Artmagazin hírek

Topor Tünde

Álmában érte a világhír

Az utóbbi hetek egyik legnagyobb szenzációja volt az az egész világsajtón végigsöprő hír, miszerint egy magyar művészettörténész a Stuart Little kisegér című filmet nézve rábukkant Berény Róbert egyik lappangó képére. Hosszas nyomozás eredményeként aztán meg is nézhette élőben, megmutatta neki a díszlettervező asszisztense, akinek már akkor megtetszett a fekete váza társaságában alvó nő, amikor Stuart Little csaladjának ebédlőjébe kerestek valami jó hangulatú, hatásos látványelemet, es ráakadtak erre a festményre egy pasadenai galériában. Amikor aztán a kép túlszerepelte magát különböző hollywoodi filmekben, a jó ízlésű asszisztens megvette a stúdiótól. Rendszeres szerzőnk, a Berény Róbert-életművet kutató Barki Gergely, aki valahavolt WANTED, majd LOST AND FOUND rovatunkat is kitalálta és elindította, 2009-ben számolt be az Artmagazin hasábjain a kutatói hevületet megjutalmazó véletlen szerencséről (filmet nézett kislányával, hogy felesége tudja díszíteni a karácsonyfát, így látta meg az addig csak egy adattár fekete-fehér fotójáról ismert Berény-képet) – ez volt akkor a címlapsztorink. A történet akkor csak addig jutott, hogy végre néhány percig a kezében tarthatta a képet Amerikában, most azonban Berény Róbert Alvó nő fekete vázával című képe hazatért a Virág Judit Galéria árverésére. Az aukciót beharangozó sajtótájékoztató, illetve az első magyar sajtóhírek után a galériában megjelentek Budapesten élő külföldi tudósítók is, például a Guardiané es az AFP hírügynökségé, és onnantól gyakorlatilag elszabadult a pokol. (Barki legalábbis így éli meg mostmár az eseményeket, hiszen a hír végigfutása utáni napokban semmi mást nem csinált, csak stúdiókba rohangált, interjúkat adott, emailezett, chatelt a világ minden tájáról bejelentkező újságírókkal. Először még boldogan, később szinte megtörten, az amerikai roham után már bőven megértve a kép előző tulajdonosát, aki ragaszkodott ahhoz, hogy kiléte titokban maradjon, ő maga pedig nyugton.) Sajnos e számunk már a nyomdában lesz mire kiderül a kép sorsa: Stuarték után kettővel vagy hárommal megint jószívű családhoz kerül-e. Hogy gazdag családhoz, az már az induló árból (34 milió forint) is világos.

Berény Róbert (1887–1953): Alvó nő fekete vázával (Alvó nő), 1927–28 olaj, vászon 64 × 87 cm. Jelezve balra lent: Berény. A kép alvó modellje nem más, mint Berény második felesége, Breuer Eta, akit valószínűleg mindenki ismer a híres Csellózó nő című képről. A helyszín Berényék Városmajor utcai villája (azóta lebontották)


A lélek és a formák

Egy másik lappangó Berény-kép is felbukkant most a piacon, csak Kieselbachnál, viszont ezt is Barki Gergely kutatta fel. Előtte tudomásunk csak onnan lehetett a műről, hogy a századelőn a modernista festészeti törekvések még igaz indulatokat gerjesztettek, illetve gúnyrajzok garmadát hívták életre. Szintén egy régebbi számunkban olvashattak arról, hogyan sikerült például a Nyolcak komplett kiállításait rekonstruálni korabeli karikatúrák alapján. Ezt a festményt is átírta egy karikaturista: kicsit elforgatta az alakot felfele, elérajzolt egy focilabdát es ráírta az egyik felhő helyére, hogy Gól. Tehát azt valószínűsíteni lehetett, hogy van egy hasonló kompozíció 1911-ből (Dezső Alajos karikatúrái a Borsszem Jankó 1911. május 7-i számában jelentek meg), ezért volt könnyebb beazonosítani a képet egy fotón, ami Lukács György bankár édesapjának Gyopár utcai villáját ábrázolta. Az étkezőbe vezető ajtó fölötti festményen ugyanis jól kivehetően ott volt a hátrahanyatló alak. Ehhez persze megintcsak megszállottan kellett nyomozni az után, kik vásároltak a Nyolcak kepeiből, el kellett jutni a Lukács leszármazottakhoz, nézegetni kellett a régi családi fotókat és fel kellett kutatni az összes örököst.
Az így megtalált kép eléggé különös kompozíciójú. A hátrahanyatló alak olyan előképekre vezethető vissza, mint a Sixtus-kápolna Utolsó ítélete, vagy az ennek előzményeként ismert, Luca Signorelli-freskó az orvietói dómban. Szintén egy régebbi Artmagazinban, Gosztonyi Ferenc nagy hatású cikkében esett szó a Nyolcak klasszicizálásáról, úgyhogy a szokatlan megoldás ezzel is összefüggésbe hozható, de az első világháborút megelőző évek ezoterikus szellemi mozgalmaival, illetve az éppen szakadás előtt álló pszichoanalitikai iskolával is, hiszen Berény nagy érdeklődést mutatott Freud elméletei, illetve az analitikus gyakorlat iránt. Minden valószínűség szerint Lucifert, a bukott angyalt (akinek a neve egyébkent meg fényhozót jelent) látjuk zuhanni, de a képalkotói szempontok itt felülírják a történetet: Berény atlétikus alakja nem a fényből zuhan a sötétségbe – az a pillanat van kimerevítve, amikor az idegesítően barnásvörös test a fényben lebeg a sárga színmezőből kiválva, miközben körülötte a szivárvány, illetve a Johannes Itten elődjének tartott Hoelzl-féle pre-Bauhaus színskála majd' minden színében játszó felhők gomolyognak. (Lehet, hogy Mattis-Teutsch János látta ezt a képet?)
Berény Róbert: Napközelben (parafrázis), 1911, olaj, vászon, 43 × 50,5 cm. Jelezve jobbra fent. (Érdekes adalék, hogy a Lukács családban csak Belzebubként emlegették a képet. Vicces tehát, hogy Berény a szignót pont oda festette, ahonnan az Úr kitaszította a Fegyverbe! plakáton később visszatérő alakot.)

