugárútján a Prinzregenten Strassén, amelyet az aranyozott Békeangyal figurája zár le, mintegy kifejezésre juttatva az általános béke iránti hajlandóságát.

A magyar festőnövendékek első nagyobb hulláma az ötvenes évek derekán érkezett Münchenbe, az I. Lajos által létrehozott akadémiára, többnyire magyar ösztöndíjjal, de korábban voltak olyanok is, mint Brodszky Sándor és Molnár József, akik a Müncheni Műegylet által kínált lehetőségeket kihasználva, tájképeik eladásából éltek a városban. Ami a müncheni művészeti viszonyokat illette, arról Brodszky pontosan tájékoztatta Orlayt: „az itteni művészeti viszonyokról sok újat nem írhatok, midőn ezekben valami jelentékeny változás nem történt, Lajos király mindég inkább visszavonván magát, már kevesebbet tehet a művészet érdekében. A mostani fejedelem pedig inkább a tudományt pártolja, ámbár meg kell vallani, hogy a száz nagy történeti képek megrendelése által nem csekély ösztönt nyújtott az ezekben részesedő művészeknek. Így a művészet csak régi gyökerein hajt, hatáskörét és eszközeit nagyobb, részint külföldi műegyleteknél és műkereskedőknél találván, de mindezért a cselekvényesség még nem szenvedett, s az itteni műegylet is jól tartja magát.” (3)

A „művészet régi gyökerei” azt a konfliktust jelentették, amely az akadémia és történelmi festészet primátusa, valamint a szakfestők (táj- és csendélet stb.) között zajlott szellemi és gazdasági tekintetben egyaránt. Ezek a műfajok az akadémián már Peter von Cornelius óta megvetett műfajnak számítottak, és nem is indítottak ilyen osztályokat. Ugyanakkor az átlagos polgár nemigen tudta megfizetni az akadémiai professzorok képeit, akik különben is szívesebben adták el azokat a jól fizető külföldieknek.

De a müncheni polgár szalonjában mégiscsak kellett valaminek lógni, mégpedig „egy igazi olajnak”, egy portrénak vagy tájképnek, amelyet rendszerint a kanapé fölé helyeztek el. Egy történelmi kép, „à la Piloty”, ahogy később hívták a belga stílust, sokkal drágább volt, így a müncheni ekkor még kénytelen volt a Műegylet által kínált művészettel beérni, amely persze nem feltétlenül jelentette azt, hogy rossz képet vásárolt.

A történelmi festészet töretlen egyeduralma abban is megnyilvánult, hogy II . Miksa nemcsak az akadémiai képzésben, de a nép nemzeti identitásának erősítésében is kulcsszerepet szánt e műfajnak. A királynak már trónra lépésekor elég pontos elképzelése volt arról, hogy Münchenben egy olyan oktatóintézményt hozzon létre, ahol az általa mélyen tisztelt tudósok, a klasszikafilológus Thiersch és a „nemzetgazdász” Hermann is oktatnak. Az épület, amelyet a régi forrásokban mint „Atheneum” és „Akropole” emlegetnek, az Isar feletti dombon kellett hogy megépüljön, és innen indult volna ki az őróla elnevezett sugárút, a Maximilian Strasse is.

Ez a fejedelmi vállalkozás hozta meg az első nagy megbízatást Karl von Piloty számára is, aki a következő nagy tanáregyéniség volt Cornelius után a Müncheni Akadémián. Két évvel azelőtt, hogy kinevezték volna professzorrá, megfestette a Maximilianeumba A Katolikus Liga megalapítása című festményt, majd nyolc évvel később ugyanide a Gottfried Boullion Jeruzsálemben című hatalmas vásznat. A legnagyobb és legdrágább képet azonban Wilhelm Kaulbach készítette, amely a Szalamisz melletti tengeri csatát ábrázolta.

Wagner Sándor, aki 1858 és 1863 között járt Piloty osztályába, a mesterétől ellesett „sűrítést” alkalmazta, amikor megfestette Izabella királynő búcsúja Erdélytől (1863) című képét. Izabellát, Zápolyai János özvegyét 1551-ben mondatták le a török által neki juttatott országrész birtoklásáról, az osztrák császár I. Ferdinánd, illetve Fráter György javára, így menekülnie kellett Erdélyből. A királynő egy magaslaton álló, széles törzsű, öreg tölgyfának támaszkodva tekint vissza „szép hazájára”, fiatal bájos arcán bánat, tanácstalanság, magány ül, kezét összekulcsolva tartja, mintha fohászkodna.

