Bródy Vera bábtervező, többgenerációnyi gyerek kedvence, a Mazsola, a Misi Mókus, a Csalavári Csalavér és sok más figura megálmodója 1968 óta Párizsban él, de a kilencvenedik évéhez közel is fontosnak tartotta megnézni barátai, egykori alkotótársai kiállításait: tavaly ősszel Ország Liliét Debrecenben, idén tavasszal pedig Bálint Endréét a Magyar Nemzeti Galériában. Ennek finisszázsán beszélgettünk az ötvenes-hatvanas évek Bábszínházának különleges műhelyéről.

Artmagazin: Egy önről megjelent lexikonszócikkben olvastam, hogy a bábművészet előtt több más művészeti ágat is kipróbált. Volt például színész…
Bródy Vera: A szüleim zenésznek szántak, hosszú évekig hegedülni tanultam. Nagyon szerettem a zenét, nagyon fontos szerepet játszott egész életemben, gyakorlás helyett azonban egyre inkább rajzolgatni szerettem, táncoló-mozgó figurákat a zene ritmusára, mintha a zenét látvánnyá szerettem volna változtatni. Hamarosan azonban a színház gondolata foglalkoztatott. Végül az ostrom után beiratkoztam egy esti rajztanfolyamra, ahol élő modell és az általa mozgatott anyagok segítségével kosztümöket kellett tervezni. Majd egy hirtelen elhatározással Makay Margithoz, a Nemzeti Színház akkori ismert színésznőjéhez mentem színművészetet tanulni. Hat hónapnyi tanulás után Várkonyi Zoltán, a Művész Színház igazgatója leszerződtetett segédszínésznek, de ez túl hamar jött, nem voltam még a színház világára felkészülve. Így nem lettem színész, mint ahogy hegedűművész sem. De akkor mit csináljak? Kaptam egy jegyet Szergej Obrazcov nagyhírű bábszínházának első budapesti előadására, ami olyan hatással volt rám, hogy utána napokig csak erről tudtam beszélni – unokanővérem biztatott, hogy jelentkezzek az Állami Bábszínházba.

Ez egy frissen alakult intézmény volt a háború után. Mit lehetett tudni a bábjátékról akkoriban?
Ami engem illet, soha azelőtt bábjátékot nem láttam, de nem is hallottam róla. Megvettem tehát Bod Lászlónak, az Állami Bábszínház igazgatójának a bábjátékról, de még inkább a bábu készítéséről szóló kis könyvét, annak alapján három harisnyafejű bábuval beállítottam a színházba, és közöltem, hogy itt szeretnék dolgozni. A beszélgetésnél Gábor Éva, a színház tervezője is jelen volt, ő mondta, hogy mindenképpen vegyenek fel. Bod László kérdezte, hogy tudok-e gépelni. Tudok, mondtam, de rosszul. Mivel csak irodai státuszt tudott biztosítani, ezt is elvállaltam, azzal a feltétellel, hogy munka után bemehetek a műhelybe. Ez 1951-ben volt. Esténként több órát töltöttem a műhelyben, főleg bámészkodtam, míg egy napon a műhely vezetője és alapítója, Jakovits József szobrász elém rakott egy halom agyagot és egy bábtervet azzal, hogy próbáljak belőle bábot készíteni. Nekiálltam, és ahogyan azt tőle láttam, próbáltam a fejet megmintázni. Biztosan nem volt tökéletes, de ettől kezdve kaptam kisebb-nagyobb megbízásokat tőle, és végül megkérdezte Bod Lászlót: „Szükséged van-e egy rossz titkárnőre vagy inkább megengeded, hogy a műhelybe jöjjön? Úgy néz ki, ennek a lánynak van érzéke a dologhoz.” Ezek után leszállították a fizetésemet, és én boldogan mentem megtanulni a mesterséget.

Érdekes, hogy egy, a képzőművészettől azért mégiscsak távol eső területen ilyen tehetséges képzőművészek dolgozzanak, mint Jakovits vagy Ország Lili…
Mint említettem, a műhelynek Jakovits volt a vezetője, de Bod László is festő volt eredetileg, és gyerekkora óta szerelmese a bábozásnak. Mindkettőjüknek az volt a meggyőződése, hogy a színház alapja a műhely. Ez természetes, hiszen itt készülnek a „színészek”, valamint itt határozzák meg az előadások képi világát, sőt az egész magyar bábjátszás stílusát, arculatát. Érthető tehát, hogy mindketten azon voltak, a lehető legjobb fiatal művészek jöjjenek oda dolgozni. Ország Lili Szőnyi-növendék volt, Márkus Anna Berény Róberté, és mindketten akkor végeztek a főiskolán. Az ötvenes években azok a művészek, akik nem akartak a hivatalosan elismert stílusban dolgozni, nem számíthattak kiállítási lehetőségre, még a legnagyobbak sem. A kis színház egyfajta menedéke lett ezeknek a művészeknek, nemcsak festőknek, hanem íróknak, zeneszerzőknek is. Még ma is hálás vagyok a sorsnak, hogy Ország Lilivel és Márkus Annával dolgozhattam, mindkettejükkel barátságot köthettem, festői útjukat, annak kibontakozását láthattam. Így kezdtem én magam is megismerkedni a kortárs művészettel. Anna könyveket hozott, amelyekből felfedezhettem Picasso, Klee és a Bauhaus művészeinek munkáit. A gimnáziumban szerzett ez irányú ismereteim megálltak Munkácsy és Szinyei képeinél, valamelyest az impresszionistáknál. Jakovits a primitív művészettel és a magyarországi folklórral újabb utat nyitott, úgyhogy ez a hely volt az én főiskolám. Itt ismerkedtem meg Jakovits sógorával, Bálint Endrével.

