Három alak levegőben
Levitáció címmel augusztusig látható Bukta Imre, feLugossy László és Szirtes János közös kiállítása Szentendrén, a MűvészetMalomban.
Minden lelkesültség, emelkedettség vagy hevület nélkül mondom: nem ott ér véget a kiállítás, ahol szokás. Nem annyi, hogy bemegyünk, ténfergünk, ezt is láttuk, hol egy kávé. Legalább egy kapuval tovább tart a hatása, kilép az ember, és egy kicsit bambán mered rá az épület előtti fogyatékosoknak fönntartott parkolóhely piktogramjára, nahát, de érdekes, ember is meg kerék is, és olyan ügyesen és kifejezően meg van rajzolva. Szentendrén vagyunk, épp indiai turisták haladnak el, az egyiken fehér papucs és fekete combfix harisnya van a forrónadrághoz, a harisnya térd fölött furcsa fodrokba nyílik. Mi történt? Kijött a múzeum az utcára, és akik még az előbb a képernyőkön szerepeltek, mindenféle merényletet követtek el önmaguk vagy önmaguk méltósága ellen, most valósággá válnak? Jön mindjárt a csirkeetető asszony, hogy a kiállítás véget ér? Nem világmegváltás, de egy kapu. Egy kapuval több. Nem fogja az életünket alapvetően megváltoztatni, nem befolyásolja a fagylalt- evési szokásainkat, szépen és határozottan csökkennek és elülnek a hullámok, ha egyáltalán voltak. Visszasüllyedhetünk ebbe a szokásos művészet- vagy művészbarát állapotunkba, ó, igen, nagyon szeretjük és tiszteljük őket. Miért is? Mert megcsinálják, amit mi nem teszünk. Nem mellékes, de részletkérdés, hogy azért nem tesszük, mert nem jut eszünkbe, vagy azért, mert ugyan eszünkbe jut, de nem tudunk az ötlettel mit kezdeni. Nyilván itt rejlik a különbség köztük és köztünk. Mi nem a művészek vagyunk. Ha spárgát kötnénk százszor körbe a fejünkön, akkor bespárgázott fejű emberek volnánk. Ha Szirtes János tekeri be magát a madzaggal, akkor kísérletezik az arccal, a saját arcával, a kötéllel, amely első asszociációként a korlátot jelenti, de lám, a felszabadulást is hozhatja, az ember megváltozik, már nem önmaga, nem ismernek rá a barátai, nem ütik agyon az ellenségei.
A különbség elég nyilvánvalóan nem az, hogy hová sodort bennünket az élet, az alkotói vagy a befogadói oldalra. Nem mintha mindegy volna, hogy magunkra vettük-e a különbözni merés terhét, elviseltük-e a szegénységet, reménytelenséget, kilátástalanságot, nevetségességet, hogy aztán a tisztességben lefutott pálya utolsó szakaszához érve végre keblére öleljen bennünket a város, hősének és hivatalos vagy nem hivatalos díszpolgárának nevezzen, kiállítást rendezzen a MűvészetMalomban, és azt mondja ránk: miattunk szent Szentendre. Aki megtette, az levitál a plakátokon, aki nem tette, bámulja a plakátokat. Eddig rendben is van, romantikán edződött művészképünknek tökéletesen megfelel. Kicsit problémás, hogy gyakorlatilag egyedül vagyok a térben, szobákban, termekben, nem érzékelem, hogy a bővebb értelemben vett kortársak érzékelnének ebből a csodálatos tiszteletadási lehetőségből bármit is.