Wagner még akadémiai évei elején, 1859-ben festette meg a Dugovics Titusz önfeláldozását, amely már megelőlegezte a művész későbbi „kinematografikus” látását is. Mint a Luitpoldot ábrázoló festményen, itt is egy „közeli”, mesterien megszerkesztett, térben zajló jelenetet látunk. A belgrádi védők kétségbeesetten próbálják visszaverni a bástyát elfoglalni akaró törökök rohamát, de a turbánt viselő, tarka öltözetű török támadók egyike, talpig vörösben már éppen feljutna a bástyára, amikor Titusz baljával megragadja, jobbjával pedig a magyar zászlóra és a keresztre mutatva elszánja magát a halálra.

Wagnernek talán ez a képe az, amelyen leginkább tetten érhető a tárgyak Pilotyra is jellemző, valósághű és részletező ábrázolása. Szinte tapinthatóak a durva kötélhágcsón felkapaszkodók és a bástyán védekezők fegyverei, ruháik anyaga és érzékelhető a páncélsodrony és a mellvért súlya. Külön figyelmet érdemel viszont a későbbi Wagner-képekre is oly jellemző „tömegkezelés”, az, hogy a védők egyszerre egyformák, ezt barnás-zöldes árnyalatú ruháik „foltja” is megerősíti, ugyanakkor individuumok is, indulataik által egyénített karakterekkel. A kép hátterében a város, Belgrád (Nándorfehérvár) látható tornyaival, háztetőivel, sűrű, sötét felhőkbe borulva, ahol tisztul az ég, ott van a magyar zászló és Dugovics fény felé mutató karja.

1863 és 1865 között készült el a Gusztáv Adolf bevonulása Aschaffenburgba című freskója is, amelyet a Bajor Nemzeti Múzeum számára festett. Ez és a Pesti Vigadó számára készült Mátyás diadala Holumbáron című freskó az, amely a leginkább „akadémikus” Wagner életművében, de ezeket is érdekessé teszi az, hogy a festőt láthatóan jobban izgatja a nemes paripák tökéletes ábrázolása, mint maga a történet, amit előad.

Wagner viszonylag könnyen bejutott Piloty osztályába, ahol már ekkor is nagy volt a tülekedés. Tehetsége mellett jó ajánlólevele is volt Eötvös József nővérétől, Viregg grófnőtől, aki nyilván támogatta fivérét a magyar történelmi festészet létrehozásáról szóló terveiben. Castoron és Polluxon kívül, így hívták a két barátot, Liezenmayert és Wagnert, ekkoriban iratkozott be Székely Bertalan, majd Benczúr Gyula is Piloty osztályába. (4) A jómódú Wagner, a pesti „Tigris vendéglő” résztulajdonosa és a gyógyszerész családból származó Liezenmayer nem kaptak magyar ösztöndíjat, viszont Székely Eötvös anyagi és erkölcsi támogatását élvezte Münchenben.

Ennek a híres osztálynak tagjai voltak még Franz von Lenbach, Hans Makart, Franz Deffregger, Gabriel Max, Eduard Grützner is, akik a következő évtizedek meghatározó művészei lettek. Wagner élete végéig hálás volt tanárának, akinek művészetét nemcsak kortársai, de a későbbi generációk tagjai közül is sokan bírálták. „Bármilyen eltérő legyen azonban az általános vélemény Piloty  művészi tevékenységéről, tanári működéséről, hálás kötelességemnek tartom megemlékezni azon hatalmas befolyásról, amelyet ő, ellentétben az idejét megelőző Cornelius és Kaulbach művészetével, mint új irányadó, legtágabb értelemben gyakorolt. Meleg, sőt indulatos természeténél fogva elragadta tanítványait, lelkesítő szavaival mindenkinek egyéniségét kímélve, gyengébb tehetségekkel is váratlan meglepő eredményeket el.” (5)

