Hibázni szabad, sőt kell!

Beszélgetés Uray Ágnessel

Ivacs Ágnes

Uray Ágnes, avagy Agnes von Uray festőművészt Szépfalvi Ágnesként ismeri a szakma és a műértő közönség. Festményei néha zavarba ejtőek, annak ellenére, hogy ismerős világba kalauzolnak bennünket, amikor archetipikus képeket vagy a film, a divat és a reklám kliséit felhasználva a férfi-nő kapcsolatot, vagy egyszerűen csak a női létezést állítják középpontba. A 2010-es év fordulópontot jelentett az életében, aminek hatása műveiben is megmutatkozik. Erről beszélgettünk vele.

 
Távolság, 2006, 107 × 122 cm, rajzszén, vászon
 

Ivacs Ágnes: Filmstillek alapján nőket festesz hagyományos női szerepekben. Ezek a nők nagyon érzékiek, és a vágy tárgyaként jelennek meg, vagyis nőként azt fested meg, ahogy a férfiak látják őket. Állandó feszültség vibrál a képeiden, ami vagy a nők kiszolgáltatottságából fakad, vagy abból, hogy ezek a nők idegennek érzik magukat az adott szituációban, valahogy úgy, ahogy magadról nyilatkoztad korábban, hogy sokszor érezted, mintha egy filmbe csöppentél volna, és nem érted, ki adta neked ezt vagy azt a szerepet. Mára ez megváltozott. Mi történt?
Uray Ágnes: Azt hiszem, ösztönösen olyan képeket választottam, amikben volt valami ambivalencia, valami kettősség. Ahol nem volt teljesen tiszta, ki az áldozat és ki a támadó, főleg a férfi-női szerepekben. Ha pedig éppen hősnőt festettem, abban is mindig volt egy dühödt életben maradni akarás. Ami viszont nem a szereptől való szabadulást jelentette, inkább azt, hogy belefulladok ebbe a szerepbe, ezért kapálódzom, de képtelen vagyok kiszállni belőle. De ma már nem akarom naplószerűen megjeleníteni a szorongásaimat. Annak a korszaknak volt csúcspontja, egyben lezárása is Préda című kiállításom a Kiscelli Múzeumban. Nagyjából ez után jött a váltás.
 
Mi okozta a váltást?
2009-ben komoly tárgyalások folytak róla, hogy lesz egy svájci kiállításom. Végre ott volt a nagy kitörési lehetőség, hogy felkerülök a térképre, de miközben ez volt a legnagyobb vágyam, rettenetesen féltem is, mi van akkor, ha megmérettetem és nem tartatok elég súlyosnak. Hozzá kell tenni, hogy a Préda kiállítás után, 2008-ban már kezdtem belefáradni, hogy mindig önmagam cibálásából és tépéséből, a szenvedésből jön a művészet. Nálunk a mai napig azt tanítják, hogy a szenvedésből születik a művészet, a jólétből és az örömből legfeljebb a giccs. Valamiféle szenvedéskultúrában élünk. Az biztos, hogy a svájci kiállításra úgy választottak ki engem, mint aki jól be tudja mutatni ezt a kelet-európai szenvedést. Korábban Szépfalvi Ágnesként azért vittek, mert olyan jól festettem a szenvedő nőt, aki csapdába esett, kiúttalan és kilátástalan a helyzete – még a legderűsebb festményemen is átütött ez a melankólia. Az egykori német galeristám is azt mondta, hogy Nyugaton ezt várják tőlem. Ekkor, a svájci meghíváskor változtattam a nevem von Urayra, mert azt akartam, hogy könnyebben megjegyezzenek. A név egyébként a dédapámtól jön, aki a makói kórházat alapította az első világháború előtt, és egészen 1945-ig vezette. Ő nem használta a „von”-t, csak azért tettük oda a német üzlettársam javaslatára, mert a nagyvilágban jól hangzik.
 
Hegyek, 2004, 45 × 130 cm, olaj, vászon (Egy Piero di Cosimo-kép parafrázisa)
 
 
Ezután volt egy kiállításod az Inda Galériában a dédanyád naplójából.
A dédanyám naplója nagyon foglalkoztatott, mert korábban képtelen voltam beleolvasni. Rólam szólt: a születésemtől tizennégy éves koromig.
 