Volna értelme, jöhetnénk, mi, kommunisták, hogy így ismerjük el: együttműködtünk. Nálatoknál biztosan jobban működtünk együtt. Csak hát ez pont az, amin már túl szeretnénk jutni, akár együttműködtünk, akár nem, rég volt. Emberöltő, az évek szorgosan eltörölték a bűnöket. Ami meg ennél fontosabb: ne már a tisztelet akassza a szárnyakat ezekre a levitálókra. Azért ne jöjjön ide senki, mert közös volt a múltunk. A jelenünk legyen közös. Meg a jövőnk. De hát, ha nem is akarok túl nagy tanulságokat levonni a csütörtök délutáni látogatói számból, tényleg nem is jön senki. Egy hibalehetőség kipipálva. A közös jelenre koncentrálva: jövök, mint egy mindenre kész és minden ellen beoltott vendég, fütyörészve, mint a pirók, zsebbe nőtt kézzel, hogy: na, mit akartok. Villanykörték a földön, valami rendetlenség a sarokban, és fölötte egy igazi fecske. Csivitelő, villás farkú.
Legalább a kéz előkerül a zsebből, hogy megnyomja a fényképezőgép gombját. A szomszéd szobában képernyő. Ül a három főhős az asztalnál, előttük tűz. Szirtes a szomszéd tűzbe bámul, Bukta Imre előrenéz. FeLugossy nem néz sehová, sötét napszemüveg az orrán. Ez a film is elég jól tájékoztatja a nézőt, ki hogyan viszonyul – csak azt nem tudom, mihez. Önmagához? A világhoz? A művészethez? A saját művészetéhez? Szirtes mindenesetre elszánt és komoly és vérre megy. Bukta derűsen normális. FeLugossy már a halakkal vacsorázik. Időnként keményen összedörzsölik két kezüket, a mozdulatot hanghatás kíséri. Találd ki, néző, mit csinálnak. Mintha egy madarat törnének össze, amit aztán egy kecses mozdulattal szabadon engednek.
Meg lehetne kérdezni, mi történik, nyilván jobban értené az ember, de közben csak szaporodna a szó. A duma, duma, duma. Lehet, hogy ez a legnagyobb különbség köztünk, ez állít az egyik vagy a másik oldalra. A duma. Mi beszélünk, ők cselekednek. Mi csak beszélni tudunk vagy merünk, ők meg odateszik magukat. Talán érzik, hogy ez is kevés lehet, Szirtes szívesen beszél magáról, hogy miért így és miért ezt, de mondtam már, ő veszi a legkomolyabban a komolyan vehetőt, akármi legyen is az. Időutazás? Néha az. A sok felirat, hangszórókból jövő gunyor, nem is tudom, mi lenne velem modern művészet nélkül. Szívesen ellenkeznék. Nem is tudom, mi van veled, modern művészettel. Öregfiúk meccsen vagyunk, a tévét szidjátok, meg az értekezleti kávéscsészét csúfoljátok, jó reggelt, 2017 van, a látszat ellenére. Öregfiúk meccselnek öregfiúk és öreglányok előtt. Tulajdonképpen jól megértjük egymást. Csak az élet ment el kicsit. Vagy épp folyamatban van. Papír a földön a fecskekakának. Megállok egy lépcső alján, valami libeg odafönt, aztán megjelenik egy fej, néz rám, mozdulatlanul, én nézek rá, mozdulatlanul, de hosszan, fél percig talán. Legalább annyira különös, mint a szemüveges festmények. Ott van a két keresztbe tett karácsonyfa a perzsaszőnyeg fölött. Láttam a megnyitó előtt, akkor egy elektromotor rázogatta a fákat, és Szirtes elmondta, hogy lehullanak majd ettől a tűlevelek. Tényleg lehullottak, de maradtak is bőven, nyilván nem mindegy, milyen fenyő lóg a mennyezetről. A motor most nem dolgozik, közös ellenségünk, az idő talán vele is elbánt. Vagy ennyi vendégért nem pazaroljuk az áramot.
Hanem a szívet hasztalan keményíteném. Mert a kijárati kapun túl tényleg 2017 van. De nem pont az a 2017, ami a bejárat előtt volt.
Levitáció, Szentendre, MűvészetMalom, 2017. augusztus 6-ig.