Ketten egy kiállításról
A Gyerek/kor/kép a Budapesti Történeti Múzeumban
Minthogy a vonalas vélemények ideje remélhetőleg mindörökre lejárt, szeretnénk bemutatni, milyen eltérően lehet például kiállításokhoz is viszonyulni. Most induló rovatunkban mindig két szempontból próbálunk meg értékelni egy-egy teljesítményt: mit vesz észre a szakmán kívüli és mit a szakmabeli látogató. Mert a probléma permanensen fennáll: kinek, mi célból és mennyire átgondoltan, jól előkészítetten valósulnak meg ma tárlatok. És akkor a katalógusokról (vagy azok hiányáról) még nem is beszéltünk.
Fáy Miklós: A nyák magzatja
Szeretném legalább pillanatokra úgy érezni, mintha komolyan vehetnénk egymást. Mintha nem azt kellene néznem, hogy valamit mégis csinálni kell, ha már ez a foglalkozásunk, kiállításokat kell összerakni, mindegy miért, és végképp mindegy, kinek. Így aztán nincs is jobb téma, mint a gyermek, ez a tökéletes megoldás. Legközelebb majd kisállatok lesz a téma, az is mennyire csalogató. Vagy még jobb ötlet. Legközelebb legyen rögtön az élet, abba aztán minden belefér, összedobunk egy jó kis tárlatot az életről, csendéletről, akármiről.
Egyelőre gyermek. Egyelőre szeretném, ha komolyan vennék, hogy ez egy kiállítás, de reménytelen. Tényleg nem keresem a hibákat, de kiütik a szemem. A függönyön rokon értelmű szavak a gyerekre, az egyik az, hogy „mazgat”. Mellette kis képmagyarázat, ahol az anyák helyett azt írják: nyák. Kettővel odébb dajka helyett a sajka nyújtja a babának a csörgőt. Nyilvánvaló, hogy senki nem vette a fáradságot, hogy elolvassa, mit is írunk ki a hülyéknek. Vagy talán abból indultak ki, hogy ide csak turista téved, neki meg igazán mindegy, hogy mit írnak ki magyarul. Képek a falon, nem erről szól minden kiállítás? Nahát akkor.
Erős a gyanúm, hogy itt valaki hülyének nézi a látogatókat. Még erősebb a gyanúm, hogy igaza is van, mert ahelyett, hogy az elmés témacsoportokat látva megköszönném a látogatási lehetőséget, és mégis inkább a szabad levegőt választanám, maradok. Keresem, hogy mit akarhatnak tőlem, ha egyáltalán. Vagy inkább azt, hogy mit lehet még ebből a szemetesládából is hasznosítani. Nem Kőnig Frigyest, mert a huszonéves kép már most hihetetlenül avíttnak látszik, dús hajú apa jól kibabrál a hagyományos nemi szerepek rajongóival, na mondd már. Nem Madarász Viktort, mert a görög orrú Zrínyi Ilona inkább látszik karikatúrának, kora Petrasovics Annájának, mint fejedelmi anyának. Nem is Felekiné Gáspár Annit, bár őt nem is akarják, hogy szeressük, rögtön a Ratkó-korszakkal jönnek a feliratban, pedig ehhez képest ártatlan a festmény, anya, apa, kisgyerek. Aki ebből az erőszakos születésszabályozásra asszociál, annak semmiképpen nem szabad Madonna-képek közelébe menni. De Felekiné ettől függetlenül is nyomasztó, leginkább azért, mert elég nehéz eldönteni, hogy a képen látható anya melyik lábát teszi keresztbe melyiken.
A nagy guberálásban azonban így is megtalálja az ember, amit keres. Egyszerűen az, hogy rendetlenül raknak föl képeket, időnként megdöbbentő színű háttér elé, fölébreszti a nézőben a harci szellemet. Nem megyünk üres szívvel haza. Ott vannak Horror Pista úttörői, akiknek a Sztálin-szerű bajszos, egyenruhás melák köti meg az úttörő nyakkendőjüket. Előtte is egyformák, utána is egyformák, mégis csodálatos, ahogy a megkülönböztethetőséget is elvonja tőlük a nagy és széles vállú bácsi, tízévesen már katonákká válunk.