Miért dokumentálta a dédanyád a gyerekkorodat?
Ő mindent dokumentált. A második világháborúban például kézzel lemásolta az Elfújta a szelet, hogy meg ne bolonduljon. De nem naplót írt, inkább orvosi leírás volt ez, mint a lázlap az ágy végében, hiszen orvosfeleségként élt a kórházban 35-40 évig. Alapvetően nem érzelmileg közelített, inkább leltárt írt. Igen ám, de amikor elkezdtem ezt a leltárt olvasni, akkor döbbentem rá, hogy én vagyok az a gyerek, akiről azt éneklik, hogy: „sós kútba tesznek, onnan is kivesznek, kerék alá tesznek, onnan is kivesznek” – tehát egy szenvedéstörténetet olvastam magamról, és nem értettem, hogyan lehetséges, hogy ez senkinek nem tűnt fel. Hogy a szülők félelmei vetülnek rá a gyerekre. Ma már azért felvetődik, hogy ha beteges a gyerek, akkor a szülőkkel sincs minden rendben. Szóval az összes szöveget kitettem: olyan volt, mint egy szőnyeg. Kifénymásoltam ezt a régi írást, mert azért az igen látványos volt, és egy-egy mondatot, ami nekem nagyon fájó volt, vagy nagyon tetszett, átírtam pirossal, hogy átéljem a pillanatot.
 
Engem ez formailag a story boardokra emlékeztetett, amit Nemes Csabával csináltatok.
Csak éppen a rajzok blokkokként voltak a szöveg mellett, és nem a leírtakat illusztráltam, hanem kiválasztottam tizenhat családi fotót, és lerajzoltam őket fekete golyóstollal. Golyóstollal rajzolni karmolós, mint a rézkarc, minél többet dolgozol, annál jobban felkarcolod a papírt. És egy-két helyen ezekbe is belejavítottam pirossal.
 
Vénusz, 2013, 21 × 30 cm, toll, papír
 

Bosszút akartál állni?
Nem, magamat karmoltam. Októberben volt a kiállítás és novemberben tapintottam ki a daganatot a mellemben. Nagyon rossz volt visszanézni a gyerekkoromra: látni se szeretem. A szakkönyvek azt mondják, írd le, amit átéltél, mert a leírással strukturálod, megnevezed az érzelmeidet és írás közben eljutsz valahová. Talán a saját érzelmeim megnevezése hiányzott a kiállításból. A fájdalom ott volt. Ez megmagyarázza, hogy miért pont egy svájci kiállítással az orrom előtt menekültem be a sarokba.
 
De az Inda galériás kiállításodnál már tudtad, hogy a svájci kiállításból nem lesz semmi?
Igen, akkor jutott eszembe visszanézni a gyerekkoromra, hogy mik azok a ki nem tisztított fiókok a lelkemben vagy a múltamban, amitől ennyire beleszaladtam ebbe a kudarcba. Közvetlenül utána minden a megbánásról szólt, hogy hogyan lehettem önmagamnak ekkora ellensége. Nem mutogathattam senkire. Aztán jött a minek, tehát ha ennyire nem vagyok hajlandó magam elfogadni, akkor minek csináljam. És akkor eszembe jutott egy isteni mondat, amit sokszor elmondok, amikor tanítok, csak épp magunknak mondani elfelejtjük: hogy legyenek rossz rajzok. Kezdjek el rossz rajzokat csinálni! Elképesztően felszabadító volt!
 
Mi az, hogy rossz rajz?
És mi az, hogy rossz gyerek? Aki nem felel meg az elvárásoknak? Rossznak lenni egy gyerek számára lehet igazi fájdalom, holott esetleg nagyon szeretne rosszalkodni. De akinek ez gond, mert olyan gyerekkort kapott, annak ez igen nagy munka. Azokat az elvárásokat, azokat a bilincseket letenni... És a rossz rajz? Nagyon jó a kérdésed: nincsen rossz rajz. Van izzadt vagy hiteltelen rajz, hamis energia, esetleg élettelen rajz, de a pontatlan rajzra is rásütik, hogy rossz, holott sokszor igazabb, mint a pontos rajz. Nálunk a mai napig nagyon erősen tradicionális rajzoktatás folyik, kérdés, hogy ez vajon mindenkinek jó-e, annak ellenére, hogy én például büszke vagyok a rajztudásomra. Rengeteget rajzoltattak tizenhárom éves koromtól, és ez azt jelenti, hogy tényleg alig tudok pontatlan rajzot csinálni. Pedig van, amikor jó lenne. Csak azért, hogy valami mást kezdhessek. Hogy hagyjam magam hibázni, és rájönni, hogy ez jó.
 
