A kanadai magyar művészettörténész, Botár Olivér által rendezett Moholy-Nagy-kiállítás végre Budapestre érkezett. A Magyar Nemzeti Galériában bemutatott tárlat a nemzetközi hírű Bauhaus-mester pályakezdésének ismeretlen részleteire világít rá. Moholy-Nagy 1923 előtt megfordult az aktivisták, a kommunisták és az életreform-mozgalom hívei között is, sokféle szellemi impulzust gyűjtve magába. Erről kérdeztük a kurátort, Botár Olivért.

Rieder Gábor: Mint Torontóban született, magyar származású művészettörténész mikor és hogyan került kapcsolatba Moholy-Nagy László művészetével?

Moholy-Nagy László: Ipari táj (Buda), 1918-1919, olaj, karton, 74×86 cm, Hattula Moholy-Nagy gyűjteménye, Zürich

Botár Olivér: 1978-ban idelátogattam Magyarországra, és egy ablakkirakatban láttam meg egy könyvet Passuth Krisztinától, amelynek az volt a címe, hogy Magyar művészek az európai avantgarde-ban. Ezt megvettem. Én akkor városföldrajzot hallgattam az Albertai Egyetemen, de érdeklődtem a művészet után, megvettem, elolvastam és így fedeztem fel. Azelőtt is hallottam róla, merthogy eléggé ismert Észak-Amerikában, de akkor kezdtem érdeklődni utána.

Rieder Gábor: Mennyire ismert Észak-Amerikában? Ön jobban belelát a nemzetközi művészettörténeti diskurzusba, hol az ő helye, egyáltalán mennyire kezelik magyar nemzetiségűként és hová helyezik a nemzetközi művészettörténetben?

Botár Olivér: Egy olyan személy, aki élete végéig az eredeti nevét használta, hogy László Moholy-Nagy (mondjuk a Moholy egy felvett név, de mégis!), egy ilyen nehezen kiejthető nevet, ékezetekkel együtt, az nyilvánvalóan vállalta azt, hogy magyar, egészen élete végéig. Tulajdonképpen magyar állampolgár is maradt egészen 1945-ig, szóval a halála előtt alig egy évig. Úgy volt ismert, mint egy magyar művész. Mindenki tudta ezt, úgy hívták, hogy „holy mahagony”, „szent mahagóni”, mert nem tudták kiejteni a nevét. A kiejtése úgy németül, mint angolul hírhedt volt. Szóval ez egy általánosan ismert dolog volt, sőt, a negyvenes években az emigráns magyar politikában is részt vett, igyekezett elősegíteni egy liberálisabb kormány megalakulását a háború utáni korszakban.

Elég az hozzá, hogy ő különböző angol ajkú országokban és német ajkú országokban ismert. Ugyebár Németországban dolgozott és Svájcban volt sokat meg aztán Amerikában élt. Elég ismertté vált Amerikában (annak ellenére, hogy '46-ban meghalt, egészen korán, ötvenegy éves korában leukémiában), azért mert kiadta a könyveit angolul, sőt, írt egy könyvet angolul („Látás mozgásban”). Ezeket a könyveket szinte mint tankönyveket használták abban az időben, egészen a hetvenes évekig a képzőművészeti főiskolákon, a design iskolákban, stb. Eléggé nagy befolyása volt.

Példaképpen: én most a Manitobai Egyetemen tanítok mint művészettörténész professzor, s ott az ötvenes évektől, sőt, a negyvenes évek végétől egészen a hetvenes évekig használták ezeket a könyveket, ezek ott sorakoznak a könyvtár polcain – húszas példányszámban mindegyik, például a „Látás mozgásban”. Agyon vannak használva, egész generációk nőttek fel ezeken a könyveken, Kepes Györgynek a könyvein, Albersnek és Ittennek a könyvein. Szóval a Bauhaus-módszer még mindig megy, a Manitobai Egyetemen a bevezető kurzus még mindig Itten és Moholy-Nagy bevezető kurzusán alapszik. Tudatosan vállalják ezt a hagyományt.

Rieder Gábor: Bizonyos értelemben tehát a tengerentúlon jobban megbecsülik, mint itthon...

Botár Olivér: Ezt nem tudom biztosan mondani, talán maga tudja jobban.