Ha már katonák, ott vannak Rácmolnár Sándor hieroglifái, azokból az érthetetlen, majdnem kétdimenziós műanyag indiánokból és rohamsisakos katonákból, amilyen mindannyiunknak volt, akik a hatvanas években születtünk. Én is művész vagyok, mondanám, hiszen kezemben voltak a tárgyak. De ez volna a lényeg: én nem vagyok művész, mert nem láttam meg bennük az értelmet. Ha már katonák – de nem. Ha már egyformák, ott van Eperjesi Ágnes csodás fotóalbuma, fekete, szőröcskés papírra ragasztott képek, örök témák, Apa kedvenc hobbijának hódol, pecázik a parton. A gyerek fürdik a tóban. Mind tudjuk, mind ugyanazokat a képeket ragasztgattuk az albumokba, miközben azt hittük, az életünket éljük, valaki másnak az életét éltük. Vagy inkább mindannyian ugyanazt a közös életet éltük, szerettük, utáltuk. Ha lázadtunk volna, akkor ugyanúgy lázadtunk volna, nem érte volna meg.
Talán a művészet tényleg vészkijárat lehet ebből a nagy egyformaságból? Nem a művész számára, csak a művész gyerekeinek, akik a figyelmes szülő pillantásától kísérve megszokják, hogy különlegesek. Akik egyszerre gyerekek és modellek, Ferenczy Valér az ágyban, Szőnyi Zsuzsa a sötét szemeivel, és a többiek, akik úgy nőnek föl, hogy minden egyediségüket megörökítik és hangsúlyozzák. Ők tudják, ha valaki.
Mit viszünk mi haza? Talán a Graenzenstein családot Ignaz Rüss képén. Csupa előrefésült hajú, nagy orrú, pozsgás fejű szerencsétlen, orsóforma testek fölött. Nem mesélnek semmiről, csak magunkról. Ilyenek vagyunk. Hülyén nézünk ki.
Fehér Ildikó: Ahmed a várban
A pont egy éve, tavaly novemberben ellopott és pár hónap múlva szerencsésen előkerült tizenhét veronai festmény megtalálásáról futótűzként terjedt a videó az interneten: ukrán katonák ássák ki a földbe rejtett, milliókat érő műtárgyakat, köztük Giovanni Francesco Caroto ikonikus művét, a Gyermekrajzot tartó fiú portréját is.
A 16. század elején készült kép különlegessége, hogy – talán először a festészetben – egy gyerekrajz a fő témája, egy pálcikaember, amiről persze tudjuk, hogy maga Caroto festette oda a fiú portréja mellé. (A papírlapon oldalnézetben megrajzolt szem is nyilvánvalóan egy, a rajzolásban jártasabb kéz munkája.) Mert a gyerekekről készült képeket itt is és később is mindig a felnőttek festik, még ha nem is ez jut róluk elsőként az eszünkbe. Caroto híres képének magyar párdarabja most a Budapesti Történeti Múzeum Gyerek/kor/kép kiállításán látható: Kann Henrik saját gyermekeiről festett olajképe. A 19. századi bájos, idillikus gyermekábrázolások sorába illő hármas portrén nagy odafigyeléssel, palatáblára rajzolja pálcikaemberét az egyik kis szereplő – fejjel lefelé. A gyermek táblájára a festő/apa az évszámot is odaírja, egyértelművé téve, ki is itt a valódi alkotó. Mert a gyermekek a festészetben úgy alkotnak és olyanok, ahogyan azt a felnőtt, azaz a mi saját világunkból szemlélve elképzeljük: naivak, bűntelenek és ártatlanok, vagy éppen neveletlenek, „Rontó Pálok” a koronként változó hozzáállás szerint, vagy ahogyan éppen politikailag illett. Azaz inkább a felnőttek „gyerek” definícióját mutatja meg ez a kiállítás is, a felnőttek saját szavaival megfogalmazva és saját magukhoz viszonyítva. És éppen ettől válik izgalmassá a BTM-ben Molnárné Aczél Eszter, Révész Emese, Rum Attila és Tészabó Júlia tárlata: olyan szenzoron keresztül tárja elénk az elmúlt pár évszázad hazai kultúráját, ami több, eddig meg sem fogalmazott vagy nem megfelelő hangsúlyt kapott helyzetet, témát tár elénk.
