Nemrég jelent meg a Kieselbach Galéria kiadásában egy újabb monumentális kötet, Molnos Péter Elveszett örökség című számadása arról, milyen hatalmas gyűjtemények jöttek létre Magyarországon nagyrészt a monarchikus virágzás éveiben, majd enyésztek el szinte teljesen később, a beszűkült lehetőségek és a bekövetkezett kataklizmák következtében. És bár szomorú látni, mi minden került el innen, lenyűgöző bepillantást nyerni a gyűjtemények tereibe és történeteibe, amelyeket sokféle szempontból lehet értelmezni, vagy épp szinte átélni: egyszerű múzeumlátogatóiból éppúgy, mint gyűjtőiből vagy művészettörténésziből. Esetleg mindháromból együtt.

A történelmi pillanat annó

„Csak a közgyűjtemények, »a múzeumok« rendeltetése, hogy örök életűek legyenek: a magánosok kollekciói születésük percében homlokukon viselik a kényszerű elmúlás, az elkerülhetetlen feloszlás bélyegét.” Pogány Kálmán 1934-ben leírt sorai a 20. századi magyar történelem bármely pillanatában érvényesülhettek. Ő csak tudta, hiszen a Tanácsköztársaság idején maga vezette (Antal Frigyessel együtt) azt a művészettörténészekből álló kommandót, amely a nagy műgyűjtők kincseit – mint köztulajdonba veendő műtárgyakat – összeíratta, majd rekviráltatta, majd kiállíttatta 1919 májusában a Műcsarnok számára.
Mellesleg szakmai szempontból az időpont valóban kiváló volt. A nagy kollekciók tulajdonosai már összeszedték a világban föllelhető vágyott értékeket, már rendelkeztek annyi tőkével, tudással, ambícióval, hogy a legjobbat lehessen tőlük elvinni, de még nem kényszerültek gazdasági krachokkal szembenézni és még nem szembesültek a faji és/vagy osztályalapú diszkrimináció bénító erejével. Soha ennyi később világgá ment, csúcsműnek számító festmény és szobor nem függött és állott hazai közintézmény falai között. A kiegyezéstől Trianonig terjedő időszak aranykora üzent általuk a félelmetes jövőnek.
A Kommün-féle kiállítás csak rossz előjeleket sejtető elszigetelt és első pillanat volt. Az addig szelídnek látszó, domesztikáltnak hitt haza hirtelen kimutatta foga fehérjét. Aztán – műgyűjtői szempontból – a vész egy darabig visszament szépen az óljába, hogy a század közepe felé ismét bevaduljon, és amúgy isten igazában véget vessen a generációkon átívelő élet- és vagyonbiztonságnak. Lám Pogány Kálmán is – midőn elveszítette múzeumi állását – éppen azoknak a gyűjtőknek lett főtanácsadója, akikhez a vérzivataros hetekben becsöngetett. De nem sokáig nyugodtak meg a rabolni vágyó kedélyek, csak „időlegesen, részlegesen és viszonylagosan”, ahogy a bethleni konszolidációt szerette volt jellemezni a magyar történetírás marxista közelmúltja. A végeredmény: mára alig maradt Cézanne-unk, Gauguinre csak két közepes mű emlékeztet, Van Gogh pedig festményben egy nagy semmi. Noha volt egyszer itthon, valamikor a Fekete órás csendélet... A hívás... az Olívaerdő. Végül pedig sírni, sírni, sírni lenne kedvünk, hogy azért a Manet-ért, a Folies-Bergère bárjáért, egészen a londoni Courtauld-ig kell elmenni... Ennél mélyebb képet az impresszionizmus nem adott az emberiségnek, engedtessék meg ennyi szubjektív részrehajlás. Pedig a kép egyszer a „miénk” volt. Pardon, nem a miénk, „csak” Hatvany báróé. És a megannyi szélnek eresztett remekmű Herzog báróé, Jánoshalmi Nemes Marcell báróé, Kohner Adolf báróé és ifjabb Andrássy Gyula grófé.