Rieder Gábor: A kiállításnak és a hozzá kapcsolódó könyvnek is az az alcíme, hogy az „Újraértelmezett Moholy-Nagy”. Mennyire van ő újraértelmezve azzal, hogy az indulása, pályakezdése kerül a középpontba? A magyar közönség vagy inkább a külföldi, a nemzetközi közönség számára jelent ez igazából újraértelmezést?

Botár Olivér: Azt hiszem, mind a kettő számára. A kiállítást megváltoztattam a magyarországi bemutatókra. Amerikában – mikor ott volt kiállítva – arra helyeztem a hangsúlyt inkább, hogy Moholy-Nagyot a magyar kontextusán belül mutatom be. És a német kontextusán belül is, mert képek voltak kaphatóak a berlini művészektől. De végül is ugyanaz a kiállítás mind a két helyen. Véleményem szerint mind a két helyen újra kéne értelmezni Moholy-Nagyot, mind a két helyen be kell őt mutatni. Amerikában nem ismerik a korai korszakát egyáltalán, Magyarországon sokkal inkább ismerik a korai korszakát. De mégis, azt nem tudják például Magyarországon, hogy hogyan fért bele 1918-19-ben az aktivisták körébe. Ezzel nem igen foglalkoztak még. Azzal, hogy idehoztuk ezt a két, Magyarországon még soha be nem mutatott – sőt, sehol se bemutatott – monumentális gyárképet, ezzel és azzal hogy e köré kiépítettünk egy olyan termet, ahol analógiákat mutatunk Bortnyik Sándortól, Uitz Bélától, Márffy Ödöntől, Nemes-Lampérthtől, ez egy Moholy-Nagy-bemutatóvá vált.

De az újraértelmezés nem ebből áll, az hogy a korai munkásságát mutatjuk be vagy hogy arra a kérdésre próbálok itt választ adni, hogy Gropius miért őt alkalmazta 1923-ban és nem Theo Van Doesburgot, az nem újraértelmezés. Az újraértelmezések másból állnak. A legfőbb újraértelmezés véleményem szerint a kiállításban az, hogy próbálom újraértelmezni azt a nézetet Moholy-Nagyról, hogy ő csupán a technika iránt rajongó konstruktivista volt, aki a gépeket imádta és mobil-szobrokat gyártott. Igaz, hogy mobil-szobrokat gyártott, igaz hogy nagyon érdekelte a technológia, viszont ami el van felejtve ebben az értelmezésben az az, hogy felfedezett magának 1923 elején, vagyis a mi korszakunknak legvége felé egy Raul Francé nevű (magyarul Francé Rezső) biológiai filozófust, aki azt állította, hogy az emberi technológia – akár az emberiség – a természetnek szerves része. Ráadásul minden emberi

Moholy-Nagy László: Architektúra I. (Konstrukció kék alapon), 1922, olaj, vászon, 65,2×55,4 cm, The Salgo Trust for Education, New York

technológia hét alapformából áll össze, amelyek mind a természetben előforduló formák. Ő találta ki azt a szót, hogy biotechnika. Ez borzasztó fontos volt Moholy-Nagynak, mert nagyon szerette a technológiát, de ezzel tulajdonképpen legitimizálta a technológia iránti rajongását és érdeklődését egy természetközpontú világnézeten belül. Azért volt ez lényeges Moholy-Nagynak, mert számára a fontos nem a technológia volt, hanem az ember, az ember érzékszerveinek a kiteljesülése, betanítása stb.

Végül is ez egy teljes újraértelmezés, s ezért volt fontos különösképpen bemutatni azt, hogy Lucia Moholy (Lucia Schultz), első felesége révén hogyan ismerkedett meg a német Lebensreformbewegunggal, az életreform-mozgalommal, a nőkommunákkal stb. Ezért volt ez nagyon fontos, mert a természetközpontú technológia iránt pozitívan gondolkodó látásmód nem volt jelen minden természetközpontú személynél. Általában arra gondolunk, hogy ha valaki természetközpontú, biocentrikus, az visszautasítja a technológiát. Moholy-Nagy, Lazar El Liszickij, Mies van der Rohe, a nemzetközi konstruktivista társai, Francét olvasva integrálni tudták a technika iránti érdeklődést ezzel a világnézettel.

