Aranytól, Aranyról, Aranynak (1. rész)
Arany János és a képzőművészet
Arany jól látta önmagát, illúziói nemigen voltak, s bár nagyon is pártolta – akárcsak korábban Kazinczy Ferenc –, hogy a festők szaporán fessék, a szobrászok iparkodva mintázzák a magyar költőket, írókat, amint csak lehetett, elhúzódott az objektív, a rajzszén, az ecset vagy a mintázófa elől. Arany alakját sok művész mintázta meg, Izsó Miklós mellszobrot készített róla 1862–63-ban, ami a Magyar Nemzeti Múzeum szobortárába került, és Barabás Miklósnak is több ízben állt vagy ült modellt. Először 1856-ban, szülővárosa megrendelésére készült róla olajkép, ami ma is Nagyszalontán, az Arany János Emlékmúzeumban látható. Ennek a képnek kapcsán festette le igen szellemesen saját ábrázatát barátjának, Szemere Miklósnak szóló levelében. „Képzeld a főt, mely Barabás után ismeretes, kóczos, szürke hajjal, sárga barna arczczal, tömpe (azért nem irom tompá-nak, mert Miska subsumálná) orral, kálmuk szemekkel, tömpe orral, semmit mondó fizimiskával (ez is sértés a mi barátunknak) nyakkendő nélkül, cynikus öltőzetben s előtted áll tisztelt barátod A[rany].1 A képünkön Barabás későbbi, ismertebb Arany-portréja látható, amely a Magyar Tudományos Akadémia megbízására készült 1884-ben.
„De én kalandos életpályáról ábrándozva, unni kezdtem az iskolai egyhangúságot, hosszallani a pályát, majd festő, majd szobrász vágytam lenni, a nélkül, hogy tudnám, mint kezdjek hozzá; végre 1836. februárban önként, minden anyagi vagy erkölcsi kényszerítés nélkül, odahagytam a kollégiumot, soha vissza nem térend. Eddig van, barátom, életem ez első időszaka és itt következik a fordulat. Jelenlegi állásom, hol a külsőre is kell tekinteni, nem engedi, hogy életírásom teljes legyen. Ha meghalok, ám jegyezze föl a biograph – ha lesz. De neked megvallom, privátim! és te nem fogsz visszaélni bizalmammal. Fáncsis László jeles színtársaságot tartván akkor Debreczenben, én, ha már szobrász nem lehetek Ferenczy mellett, könnyebbnek találtam Thália zászlaja alá esküdni.”2 Hogy mit kereshetett volna Arany Ferenczy István, a kor legjelentősebb szobrásza mellett, arról nemigen tudunk, hacsak azt nem, amivel Riedl Frigyes, nagy monográfusa korholja utólag mély értetlenséggel és fájdalommal: „Homályos művészi ösztönök ébrednek benne. Valami változás, valami mozgás van belsejében, mint a virágban, midőn bimbóra fakad. A távolban, mintha álmon át, koszorúk tűnnek eléje. Keresve-kereste önmagát, de a sors azt mondta: Hiába! Tűzben kell égned, mielőtt nemes érczed ragyogna! Elégedetlensége sokféle tapogatódzásaiban mutatkozik. Majd azt hiszi, hogy festőnek született, majd a szobrászatba kap és egy alabástrom-sótartó töredékeiből fanyar arczokat kezd faragni. Ezen csalékony képzőművészeti ösztön egyébiránt igen jellemző a későbbi költőre, kinek leírásai szabatosságra és plastikára páratlanok irodalmunkban. Majd meg az olvasás dühe fogja el, a mi nem épp ritka az úgynevezett érettebb ifjúságnál; fontszámra falja a költőket, ezek híján hihetetlen mennyiségű zagyva prózát is bevesz romlatlan természete: ó meg új műveket, szótárakat vagy dogmatikai kézi könyveket épp oly hévvel, mint fejtegetéseket a juhtenyésztésről. Agyba-főbe versel, értekezik, fest, zenél, míg még erősebb ösztön ébred benne. Mint néhány évvel később Petőfi, ő is azt gondolja, hogy színésznek született és a