A kiállítás alapvetően nem a megszokott kronologikus rendben vagy festőiskolák szerint csoportosítva mutatja be a festményeket, szobrokat, grafikákat, videomunkákat, hanem fogalmak, fogalompárok köré rendezve, mint például: Kezdetek: Madonna, Család, Fiú-lány, Szabályozás – nevelés vagy Játék. Olyan témakörök, amelyeken keresztül a gyermeki lét évszázadokon át változó felfogásai jól körülírhatók, megközelíthetők. Mindeközben a középkori Madonna-ábrázolások hangulatát idéző festményektől elindulva az utolsó képek elvezetnek Harry Potter pálcájáig. És itt a kiállítás második felében kiváló érzékkel, fontos hangsúlyokat helyeztek el a rendezők a jelenkor gyermekábrázolásaival, amelyek a gyanútlan látogatóban azt az érzést keltik, hogy mindaz, amit eddig látott, csak hosszabb bevezető volt, felvezetés. A korábbi fogalmakkal ugyanis már nem sokra megyünk, amikor a 2005-ben festett Ahmed tekintetével találkozunk. A nyilvántartási fotókat idéző semleges háttérrel frontális beállításban megjelenő Ahmed portréja minden sallangtól mentes; dokumentál. A képet kísérő magyarázó szövegből derül ki, hogy a fal elé állított 11 éves iraki kisfiú, Ahmed fényképe 2003-ban a BM Bevándorlási és Állampolgársági Hivatala Menekültügyi Igazgatóságának debreceni befogadó állomásán készült, ez alapján festette meg iski Kocsis Tibor a nagy méretű olajfestményt. Ez már nem Caroto vagy Kann Henrik kora, hanem a 21. század, bár a gyermek portréját itt is a felnőttek készítik. A kiállításon Ahmed mellett kapott helyet az a történelmi jelenetet bemutató 19. századi grafika, melyen Izabella királyné és János Zsigmond fogadja Szulejmán szultán követét a budai Várban. Jó társra lelt itt egy közös falon a Debrecenben lefotózott iraki fiú és a turbános követ története a csecsemő János Zsigmond trónörökössel. Hozzájuk csatlakozva az Ősmagyar lecke című szoborcsoport íjászainak fiatal szereplője: gyermeksorsok, tragédiák, turbánnal vagy turbán nélkül, így vagy úgy, még akkor is, ha a magyar történelemnek nyilvánvalóan nem ugyanazt a fejezetét idézik fel.
És hogy a gyerek-téma mennyire csontig hatoló aktualitást hordoz magában ma is, azt leginkább Horváth M. Judit és Stalter György szociofotói tanúsítják, akik bő két évtizeddel ezelőtt végigfotózták Magyarország cigánytelepeit, pontos idő- és helymegjelöléssel dokumentálva a nyomornegyedekben felnövő gyerekek világát. A kiállítás rendezőitől távol áll a jelen kor idealizálása: a cigánytelep kis lakóiról készült torokszorító fotók hamar feledtetik a 19. század idillikus biedermeier gyerkőceit. Pláne, ha belegondolunk: a húsz évvel ezelőtti állapotokat dokumentáló fotókat ma is meg lehetne csinálni.
Gyerek/kor/kép. Gyermek a magyar képzőművészetben, Budapesti Történeti Múzeum, 2017. február 19-ig.