Feljárt a Rottenbiller utcai lakásba is?

Természetesen, ott lakott Jakovits és Bálint a családjával. Ez egy emeleti háromszobás lakás volt. Ha jól emlékszem, az egyik szobában lakott Jaki és felesége, valamint az ikrek. Egy sarok volt a „szobrászműterem”. Nem igazán szobrásznak való hely, mert Jaki nagyméretű kőszobrokról álmodott, de ezek kivitelezése, ha másért nem is, az alatta lakók miatt lehetetlen volt. Szerencsére minden anyaggal tudott bánni, a fával is, így készültek a reliefek és a kisebb méretű szobrok. A másik szobában a Bálint házaspár és a fiuk lakott. A középső szoba volt a szalon, az ebédlő, a gyerekek játszótere. Bandinak kicsit könnyebb volt a helyzete, mert egy festőállványnak aránylag kicsi hely kell, és a képek nem „hangoskodnak”. A lakásnak különleges hangulata volt.

Ma már mítosza van a helynek…
Nem hiszem, hogy az ott lakók fejében valaha megfordult volna a gondolat, hogy életük egyszer mítosszá válik, valószínűleg a vendégek fejében sem, noha egyik-másik világhírűvé lett. Jártak ott festők, szobrászok, írók, zeneszerzők, zömében olyan művészek, akik nem tudtak szabadon dolgozni, közönséget szerezni, és megélhetésük érdekében mindenki valami mást csinált, mint amit eredetileg szeretett volna. Így lett például Mészöly Miklós a Bábszínház dramaturgja rövid ideig. Jakovitsot is a megélhetés kényszere vitte a bábok világába, Bálint gyermekkönyveket illusztrált vagy plakátokat tervezett, így a Bábszínháznak is. Hármat készített az én darabjaimhoz, a Csalavári Csalavérét szerettem a legjobban. A darab főszereplője nagyon megtetszett neki, hóna alá kapta, elvitte, majd megjelent egy, az egész plakátot betöltő fekete cilinderes cinóberpiros róka portréjával. Tervezett plakátot a Szentivánéji álomhoz és a Fehérlófiához. Sokat járt be a színházba, egyre szorosabb barátság alakult ki közöttünk, kritikáival, tanácsaival sokat segített a tervek elkészítésénél. Azt hiszem, kitűnő tanár lett volna a Képzőművészeti Főiskolán is, láttam, ahogyan segítette, vezette Ország Lilit megtalálni a maga útját, lépésről lépésre. Úgy, hogy egy pillanatig sem akarta a saját festői stílusát rányomni Lili munkáira. Különös módon megérezte, hogy milyen irányba kell őt vezetni, hogy mi rejlik benne. Engem pedig elvitt festők műtermeibe. Így ismertem meg Anna Mancit, Bartha Lajost, Rozsda Endrét. Kivitt Szentendrére, a Művésztelepre, ahol Czóbel Bélával találkozhattam. Felkerestük Gráber Margitot is, aki a telep őslakosa volt, és akinek a művészete ugyan homlokegyenest ellenkezett az eddig megismertekkel, de az ő kedves, okos, őszinte lényét tükrözték a képei. Bandi tudta, hogy a művészet sokféleségét kell megismernem, nem pedig egyetlen irányzatot.