Moholy-Nagy azt a szempontot képviselte, hogy a technológia nagyon fontos eszköz, meg kell tanulni kihasználni a fényképezőgépnek vagy a filmkamerának minden technikai lehetőségét, úgy ahogy a saját érzékszerveinknek a lehetőségeit is ki kell aknázni. Viszont a fontos nem a technológia, a fontos az ember. Az nagyon lényeges, hogy az ember pozitívan viszonyuljon a technológiához, s ebben az újonnan technologizált világban – amiben ő élt Berlinben, sőt, Budapesten is – az érzékszervein át hogy tudja vidáman, örömmel befogadni ezeket a benyomásokat. Hogy hogy kell minden személynek – nem csak az ő diákjainak – megtanulni ebben a világban élni, örömmel élni. És úgy élni, hogy ne a technológia uralkodjon felettünk, hanem mi uralkodjunk, mi használjuk a technológiát.

Rieder Gábor: Ezek az irányzatok viszonylag ismeretlenek Magyarországon, viszont van egy olyan szellemtörténeti áramlat, ami nagyon jól ismert, ez a kommunizmus. Ehhez mi volt Moholy-Nagynak a viszonya? Sokat ír erről a könyvében...

Botár Olivér: Nagyon fontosnak tartottam, hogy ezzel foglalkozzunk. Amerikában el van hallgatva az, hogy 1918-ban mint baloldali ember kötelezte el magát, nagyon közeli kapcsolatai voltak a magyar kommunista mozgalommal úgy Magyarországon, mint az emigráció első három évében. A bátyja visszaemlékezésében azt sugallta, hogy be is lépett a Pártba 1919-ben. De erről nincs semmi bizonyíték, azt viszont tudjuk, hogy baloldalinak vallotta magát élete végéig. Hogy mi volt a kapcsolata a kommunizmussal, az nagyon érdekes!

Úgy érzem, bár erről sincs dokumentum, hogy 1919-ben be akart kapcsolódni a Tanácsköztársaság tevékenységébe, de nem sikerült neki. Ezért hívom ezt a részleget „A szerep nélküli forradalmár”-nak. Nincsen bizonyíték arra, hogy valami hivatalosat csinált volna, továbbra is járt a Berényi Róbert-féle rajziskolába, tudjuk, hogy az anyja tartotta el, el is vesztették a pénzüket stb., stb. Volt műterme, festett, de utána úgy döntött, a Tanácsköztársaság után, hogy emigrál, nem azért mert kellett. Ugyanis Szegedre ment vissza a Tanácsköztársaság bukása után, ahol Horthy Miklós szervezte az ellenforradalom csapatait. Szóval nem félt attól, hogy valamit csinált, úgy döntött miután több hónapig volt Szegeden, hogy neki ez a világ túlságosan beszűkült. (Nem volt ezzel egyedül.)

Elment Németországba, ott továbbra is életreformmozgalom-körökben forgott, kommunista körökben forgott, nagyon sokszor ezek ötvöződtek. Felesége (Lucia) anarchista-kommunista volt ebben az időben. De már 1922-re, mikor az ars poeticája kezdett kiforrni, kialakulni, írt egy cikket a Barta Sándor irányította vagy szerkesztette, „Akasztott ember” című meglehetősen radikális lapba, ahol volt egy olyan sorozat, hogy Vita az új tartalom és az új formáról. Ebben a cikkben már látszik, hogy ellentétbe került a Párttal. 1921 vége felé már ellentétben volt, azért mert visszautasította a pártfegyelmet, visszautasította azt, hogy a haladó szemléletű embereknek (ahogy ezt akkor hívták, talán most is egyesek így hívják, én már nem használom ezt a kifejezést általában) egy jövő, egy cél felé kell csak dolgozniuk.

Moholy-Nagynak a véleménye az volt, hogy most kell minden embert képeznünk, most, az itt és a mostban. Most van az az idő, az a hely, ahol ezzel foglalkozni kell. És nem az a fontos, hogy mi a pártfegyelem, hanem az a fontos, hogy mit kell nekünk most mint pedagógusnak csinálni. Egyetértett a hosszú távú antikapitalista világnézettel. De kizárták a kommunista emigráns egységkörből, mert publikált úgynevezett polgári lapokban. Mikor a Bauhausba ment, mivel Gropius nem tűrt pártaktivistákat ott, szépen lassan elmaradt a mozgalomból.