Toulouse-Lautrec, Degas és a többiek a társadalom peremén élő nők világát is hátborzongató őszinteséggel, sőt alkalomadtán ugyanazzal a puszta látványra fókuszáló közönnyel ábrázolták, mint egy virágzó cseresznyeágat. A Los Angeles-i Hammer Museum új kiállításán sok olyan mű akad, amely a századfordulón élt (és nemcsak rossz hírű) párizsi nők titkos életébe enged bepillantást, amikor sötét szobák mélyére, a fájdalom és az őrület világába kalauzol. A 19. sz.-i London és Párizs köztudottan a morfinisták Mekkája volt, ahol az ópiátok fogyasztását még nem tiltotta törvény. Londont a gyarmatbirodalom (különösen India) látta el a tea mellett akkortájt a legnagyobb mennyiségben importált élvezeti cikkel. Háborúzni is a tea és az ópium miatt volt érdemes. A kontinensen először Párizs hódolt be a mámornak, a 20. sz. elején több mint ezer ópiumbarlang működött a francia fővárosban, melyeket éppúgy kínai bevándorlók működtettek, mint New Yorkban vagy Los Angelesben, bár ott inkább az ópiumevés szokása volt elterjedtebb. Köztudott, hogy Coleridge – aki függő volt – ópiummámorban írta a Kubla kánt, de az angol romantikusok, Byron, Shelley, Keats is éltek a bódító szerrel. A preraffaelita festők múzsája, D. G. Rossetti felesége, a szép Elizabeth Siddal is laudánumtúladagolásban halt meg. De az ópium nem volt sem a bohémek, sem a gazdagok kiváltsága (bár Viktória királynő is ezzel kúrálta menstruációs görcseit és gyermekágyi depresszióját). Az aszpirin feltalálása előtt (1899) ugyanis az ópium volt a fájdalomcsillapítás szinte egyetlen hatásos és orvos által előírt kezelési módja, melyet többnyire laudánumcseppek formájában (10% ópium, 90% alkohol némi ízesítéssel) a csecsemőktől az aggokig mindenki, de különösen a titokzatos bajoktól gyötört nők fogyasztottak. Epilepsziától az asztmáig, görcsös köhögéstől a vérhasig mindenre alkalmazták, mivel eleve kevés hatékony gyógyszer állt rendelkezésre. A nyugtalan, éhes vagy fogzó csecsemők mákonnyal való csillapításába is sok gyerek halt bele, és nem feltétlen a túladagolásba, hanem mert aluszékonyságuk és étvágytalanságuk miatt gyakorlatilag éhen haltak. A fáradtságot, éhséget, tüdőbajosok görcsös köhögését mérséklő szer ráadásul könnyű mámort ígér, de gyötrő vágyat kelt. Kevés szó esik róla, de tisztes családanyák és utcanők közül is legalább annyian váltak laudánum- vagy morfiumfüggővé, mint az ópiumbarlangokat látogató erősebb nem tagjai. A dekoratív szecessziós plakátjairól híres Eugene Grasset önmagát belövő, eltorzult arcú fiatal lányról készített portréja azért sokkoló, mert ebből kiderül, hogy a szecesszió éteri alakjai is hús-vér nők voltak.