Márkus Anna 1956-ban ment el, Bálint egy évvel később (igaz, nem végleg), aztán Jakovits is…
Valóban, egymás után el kellett válni három olyan személytől, akiknek nemcsak sokat köszönhettem, de barátság is összekötött bennünket. Elsőnek Anna ment el 56-ban és Párizsban elismert festő lett Anna Mark néven. Bandi a forradalom idején vezető szerepet töltött be a Képzőművészeti Szövetség forradalmi munkástanácsában, ezért kellett elmennie, és nagyon szerette Párizst, hiszen fiatal korában hosszabb időt töltött ott, ezért ismét Párizst választotta. Évek teltek el, hogy nem találkozhattunk személyesen, de mindkettejükkel leveleztem, és 1961-ben találkozhattunk, amikor egy csoporttal Párizsba mentem. A „szervezett utazás” nemcsak az utazást szervezi, hanem a városlátogatást is. Az első nap Napóleon sírját látogattuk meg, de órákig kellett ácsorogni, és hosszú, érdektelen szónoklatokat hallgatni. Úgy gondoltam, hogy ebből ennyi is elég. Ekkor jött Bandi és Anna, akik felajánlották, hogy megmutatják a várost a maguk módján. Hol az egyik, hol a másik jött velem, ennél jobb idegenvezetést nemigen találhattam. Bandi egyszer az éjszakai Párizst is meg akarta mutatni, a fény városát: nappali világosság volt az utcákon, minden kirakatot fényesre világítottak ki. Ez az éjszakai fényözön az akkori sötét budapesti utcák után annyira elbűvölt, hogy egy kirakat óriási üvegbejárata úgy tűnt, hogy oda be lehet menni. Hát nem lehetett, de nekem majdnem eltört az orrcsontom. Jakovits valamivel később hagyta el az országot, de azt megelőzően a színháztól is megvált, ettől kezdve főleg Barta Éva ékszerkeramikus műhelyében dolgozott. Ebben a műhelyben is művészek vagy azok közeli családtagjai dolgoztak. Kellemes pénzkeresési munka volt, annál is inkább, mert ott is, mint a Rottenbillerben, barátok találkoztak, és munka közben híreket cserélhettek egymással. Egy rövid ideig én is dolgoztam ott. Évánál mindig családias volt a hangulat.

Amikor 1968-ban Párizsba költözött, egy szép és sikeres karrier szakadt félbe. Nem sajnálta?
A férjem francia lévén nemigen volt más választásom, még akkor sem, ha Aczél György felajánlotta, hogy jöjjön a pesti egyetemre tanítani. Ez a megoldás nem jöhetett szóba, én pedig boldogan mentem Franciaországba. A szerződésemet a színház nem bontotta fel és konzuli útlevelet kaptam, hogy szabadon utazhassak a két ország között. Kétlaki életet éltem, így hát honvágyam sem lehetett. Párizsban bábtanfolyamot tartottam gyerekeknek, majd felnőtteknek, gyerekújságnak dolgoztam és könyveket csináltam, mindezeket két bábdarab között maradt időben.

Párizsból tartotta a kapcsolatot Bálinttal, Ország Lilivel?
Az igaz barátságot nem akadályozza se tér, se idő, mint az az előbb mondottakból is kiderül. Természetes, hogy tartottam a kapcsolatot Lilivel, ahányszor Pestre jöttem, mindkettőjüket meglátogattam. Lili néhány képe, amelyek Párizsba kerültek, rajtam keresztül jutottak oda. Lilit sajnos nagyon korán elvesztettük. Bandi viszont Budapestre való visszaköltözése után gyakran jött Párizsba, néha a feleségével. Ugyancsak akkor látogatott ki Vajda Júlia, akiről csak akkor tudtam meg, hogy fest, mert amíg feljártam hozzájuk, soha nem láttam se festeni, se rajzolni.

Bálint melyik korszakát érzi magához közel?
Nem tudok erre egyszerűen válaszolni. Általában az úgynevezett párizsi korszakot tartják a legjobbnak. Lehet. Én azonban úgy szeretem, ahogy van, egészében. Amikor elfogadok egy művészt, akkor egészében fogadom el, mert hol az egyik, hol a másik művét szeretem nézegetni. Bálint Endre képeit nem válogatom, amit szeretek, az az ő humoros, mesebeli és tragikus világa, ami az egyéniségét adja vissza, és számomra életre kelti őt.

Mazsola, a kis zöld malac „születéséről” így vall Bálint Ágnes: „A Bródy Vera tervezte, dundi, zöld posztómalac évek óta (egészen pontosan 1959 óta) porosodott a raktárban. Megláttam, és tudtam: ő az, akit mindenki szeretni fog, ha egy kukkot sem szól, akkor is. (…) Különféle országok mesefilmjeiben sokféle malacfigura tűnt fel a képernyőkön, ilyen kedves malaccal azonban, mint Bródy Vera kevés vonással, egyszerűen megrajzolt és rendkívül könnyen utánrajzolható bábmalacával, azóta sem találkoztam. Nevét egy szótárból vettem. Addig böngésztem a »malac«-hoz illő »m« betűs szavakat, míg a »mazsola« szóhoz nem értem. Mazsola, a malac 1963. november 6-án mutatkozott be a tévénézőknek. Ettől kezdve kisebb megszakításokkal 135 héten át uralta a terepet. A sorozat csak azért maradt abba jóval 100 epizód fölött, mert B. Kiss István (Manócska) és Havas Gertrúd (Mazsola) valami rossz kályha miatt egy húsvét hétfőre gázmérgezésben meghalt.”