A történelmi pillanat most

Ahogy Pogány Kálmán becsöngetett a gyűjtők bölényeihez, Molnos Péter művészettörténész hasonló válogatás eredményeképpen – pontosabban fordított sorrendben – „csöngetett be”, azaz szemlézte végig, mi is történt valójában a kiszemelt áldozatok ingóságaival. Soha ennél leverőbb, szégyenteljesebb, arcpirítóbb mérleget, pláne pazar képanyaggal, megrendítő filológiai apparátussal, a források meggyőző fölmutatásával nem tartott még kezében magyar olvasó. Ha ugyan egyáltalán a kéz megtartja az ötkilósra tervezett tomuszt. (Néhány kivétel azért van: Mravik László 1998-ban megjelent szerényebb kivitelű és tényekre fókuszáló Sacco di Budapest angol nyelvű „kár-leltára” valami ilyesmire vállalkozott, és 2012-ben a Corvina gondozásában Somlai Tibor Volt és nincs. Nagypolgári és arisztokrata enteriőrök 1900–1945 is a bús magyar sors és a hasonló élmény fölkeltését célozta.) Az elveszett örökség címmel megalkotott tanulmányfüzér egyetlen kötetbe rendezte a téma csúcsteljesítményeit, a Monarchiában megalapozódó, a Horthy-rendszerben stagnáló és a háborús időkben szétszóródó gyűjteményeket. A függelék kitér ugyan a műgyűjtő-piramis alsóbb fokaira is, de inkább csak a teljesebb miliőrajz kedvéért. Ha Kieselbach Tamás kiadói tervei megvalósulnak, a Wolfnerek és Hopp Ferencek, a Schifferek és a Lukács Józsefek kollekciói majd egy későbbi könyv szenvedő szereplői lesznek. Formálódik már a harmadik és negyedik mű is, azok majd az avantgárd tegnapelőtti és tegnapi menedékhelyeiről szólnak majd, amennyiben a köztulajdon mellett, alatt, felett, de inkább ellenében létrejött művészeti személyi tulajdonok láttatására a támogató államnak lesz még igénye, kedve és szponzoráló pénztárcája. Merthogy e pillanatban és e mai hatalom éppenséggel nem ellenszenvezik a magángyűjteménnyel mint absztrakt fogalommal. Új uralkodó osztály formálódik kastélyprogramokkal és lakóparkokkal, luxusbérleményekkel és frissen elkerített tóparti villákkal. Berendezésüket megkönnyítendő a banki tőke kivételes esetekben el szokta veszíteni közpénz jellegét, és a közgyűjtemény némely darabja olykor egyegy munkatársi kedves rokon falán lel ideiglenes nyugalmat. A világ már ilyen ellentmondásos: ami fájhat a közjóért aggódó demokratának, az konjunktúrát teremthet a hajdani magándicsőség felmutatójának. Egyenlőségeszmény és elitkultúra ellenérdekelt felek, fair játékuk csak szilárd jogállami keretek között működik. S hogy ez a keret nemcsak mostanság dől össze, hanem régen is össze-összeroskadt, arról (is) szól Molnos félelmetesen aprólékos és a források megkutatásában eminens műve. (Hibát az egyszeri olvasó keveset talál. Ilyen szót is alig érdemlő apróság a 116. oldalon az Antonius-fejnek tulajdonított Antinous-fej, vagy a 238. oldalon szó szerint megismételt 149. oldalon olvasható idézet. Szövegszerű ismétlésből több is akad egyébként, gondos kezek majd csak kigyomlálják ezeket a tervezett angol kiadásból.)
Hogy a különféle „összedőlések” során mi minden történhetett egy-egy műremekkel? Kiemeltem egy esetet, de hasonló sok szerepel a könyvben. Ezúttal a Hatvany-gyűjtemény másik Manet-járól, Az öngyilkosról sorolja az eseménytörténetet a tanulmány. „A festmény... a modern francia művészet számos mecénásánál és műkereskedőjénél megfordult: Durand-Ruel párizsi galériástól a margarinkirály Auguste Pellerinhez került, majd ismét Durand-Ruel, Bernheim-Jeune és Paul Cassirer következett, hogy aztán közel négy évtizeden át Hatvanynál találjon igazi otthonra. Tőle, pontosabban az általa, ám nem saját néven bérelt banki trezorjából ezt a művet is orosz katonák vitték el 1945-ben, de végül nem jutott ki a nagy Szovjetunióba. A gyűjtő által krimibe illő előzmények után, tízezer forintért visszavásárolt festmény 1948-ban került jelenlegi őrzési helyére, a zürichi Bührle-gyűjteménybe.” (376. oldal)

