A valóságból táplált illúzió

Horváth Dániel kiállítása

A tavaly Essl díjjal jutalmazott Horváth Dánielnek A Földnek szeme van, az erdőnek pedig füle címmel nyílt kiállítása a NextArt Galériában. Az új generációs képalkotó technikákat felvonultató festő látásmódja a ma analitikus festészetébe kapcsolódik be. A fotó után lazábban megfestett munkáknak azonban mégsem adományozza a fotó nyelvezetét. Fotót idéző, mégis festői munkáiban a valóság, a reprezentáció és a kettő között megbúvó csel dominál.

 

Horváth Dániel: A Földnek szeme van, az erdőnek pedig füle

Illuzionistákat meghazudtoló képességgel játszik térrel és idővel, valósággal és elképzelttel. Michel Gondry álmokba, gyermekkorba, fantáziába menekülő filmbéli főhősei vándorolnak így a párhuzamos univerzumok között.

Horváth Dániel tradicionális technikákat kever új anyagokkal és megoldásokkal. Festészeti programját a valóság és illúzió kulcsszavai kontúrozzák. Munkáinak tartalmi és formai megjelenítését kontrasztok sorával gazdagítja. Erős gesztusait, a már túlontúl bátor ecsetkezeléseket realista alakkal ellensúlyozza. Máskor a konkrét háttér elé helyez stilizált alakokat. Horváth Dániel montázs festészetében különböző rétegek kerülnek egymásra. Felnagyít vagy bele zoomol a képbe, arányai úgy változnak, ahogy az illúzió és valóság szeletek váltakoznak.

Kutatásai az „Én” különböző helyzeteit vizsgálják: az egyén társadalmi beágyazottsága, lehetőségei és személyes kapcsolatai, mint megélt, megtapasztalt élmények foglalkoztatják. Ez a jelenség olyannyira a szemünk előtt zajlik munkáin, hogy 10 kiállított festménye közül 4 az önarckép különböző kísérleteivel foglalkozik. Az öntudatból táplált egyéniségkultusza a képmás műfaját kelti új életre. Az önvizsgálat különböző változatai, az „Én”

Horváth Dániel: Mi más?

köré centralizált befelé forduló festészeti programot mutatnak. Önarcképein megszünteti a környezeti kontextust, eltávolítja az ábrázoltat a valóságtól. Kiiktatja a hátteret, hiszen az irreleváns a kép szempontjából. A hibátlan önábrázolás a kontrasztokban feszülő ellentmondásokat magabiztos tényfeltáró festészetté változtatják. Mintha a bizonytalanul keresgélő és vizsgálódó „Én” pozíciója helyett a ma festészeti hozzáállása inkább a rámutatás pozíciója lenne. Az Önarckép koponyával V01-V02 című képein az akadémikus festészet és a street art anyaghasználatát keveri. A vászonra világított önarckép kontúrjait átfújva, filccel kihúzva laza festői magatartást tanúsít. Élesebb (V01) és életlenebb verziója (V02) ugyanannak a képnek a látottak megkérdőjelezésére, a valós kép esetlegességére mutat rá.

Az ifjú festő az illúzió konstrukcióját vizsgálja, amennyiben foglalkoztatják a rétegek, az egymás mögött/előtt felbukkanó tartalmak struktúrái, a káoszban rejlő rendszer. Itt megint a kontraszt bukkan fel, mint képalkotó elem. Egyik legjellemzőbb, előző festészeti korszakát tükröző Mi más? (2007) című munkája mutatja, hogy számára a valóság lehet akár illúzió is és az illúzió is lehet ugyanolyan valóságos. A három egymásra vetülő réteg – a romantikus angol kert, a gyermekkort idéző Lego elemek és a tornasort idéző alakok sziluettje – az épített világ és a kert analógiájára, emellett a mesterséges és a természetes ellentétére épül. A múltat, az idealizált gyermekkort idéző Lego játék, a mindannyiunkban közösre mutat rá.

Címadó képének szürrealista víziója az erdő és az anatómia harmadik típusú találkozásának antagonisztikus eggyé olvasztása lenne. Művészete kilép a viszonylagosságból, a köznapi, vulgáris világából, így képes a létezésről könnyű-szívű filozófiai vizsgálódást tenni.

 

NextArt Galéria,
2008, január 17 – 2008. február 23.

Szerző: Sárvári Zita