Macska öröm, 2014, 21 × 30 cm, tus, papír
 

Akkor te nem általában akarsz rossz rajzot csinálni, hanem meg akarod engedni magadnak a hibázást, amiből kinőhet valami új.
Igen, ez a hibázás szabadsága. A nyolcvanas években jött az új szenzibilitás, amikor „műbutát” kellett rajzolni, olyat, mint a gyerekek, de ha lehet, még sutábbat. És ezt azért nem tudta mindenki jól csinálni, mert egy jól iskolázott embernek ebben nem a gyermeki öröm volt, nem a hiteles naivitás. De én két dologra találtam rá mostanában. Az egyik a kísérletezés szabadsága, a másik a létezés öröme a vásznon. Aztán belefutottam Hannes Böhringer írásaiba. Az élet öröme egyfajta istenkeresés számomra. Egyfajta wake-up call utáni ébredés. A műtét után azt kérdeztem magamtól, mi van akkor, ha ma van az utolsó napom. Akkor tényleg a szenvedéssel akarok foglalkozni? Hát nem! Ha ez az utolsó napom utolsó rajza, akkor az legyen derűs. Lehet vicces, lehet suta, lehet bájos vagy zseniális, de mindenképpen az élet öröme legyen benne. És úgy veszem észre, hogy azok, akik eljönnek mostanában a műtermembe, hátrahőkölnek ettől. Mint annak idején, a gyerekeim születése után attól a sorozattól, amelyen egy nőalak látható oroszlánnal. Azt várják, hogy egy művész legyen társadalmilag érzékeny, de erre én azt kérdezem, melyik oldalon, és nem politizálni akarok. Nem, annál is legyen odébb, mint ahogy Böhringer írja: „visszamenni az első okokra és kezdetekre, Istenről, szabadságról és halhatatlanságról valamit mondani” – ez a művészet feladata.
 
Méghozzá könnyedén, örömtelien és derűvel. A nehéz dolgokat úgy kezelni, mintha könnyűek volnának.
Igen, mint például azok a festmények, amelyek a Szépművészeti Múzeum holland aranykort bemutató kiállításán láthatók, ahol egy megnevezhetetlen belső fény vetül a szituációra vagy a figurára, és ettől a létezésnek kellemes fénye van. Vagy például azok a templombelsők, amikre te azt mondtad, hogy olyanok, mint a piacterek...
 
Nina az ablakban, 2013, 90 × 65 cm, olaj, vászon
 

Én azt mondtam, hogy hiányzik belőlük a szentség.
Mit nevezünk szentségnek? A hétköznapok öröme abszolút bennük van. Zászlók, magas oszlopok, fény van azokban a terekben, az esős hidegben nyilván nagyon jó lehetett oda bemenni, amikor már bőrig áztál... A pompát látjuk, a gazdagságot... De nem az itáliait, hanem az igazi jólétet és az élet örömét. Arról beszélek, amikor belső ragyogás van egy képen. Mert azt gondolom, hogy a szentséget le kell hozni a földre.
 
Szerinted az a probléma, hogy kihelyezzük a szentséget?
Igen. Nekem ott több képen az tetszik és egyébként is arra kezdek rájönni, milyen fontosak a napsütötte délutánok. Nem feltétlenül kell sarkított drámahelyzeteket keresni ahhoz, hogy érezd a szentséget, elég hozzá egy élvezetes „rossz” rajz. Ez a malackának látszó figura ezen a rajzon például a macskám. Látszik rajta, hogy bármilyen kreatúra is, jól érzi magát. Mindig szerettem volna pimasz lenni, de régebben nem mertem megengedni magamnak, hogy aranyló balatoni naplementéket, macskákat, virágokat vagy éppen lottószelvényeket fessek. Most szomjazom a nagyon erős színeket, a nagyon pirosat, a nagyon zöldet, a nagyon kéket, mint amilyeneket a kora reneszánsz festményeken látni. A létezés diadalát akarom megfesteni. Szabadságra vágyom: a fényre és a ragyogásra.
 
 
 
 
Selfie, filctollrajz

 
 
Szépfalvi Ágnes 1980–84 között a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola festő szakán tanult, majd 1990-ben a Képzőművészeti Főiskola festő szakán diplomázott. Már a főiskolán megjelenik kiállításokon, de 1995-ben debütál a Stúdió Galériában a Nőalak oroszlánnal sorozattal. 1997-ben Beatrix Ruf, a Stedelijk Museum Amsterdam igazgatója beválogatja egy Nemes Csabával közösen készített storyboardját Michael Ringier gyűjteményébe. 1999-ben részt vesz a stockholmi Moderna Museet After the Wall című kiállításán, mely az akkori kelet-európai művészetet mutatta be 140 művésszel. A múzeum megveszi egyik képét. 1999-től 2008-ig együtt dolgozik Christa Burger müncheni galeristával, aki különböző német vásárokra viszi. Ez alatt az idő alatt számos német gyűjteménybe bekerülnek művei. 2004-ben egy szóló kiállításon mutatkozik be a budapesti Ludwig Múzeumban, Tímár Katalin a kurátor. 2005-ben a kelet-európai változásokat Japánban bemutató Positioning című utazó kiállításon szerepel, a kurátor Petrányi Zsolt. Az oszakai The National Museum of Art egy storyboardot vásárol a gyűjteményébe. 2006-ban a Kunsthalle der Hypo-Kulturstiftung München nagy lélegzetvételű figurális kiállításán, a Zurück zur Figur tárlaton szerepel. 2009-ben a bécsi Ludwig Museum Gender Check című kiállításán bemutatják két művét. 2009-ben a Kiscelli Múzeumban nyílik Préda címmel kiállítása. Szerepel a Várfok Galériában, Deák Erikánál, illetve 2007–2011 között az Inda Galéria művésze. 2010 augusztusában veszi fel az Agnes von Uray nevet.