Ízlés annó

De bármennyi kaland sorolódik is a lapokon, leginkább másról szól a remek könyv, és ez már a politikától távoli, inkább művészettörténeti tanulságok levonására alkalmas. Az öt bölényt ugyanis egyetlen preferenciamánia azért összekötötte, ez teremtett kohéziót a született arisztokrata, a self made man, a másodgenerációs fináncoligarcha és a művésszé avanzsált gazdag zsidó értelmiségi között. Valamennyien szenvedélyesen gyűjtötték a franciákat és mind lenézték a korabeli osztrák–német teljesítményeket. (Ellenkezőképpen jártak el, mint a néhány hónappal korábban megrendezett és a Műcsarnokban fölidézett dualizmus korának nagyjai, Az első aranykor címet viselő, Sármány Ilona szerkesztette tárlaton. Ott tombolt a Habsburg-gusztus. E könyv meg azt mutatja, hogy lehet nem lapot osztani a sógornak, és van élet a német ajkú világon kívül is.) Molnos gyűjtő hőseinél tehát fehér holló egy Lenbach vagy egy Stuck, pedig ők még csak nem is osztrákok, továbbá említve sincs Makart vagy Klimt, pedig ők is vonzódtak a legfelsőbb rétegekhez. Amit Molnos Nemes Marcell-lel kapcsolatban leírt, az valamennyiük művészeti világképére igaz, idézni is érdemes. „Az általa propagált új hierarchiában az akadémikus művészet, a szalonpiktúra – s nem mellékesen a német festészet szinte tokkal-vonóval – háttérbe került, s előttük utolérhetetlen magasságokba emelkedtek a 19. századi francia impresszionizmus óriásai.” Ettől a vonzalomtól nem függetlenül pedig az új ízlést régiónkban meghonosító, nagy hatású, kreatív művészettörténész „Meier-Graefe szemüvegén keresztül nézve Velázquez, El Greco, Tiziano és Goya”. (187. oldal) Magyarán: az antiklasszikus vérvonal, annak minden következményével együtt. Tehát a Raffaello előtti „primitívek” és nem a bolognaiak, a manieristák és nem az ellenreformációs barokk pompák, továbbá Munkácsy és Szinyei és nem Székely Bertalan meg Lotz. Leginkább persze a magányos óriások, a nem kötelékben repülők és a koneszőr érzékenységet képviselő különcök. Greco és Rippl-Rónai. Cézanne és Manet. Noha a négy „nagy dobás” nem volt meg mind az öt virilistának, de azért tudni lehetett: náluk az értékhierarchia csúcsán ezek az említett hősök helyezkedtek el. (Volt persze még ezeregy mese is mindegyiküknél, egy drámai erősségű Piombo Andrássynál, egy Ferenczy Károly-mű a legszebbek közül Kohner Adolfnál, egy unikumnak számító vászonra vitt Botticelli-freskó Nemes Marcellnél, elképesztő ötvösremekek tucatjai Herzog Mór Lipótnál és egy 16. századi olyan szőnyegtöredék Hatvany Ferencnél, amilyen még a Victoria and Albert Museumnak sincs, pedig annak mindene van, hogy csak kapásból említődjenek meg néhányan a celebművek közül. De még ők is csak a nagy szomorújáték kórustagjai.)
Ugyanis annak idején a „szemtengely-ferdüléses” görögért zarándokoltak az Andrássy úti palotába messze földről. A szétcincált Fő utcai palota szecessziós ebédlője lett a magyar művészettörténet más művel nem helyettesíthető darabja. A geometriai testekig egyszerűsített gyümölcsök között a mutató nélküli fekete óráért lelkesedtek akkoriban a legmodernebbek. És hát azt a bizonyos bárpultot, előtte a rejtélyesen szenvtelen arcú nővel azóta is úgy siratja a magyar józanul, mint az elszakított országrészeket akkor, amikor már beborozott. Nem véletlen képszerkesztői ötlet, hogy éppen a Folies került a gigantikus munkát magában foglaló gigantikus könyv fedelére. Ez az a „jel”, amely kifejez mindent: érdemtelenek voltunk az ajándékra, nem becsültük meg magunkat igazán, elkótyavetyéltük azt az „örökséget”, amelyet „annyi vész és oly sok viszály után” is őrizni kellett volna. Deák Ferenc mondta valahol, hogy „a nemzettől csak azt lehet elvenni, amiről önként lemond”. Igaz ez a magánosokra is, magyarból vannak ők is. Akkor is, ha grófok, akkor is, ha zsidók.