Művészbarátság

A művészettörténet elég sokat köszönhet festők közös nyaralásainak: ahogy egyikük talál valami jó helyet (mint mondjuk Gauguin Pont-Avent), a többiek követik. A szabadban festéskor jól jön a társaság, a nem messze álló másik festőállvány, este a közös borozás. Néha nem is kell új helyet keresni, egyszerűen elég nyaranta a szülőföldre visszalátogatni, és az ismerős tájban elmerülni. Rippl-Rónai és Maillol már évek óta barátkoztak Párizsban, amikor 1899-ben Maillol meghívására három hónapot töltöttek a Pireneusokban, Banyuls-sur-Merben, feleségestül, baráti házaspárokként. Akkoriban Maillol nem fordult még teljesen a szobrászat felé, ő is festett, mint az akkoriban éppen Nabis-korszakát élő Rippl. Mindkettejük művészetében változást hozott az együtt töltött három hónap: Rippl úgy emlékszik, ő biztatta Maillolt a szobrászkodásra, míg ő maga mindinkább maga mögött hagyva a nabizmust elkezdett új stílus, és a saját szülőföldje felé kacsintgatni. A Nemzeti Galéria kiállításán pont ezt a mindkettőjük pályáján érdekes időszakot tekinthetjük át januárban akár egy Artmagazin tárlatvezetéssel.

Rippl-Rónai József: Aristide Maillol portréja, 1899, Musée d’Orsay, Párizs

Aristide Maillol: Női profil, 1890 körül, Musée des Beaux-Arts Hyacinthe Rigaud, Perpignan (a Musée d’Orsay letétje)

 
Rippl-Rónai és Maillol – Egy művészbarátság története
2014. december 17. – 2015. április 6.
Magyar Nemzeti Galéria
 

A Svájcot megjárt gyűjtemény

Végül egy könyvet ajánlunk. Az Artmagazinban néhány éve megjelent már egy-egy tanulmány annak a gyűjteménynek az anyagáról, amelyet most könyv formájában, teljes egészében bemutat szintén régi szerzőnk, Martos Gábor. A tőzsdeügynök gyűjteménye című könyv Mestitz Lajosról, egy régivágású úriemberről szól, aki a Kossuth téren álló Elysee palotabeli lakásából minden nap taxival ment be a munkahelyére – a majdhogynem a tér másik végén álló Tőzsdepalotába. Róla, illetve a különleges gyűjteményről, amit az akkori kortárs művészet javából állított össze, és amelynek egy része kalandos úton kikerült Svájcba, majd szinte ugyanilyen kalandosan vissza is érkezett Magyarországra. És többek között van benne egy csodálatos, korai, sötétkék, éjszakai Rippl-Rónai-kép.

 
Martos Gábor: A tőzsdeügynök képei, 2014, Typotex Kiadó, 144 oldal, 2800 Ft

full_000534.jpg
Lost and found – A kutatás és a véletlenek

Lappang. Művészmonográfiákban gyakran találkozhat az olvasó ezzel a kifejezéssel, ha a képjegyzéket nézegeti. Ilyenkor az életművet jól ismerők tudnak ugyan a mű létezéséről, jó esetben fotóval is rendelkeznek róla, talán egy ideig a tárgy útjának egyes állomásairól is szólnak dokumentumok, de hogy most hol lehet, milyen szekrényben, falon, raktárban várja, hogy újra a művészettörténeti nyilvánosság része lehessen, arról nincs (vagy csak nem jó helyen van) információ. Ilyenkor jöhet a nyomozás, a segítő véletlenek és az ezekből kibontakozó történetek, amik – mint látni fogjuk – igazán megérdemlik, hogy a szóbeliség állapotából az írásbeliség kikötőjébe kormányozódjanak. Sorozatunk első részében Barki Gergely mesél képvadászkalandokat.