Wagnert Wilhelm Kaulbach, aki akkor az akadémia igazgatója volt, nevezte ki 1866-ban segédtanárrá, majd professzorrá: „nehéz kérdés előtt állottam. A müncheni tanári hivatal fenntartása a bajor indigenátus megszerzéséhez volt kötve… tanári állásom és a honpolgárságom között kellett választanom. A magyar kormányhoz hiába folyamodtam annak fenntartása végett, és így fájdalmas lelki tusa után elszántam magam e nagy áldozatra. Ezen életemre nézve a döntő lépést megkönnyítette az a gondolat, hogy hazai művészetünk fejlődésére nagyobb befolyással lehet a müncheni tanár, mint a magyar honpolgár.” (6)

1869-től az úgynevezett festészettechnikai osztályt (Technische Malschule) vezette, amelyről egy szerb diák, Dorde Krstić visszaemlékezéseiben így írt: „…Az említett osztályokon kívül… volt egy úgynevezett Festészettechnikai Osztály is, amit akkoriban Wagner professzor, Piloty tanítványa vezetett körültekintően és energikusan. Itt készítették elő a legfelső osztályok, az úgynevezett komponáló-osztályok számára a tanulókat. Wagner Raab (7) tevékenysége előtt sokszor olyan rosszul képzett diákokat kapott, hogy több szemeszteren keresztül először rajzolni kellett megtanítania őket, mielőtt a festészethez engedte volna őket. Raab után ez feleslegessé vált, de Wagner továbbra is odafigyelt diákjai rajzi képzésére, amikor gyakran egész életnagyságú férfi és női aktokat festetett velük, a festői hatásokra teljesen tekintet nélkül.” (8)

Wagnernek a négy évtized alatt számtalan tanítványa volt, főleg a lengyel és magyar származásúak közül később sokan lettek kiemelkedő művészek, mint Maksymilian Gierymsky, Stefan Matejko, Alfred Wierusz-Kowalsky, Munkácsy Mihály, Szinyei Merse Pál, Vágó Pál és még sorolhatnánk. Hogy mennyire odafigyelt diákjaira, az egy Malonyai Dezsőhöz írott levélből derül ki, amelyben Munkácsyról alkotott véleményét közli: „…Első dolgozataiban még nem mutatkozott ama kiváló művészi tehetség, melynek kétségtelen bizonyítványai csakhamar kivívták az itteni művészek általános elismerését. Fáradhatatlan szorgalom s komoly törekvés mellett sikerült neki a technikai nehézségeket rövid idő alatt legyőzni. Különösen az eleinte igen gyenge rajzban megszilárdulni. Mindamellett természet után készült rajzai nem érdekeltek annyira, mint compositiói, melyekben komoly és mély érzést s feltűnő képzelőtehetséget tanúsított… Különben rendkívüli izgatottsága, nyugtalan, ideges természete, amely talán részben kedvezőtlen anyagi helyzetének volt tulajdonítható, már akkor is feltűnt, s némi aggodalmat keltett bennem…” (9)

A fiatal tanár mint művész időközben felhagyni látszott a történelmi festészettel, és igen gyakran hazalátogatott, felfedezte magának a pusztát, amely már számára is éppolyan egzotikus hellyé vált, mint a többi városlakó müncheni számára. A puszta széles horizontjával, a felette feszülő forró nyári égbolttal, a szélesen kitaposott keréknyomokkal, a hosszú szárú, sáskalábszerű, meredező kútostorokkal, a mészfehér kicsiny tanyákkal, a szénás szekeret húzó ökörfogattal, a piac színes forgatagával és elsősorban a lovak és lovasaik, a csikósok szolgáltattak számára festői témákat.

Számtalan rajz, zsáner született e tárgyban, amelyek közül különösen a lovakról készült festményei azok, amelyekre leginkább jellemző a „kinematográfiai” látás. A művész talán legértőbb kritikusa, Max Haushofer így fogalmazott: „A dolgok nyugalma nem mond semmit a művésznek: ő a képeitől akciót akar. Azt akarja, hogy a felfokozott fény- és színtömegek, amiket a képet élvező szemlélő szeme elé varázsol egyszerre egy visszanézést és egy előrenézést is okozzanak. Egy visszanézést a képre, ahogy néhány másodperccel korábban alakult, és egy előrenézést, ahogy mindjárt ezután alakulna. Ezt a célt elérendő nemcsak a tárgyak mozgásának kell a lehető legtermészetesebbnek lennie, de a fénynek és a színeknek a szemben a nyughatatlanság benyomását kell kelteni.” (10)