Az ízlés most

Miért éppen „ők négyen”? Amikor Nemes Marcell – 1908 és 1910 között – az egymás utáni tárlatok során a nyilvánosság elé tárta a maga Grecóit, a fölfedezés művészettörténeti értelme már majdhogynem lefutott dolognak számított. Jó néhány évvel korábbtól, 1903-tól már nemcsak a magángyűjtők, de a közgyűjtemények is licit üzemmódra váltottak. Sőt, már nemcsak a kollekciók, de a nemzetközi kortársak is az új trend híveivé szegődtek: a Montparnasse Modiglianija, a drezdai Brücke Kirchnere vagy a cseh Osma csoport Emil Fillája éppúgy megélte a nagy revelációt, mint az oroszoknál a Káró Bubi csoport fürgébb tagjai. Csak a magyarok dagonyáztak önfeledten a lírai plein air állottabb vizű csöndes tavában, és csak itthon néztek ferde szemmel a látványpiktúra legfélénkebb torzításaira. Persze hogy nálunk robbant a nagy krétai–spanyol bombája a legnagyobbat. Talán nem így alakul a Nyolcak Márffyjának pályája, talán az aktivista Tihanyi sem alakítja ennyire csúcsosra figuráit, sőt, talán még a későbbi expresszív vonulatok is haloványabbak lettek volna itthon, ha nem híresül el az egykori Klein Mózes kőszénbányával ügynökösködő kisegzisztenciából Jánoshalmi Nemes Marcellé emelkedett gyűjtőzseni, valamint a csendestársának mondott dohánymilliomos Herzog Mór egymással is vetélkedő játéka. Ha nem válik közismereti tárggyá, tárlatok sztárjává és bulvártémává Greco. Atipikus eset. Világégés ide, herdálás oda: a toledói óriás miatt még mindig érdemes Budapestre jönni. Kapott is egy szép hommage-kiállítást még 1991-ben, majdnem a mi időnkben.
Nem ilyen sorsot szánt a gondviselés a „magyar” Cézanne-festményeknek. Van ugyan egy pazar Tálalónk (1877/79), de immár örökre elúszott az Almák és kekszek (1880/81), a Csendélet almákkal (1893/94), a Fekete órás csendélet (1867/9), a Csendélet gyümölcstállal (1880), a Maison Maria (1895) és egy vitathatatlan főmű, a Vörös mellényes fiú (1880/90). Hiányuk magyarázható, érthető és indokolható. Mégis fantomfájdalmat okoz. Ha igaz az, hogy a modern magyar festészet legnagyobb hatású külföldi előképe az aix-i mester életműve volt, akkor mégis különös ez a távollét. Mintha éppen az ő festményeitől könnyedebben váltak volna meg a gyűjtők a Courbet-, a Corot- vagy éppen a Monet-vásznakhoz képest. Utóbbi hiányzókat elárverezték, elrabolták, megégették, eltűntnek nyilvánították. Az előbbit meg néha úgy csereberélték, mint bélyegeket a filatéliában. Lehet, hogy a hazai