A bibliai események, alakok vagy az egész megváltástörténet képi megjelenítése azért volt különösen fontos, mert a kora középkori nagy kavarodásban még az itáliai hívők is elveszítették a szövegek megértésének privilégiumát, a Biblia a protestantizmusig nem volt lefordítva az egyes nemzetek nyelvére, a misézés egészen a múlt század közepéig latinul zajlott. Pedig valahogy jelenlevővé kellett tenni azt, aki és ami csak igeként volt jelen. A megjelenítéssel hitelesíteni lehetett a különböző csodákról szóló történeteket, átélhetőbbé lehetett tenni a vértanúságokat és fel lehetett idézni azok teljes alakját, akik példája fontos az üdvtörténet vagy az üdvösség elnyerése szempontjából, de testükből már csak kis szilánkok maradtak. Ennél a pontnál kapcsolódik a majorsági kiállítás gondolatmenete az Apátság épületében bemutatott Ikon és ereklye kiállításhoz, amely azt segít megérteni, hogyan fordult át a pogány bálványimádás az ereklyék tiszteletébe, illetve az egyháznak mennyit kellett küzdenie azért, hogy felfogható legyen a kettő közti különbség. Mielőtt bárkit elriasztanának az eddig használt kifejezések: a kiállításokon változatos technikával készült, előkelő helyekről kölcsönzött, különlegesen szép tárgyak szerepelnek, és a termeket bejárva kiderül, hogyan alakult ki és vált szinte egyeduralkodóvá az a műfaj – a táblakép, vagyis a festmény –, ami mára már szinte teljesen kisajátította a kép szavunkat.
   Az is kiderül, milyen oda-vissza hatások működtek a keleti és nyugati kereszténység között, bár, ha objektíven nézzük a dolgot, akkor az odahatás az, hogy a Szentföld visszafoglalását zászlajukra tűző nyugati keresztények útközben kirabolták a keletieket, a visszahatás meg az, hogy a Nyugatra áramló (rablott) keleti típusú szentképek megváltoztatták a kép fogalmát és funkcióját Nyugaton.
  Ha tehát érdekel valakit, hogy Az ember tragédiájának Bizánci színe meg a gimnazistaként elég nehezen felfogható „Mondd, mit hiszesz, a Homousiont, Vagy Homoiusiont?” kérdés miről is szól, az gyorsan (szeptember 30-ig) látogasson el Pannonhalmára. Az is menjen, aki olyan kiállítást akar látni, amiben összhangban van a kiállított tárgyak keletkezési és őrzési helye, a kiállítás témája és helyszíne között, és az is, aki meg akarja tapasztalni, milyen, ha a hely szelleme is segít befogadni mindazt, amit tárggyal, képpel szemléltetnek, jó szövegekkel magyaráznak. De annak is ajánljuk, aki már amikor az M1-esen feltűnik az a domb, amire a Tours-i Szent Mártonnak szentelt apátságot építették 996-ban, azonnal érzékeli, miért ideális választás földrajzilag is Pannonhalmára hozni és itt bemutatni a keleti és nyugati vallásgyakorlás műtárgyakban kézzelfoghatóvá tett összefüggéseit, amelyek abban is segítenek, hogy kicsit más szempontból is tudjuk nézni akár a napi politika fejleményeit. Mindenesetre jó a képeket (legyenek azok bármilyen anyagúak, sőt esetleg már anyagtalanok) egyre magasabb szempontokból szemlélni, hogy aztán megint csak elveszhessünk a részletekben. Akár úgy, hogy megpróbáljuk beleélni magunkat annak a helyzetébe, aki órákat tölt el imádkozva egy kis festménnyel vagy egy kis kereszttel szűk térben összezárva, akár úgy, hogy hosszasan vizsgálgatunk oltárkép-töredékeket, megkísérelve kideríteni, mire gondolhatott több mint ötszáz évvel ezelőtt egy másik ember, miért festett meg a Szent Szaniszló vértanúságáról szóló oltáron két jelenetnél is ugyanabban a köpenyben két különböző embert? Mi történhetett, egyáltalán kik szerepelnek a képen, ki örökölte meg Boleszló király prémmel bélelt gránátalma mintás brokátköpenyét?