A magyar Alföld mellett Wagner műveinek további nagy témája Spanyolország, és ebben a tekintetben egyedül áll a magyar művészet történetében. Azokban a rajzokban (250 darab), amelyeket 1877-ben készített Spanyolországban, az a zseniális rajzkészség jelenik meg, amely képes arra, hogy az illékony pillanatképeket lényegüknél fogva ragadja meg. Ezek az életteli, a spanyol népi életet visszaadó rajzok Theodor Simons szövegével jelentek meg a berlini Patel fivérek kiadásában, 1879-ben.

Érzéki leírását adja Wagner bikaviadalokról készült festményeinek a már említett Max Haushofer: „Egy olyan művésznek, mint Wagner, különösen érdekes lehet a spanyol bikaviadal, bármilyen utálatos is ez kegyetlen sport… Itt találja meg a legvilágítóbb színeket, egy ezerfejű, szenvedélyesen felizgatott, vadul hullámzó néptömeget, egy, a tomboló haragban egymásnak ütköző állat-és emberéletet, ami a sokszínű nézősereg háttere előtt vívja meg csatáját. És a vértől és drágakőtől és parázsló emberi tekintetektől szikrázó aréna fölött Kasztília mélykék ege ragyog, és az utcafrontok közötti mélykék árnyaival kápráztató pompa és temperatum!”

Az aréna vadul mozgalmas élete a forrása Wagner római útjai alkalmával készült képeinek is. Az Antik bikaviadal az arénában, Kocsiverseny a római Circus Maximusban, valamint a Róma látképe Nagy Constantinus diadalmenetével (1887–89) című panorámaképe, Lyka kifejezésével élve „művészileg kevéssé elmélyült” alkotások, mégis nagy sikert arattak. A kocsiversenyt kétszer is meg kellett festenie, az óriási panorámakép müncheni, párizsi és londoni bemutatása után Philadelphiába vándorolt.

Wagner Sándor, talán, mert túlságosan is elszívta erejét a tanítás és a müncheni kiállítások zsűrijében és bizottságaiban való részvétele, nem tudott az egyszer már „bevált” útról letérni, pedig adott volt számára a mindig újítani vágyó fiatalság közelsége és a századforduló Münchenének szellemi lüktetése. A modern müncheni életet, a művészeti szecessziókat és izmusokat távolról szemlélte, azzal a nyugalommal, mint aki már megtette dolgát, és továbbra is szorgalmasan küldözgette a müncheni kiállításokra a régmúltat idéző zsánereit, amelyet Réti István az új müncheni generáció egyik képviselője, már egyenesen „kritikán alulinak” nevezett. Wagner, az idegen magyar, Münchenben halt meg 1919-ben, hét évvel élve túl Luitpoldot, aki 1912-ben, kilencvenegy éves korában az aggok angyali békéjével hunyt el, mit sem sejtve az elkövetkező évtizedek borzalmairól.



(1) Wagner Sándor születésének századik évfordulójára. Írta: Elek Artúr. Képes Újság, 1938. május 25.
(2) MNG Adattár 2154/1927
(3) MNG Adattár 2142/1927
(4) Az akadémiai évkönyvek szerint Wagner és Liezenmayer 1856. október 18-án egyszerre iratkoztak be az akadémiára, az antik (előkészítő) osztályba, és két múlva, 58-ban léptek be Piloty osztályába.
(5) Vasárnapi Újság, 57. évf. 18. sz. 1910. 369. o.
(6) Uo. 370. o.
(7) J. L. Raab rézmetsző, a hatvanas évek kiváló tanára, aki Piloty kérésére megreformálta a rajzoktatást.
(8) D. Krstić: Kunstunterricht in der Münchner Akademie. Ein Stück Künstlergeschichte. Zeitschrift für Bildende Kunst, 1879. 4. 114. o.
(9) Részlet Wagner Sándor Malonyai Dezsőhöz írott leveléből. Kelt: Münchenben 1897. július 11-én. MNG Adattár 1149.
(10) Max Haushofer: Alexander Wagner. Die Kunst unserer Zeit. 1901. XII. 6. 48. o. Fordította: Wehner Viola.