gyűjtőtársadalom szuperhőseinek mégiscsak nehéz volt igazán szeretni a kubizmus, a konstruktivizmus és az absztrakcionizmus legsúlyosabb prófétáját? Milyen jó, hogy Geskó Judit meg tudta rendezni 2012-ben a Szépművészetiben Hagyomány és alkotóerő címmel azt a nagy ívű Cézanne-kiállítást, amelyben néhány valaha volt „hazai” mű is beleférhetett a válogatásba! A láthatatlan „műgyűjtő-iskola” titkát pedig egy akkor élő honi festő, Rippl-Rónai fecsegte ki. Ő fejezte ki legerőteljesebben azt a patriotizmust, amelytől mindig idegen maradt a vizuális nacionalista retorika, és ő volt az a világpolgár, aki képtelen volt elszakadni a magyar vidék kínálta ízektől, szagoktól, színektől. Ha ő kint marad, nincs Andrássy-ebédlő, de Nemes Marcell sem tanulja meg, hogy valójában mit érdemes szeretnie. És ha nincs Nemes, úgy Herzognak sincs kivel versenyeznie. S ha ők nincsenek, talán Kohner sem büszkélkedhetett volna a Böcklin felhők a bogáti kastély felett (1905) című apró, az impresszionizmus és expresszionizmus között ringatózó remekművével. (Hatvany nyilván azért maradt ki a Rippli-fanok csapatából, mert saját festészete egészen másféle ideálokat követett. Újklasszicizmust és realizmust. Ő pedig mégiscsak „kolléga” volt, és mint kolléga, egyben féltékeny konkurencia is. Én legalábbis így képzelem.)
Manet-ról volt már szó, magyarázatot nem kíván, legyen annyi elég, hogy a Folies pótolhatatlan. De az a tény, hogy a négy gyűjtő – néhány más remekmű tanúsága szerint is – éppen az ő életművére volt a legfogékonyabb, arra mutat, hogy a „modern élet heroizmusának” baudelaire-i gondolata nem hagyta őket nyugodni. Vagyonuk a magyar eliten belül különleges helyet jelölt ki számukra. De nemcsak a hely volt különleges, hanem a magatartás is. Úgy voltak gazdag emberek, hogy értelmiségiekké képezték át magukat. És úgy lettek értelmiségiek, hogy vagyonuk legtöbbször cserben hagyta őket. Elég rendes, okos, művelt emberek maradtak, noha legtöbbször velük sem bánt kesztyűs kézzel a történelem. Osztozniuk kellett ebben a kor többi rendes, okos, művelt emberének sorsában, akikhez valakik, valahol, valamikor mindig becsöngettek, ha nem az életükért, hát akkor az ingóságukért.
Mindent összegezve: nagy, szép és tisztességes ez a munka. Építi a nemzet eddig nem nagyon tisztogatott lelkiismeretét.

Molnos Péter: Elveszett örökség – Magyar műgyűjtők a 20. században. Kieselbach Galéria Kereskedelmi Kft., Budapest, 2017. 536 oldal, 9900 Ft