tanév közepén elhagyja a debreczeni kollégiumot, a rendes életpályát és felcsap vándorszínésznek. Ez a szerencsétlen ötlet, mely őt egész természetével merően ellenkező pályára vitte, életének előbb említettem első nagy fordulatát idézi elő.”3 Az azért talán nem mellékes, hogy az átkozott sótartó Arany kezén éppen Csokonai-portrévá avanzsált... A színpadon inasokat, cselédeket, ajtónállókat ad – s számomra legalábbis – sorsszerűnek tetszik, hogy a főhős szolgájaként lép fel 1836 tavaszán Telepi György4 A hívatlan képíró című színművében. A debreceni szín-mű-világ mély csalódást jelentett számára, s majd csak a Bolond Istók második énekében, 1880-ban szabadul meg ennek terhétől. Ahogy a színészettel, úgy a rajzzal és a faragással is felhagyott, pusztán néhány lap őrződött meg keze nyomával: illusztráció a Nagyidai cigányokhoz, s a Naturam furcâ expellas című vershez a tökharang. Az 1850-es években Nagykőrösön írt Széptani jegyzetekből viszont kiderül: a képzőművészet iránt fogékony maradt. Az arisztotelészi, schellingi és hegeli esztétikán alapuló dolgozat arról tanúskodik, hogy Arany számára a művészeti ágak közötti hierarchiában a vizuális művészet a legkevésbé sem volt alulértékelendő. Már csak azért sem lehetett az, mert Arany képfestő ereje rendkívüli, és ezt Riedl sem győzte hangsúlyozni. Nemes Nagy Ágnes szerint: „Arany Jánoshoz mindnyájan iskolába járhatunk. Járunk is; szájtátva bámuljuk félelmetesen biztos szemét és kezét. Képei sorából (...) emeljük ki ez egyszer az Öregisten arcképét a Buda halálából, amint aranyos karosszékében Etele álmát vigyázza: Paizsa szék mellé heverőn támasztva, Bal könyökét annak szélére nyugasztja, Hajtja halántékát egy ujja hegyére, Mélyen alácsordul szakálla fehére. A részletek. A részletekre kell figyelnünk. Arany ereje – és az ilyen típusú láttatás ereje – a részletekben rejlik, itt meg egyenesen a részletezett részletekben. (...) Az a fontos itt, hogy az ülő figura éppen bal könyökére dől, hogy fejét egy ujja hegyére támasztja, az a fontos, ahogyan Arany ezt a monumentális aggastyán-alakot végigtapogatja szavaival, mint a szobrász a kőnek minden centijét. Eljárása olyan nyilvánvalóan szobrászi, mintha cáfolni akarná a hozzá képest eléggé friss lessingi distinkciót, a Laokoon-tételt, szobor és írott szöveg különbségéről. Ha elfogadjuk Arany kihívását, ha szobornak tekintjük az írást és egy képzeletbeli függőleges vonallal kettéválasztjuk az ábrázolatot jobb- és balfélre, akkor meg is kapjuk azt a plasztikai szabályt, amely a görög szobroktól kezdve Michelangelóig élesen mutatkozik: az emberi alak kettéosztását aktív és passzív izomtónusú félre, a kontraposzt egyik fajtájaként.”5 Ha a kép a Buda halálában a klasszikus szobrászt, akkor az 1852-es Dante-paródia, A kis pokol akár Pieter Bruegelt, akár William Hogarth-t, a Széptani jegyzetekben is említett angol festőt és grafikust idézi meg, akiknek rajzait Arany valami módon, talán az Esterházy-gyűjteményből ismerte:
ELSŐ ÉNEK
A költő egy zajongó vásárba jut, hol a taszigálást ki nem állhatván, a vásár közepén magasló hegyre akar menekülni, de szörnyek útját állják. Midőn egy elszalasztott tolvaj helyett üldöztetnék, földalatti lebujba veti magát, hol a pohos csárdásban Horácra ismer, ki védelmébe veszi, s ajánlkozik, hogy a kis poklon keresztül kivezeti a tömkelegből.
Az emberélet útjának felén