Aranytól, Aranyról, Aranynak (1. rész)

Arany János és a képzőművészet

Hajdu István

Arany jól látta önmagát, illúziói nemigen voltak, s bár nagyon is pártolta – akárcsak korábban Kazinczy Ferenc –, hogy a festők szaporán fessék, a szobrászok iparkodva mintázzák a magyar költőket, írókat, amint csak lehetett, elhúzódott az objektív, a rajzszén, az ecset vagy a mintázófa elől. Arany alakját sok művész mintázta meg, Izsó Miklós mellszobrot készített róla 1862–63-ban, ami a Magyar Nemzeti Múzeum szobortárába került, és Barabás Miklósnak is több ízben állt vagy ült modellt. Először 1856-ban, szülővárosa megrendelésére készült róla olajkép, ami ma is Nagyszalontán, az Arany János Emlékmúzeumban látható. Ennek a képnek kapcsán festette le igen szellemesen saját ábrázatát barátjának, Szemere Miklósnak szóló levelében. „Képzeld a főt, mely Barabás után ismeretes, kóczos, szürke hajjal, sárga barna arczczal, tömpe (azért nem irom tompá-nak, mert Miska subsumálná) orral, kálmuk szemekkel, tömpe orral, semmit mondó fizimiskával (ez is sértés a mi barátunknak) nyakkendő nélkül, cynikus öltőzetben s előtted áll tisztelt barátod A[rany].1 A képünkön Barabás későbbi, ismertebb Arany-portréja látható, amely a Magyar Tudományos Akadémia megbízására készült 1884-ben.

Barabás Miklós: Arany János portréja, 1884, olaj, vászon, 157 x 115 cm, MTA Művészeti Gyűjtemény, ltsz. 13 © Magyar Tudományos Akadémia


„De én kalandos életpályáról ábrándozva, unni kezdtem az iskolai egyhangúságot, hosszallani a pályát, majd festő, majd szobrász vágytam lenni, a nélkül, hogy tudnám, mint kezdjek hozzá; végre 1836. februárban önként, minden anyagi vagy erkölcsi kényszerítés nélkül, odahagytam a kollégiumot, soha vissza nem térend. Eddig van, barátom, életem ez első időszaka és itt következik a fordulat. Jelenlegi állásom, hol a külsőre is kell tekinteni, nem engedi, hogy életírásom teljes legyen. Ha meghalok, ám jegyezze föl a biograph – ha lesz. De neked megvallom, privátim! és te nem fogsz visszaélni bizalmammal. Fáncsis László jeles színtársaságot tartván akkor Debreczenben, én, ha már szobrász nem lehetek Ferenczy mellett, könnyebbnek találtam Thália zászlaja alá esküdni.”2 Hogy mit kereshetett volna Arany Ferenczy István, a kor legjelentősebb szobrásza mellett, arról nemigen tudunk, hacsak azt nem, amivel Riedl Frigyes, nagy monográfusa korholja utólag mély értetlenséggel és fájdalommal: „Homályos művészi ösztönök ébrednek benne. Valami változás, valami mozgás van belsejében, mint a virágban, midőn bimbóra fakad. A távolban, mintha álmon át, koszorúk tűnnek eléje. Keresve-kereste önmagát, de a sors azt mondta: Hiába! Tűzben kell égned, mielőtt nemes érczed ragyogna! Elégedetlensége sokféle tapogatódzásaiban mutatkozik. Majd azt hiszi, hogy festőnek született, majd a szobrászatba kap és egy alabástrom-sótartó töredékeiből fanyar arczokat kezd faragni. Ezen csalékony képzőművészeti ösztön egyébiránt igen jellemző a későbbi költőre, kinek leírásai szabatosságra és plastikára páratlanok irodalmunkban. Majd meg az olvasás dühe fogja el, a mi nem épp ritka az úgynevezett érettebb ifjúságnál; fontszámra falja a költőket, ezek híján hihetetlen mennyiségű zagyva prózát is bevesz romlatlan természete: ó meg új műveket, szótárakat vagy dogmatikai kézi könyveket épp oly hévvel, mint fejtegetéseket a juhtenyésztésről. Agyba-főbe versel, értekezik, fest, zenél, míg még erősebb ösztön ébred benne. Mint néhány évvel később Petőfi, ő is azt gondolja, hogy színésznek született és a tanév közepén elhagyja a debreczeni kollégiumot, a rendes életpályát és felcsap vándorszínésznek. Ez a szerencsétlen ötlet, mely őt egész természetével merően ellenkező pályára vitte, életének előbb említettem első nagy fordulatát idézi elő.”3 Az azért talán nem mellékes, hogy az átkozott sótartó Arany kezén éppen Csokonai-portrévá avanzsált... A színpadon inasokat, cselédeket, ajtónállókat ad – s számomra legalábbis – sorsszerűnek tetszik, hogy a főhős szolgájaként lép fel 1836 tavaszán Telepi György4 A hívatlan képíró című színművében. A debreceni szín-mű-világ mély csalódást jelentett számára, s majd csak a Bolond Istók második énekében, 1880-ban szabadul meg ennek terhétől. Ahogy a színészettel, úgy a rajzzal és a faragással is felhagyott, pusztán néhány lap őrződött meg keze nyomával: illusztráció a Nagyidai cigányokhoz, s a Naturam furcâ expellas című vershez a tökharang. Az 1850-es években Nagykőrösön írt Széptani jegyzetekből viszont kiderül: a képzőművészet iránt fogékony maradt. Az arisztotelészi, schellingi és hegeli esztétikán alapuló dolgozat arról tanúskodik, hogy Arany számára a művészeti ágak közötti hierarchiában a vizuális művészet a legkevésbé sem volt alulértékelendő. Már csak azért sem lehetett az, mert Arany képfestő ereje rendkívüli, és ezt Riedl sem győzte hangsúlyozni. Nemes Nagy Ágnes szerint: „Arany Jánoshoz mindnyájan iskolába járhatunk. Járunk is; szájtátva bámuljuk félelmetesen biztos szemét és kezét. Képei sorából (...) emeljük ki ez egyszer az Öregisten arcképét a Buda halálából, amint aranyos karosszékében Etele álmát vigyázza: Paizsa szék mellé heverőn támasztva, Bal könyökét annak szélére nyugasztja, Hajtja halántékát egy ujja hegyére, Mélyen alácsordul szakálla fehére. A részletek. A részletekre kell figyelnünk. Arany ereje – és az ilyen típusú láttatás ereje – a részletekben rejlik, itt meg egyenesen a részletezett részletekben. (...) Az a fontos itt, hogy az ülő figura éppen bal könyökére dől, hogy fejét egy ujja hegyére támasztja, az a fontos, ahogyan Arany ezt a monumentális aggastyán-alakot végigtapogatja szavaival, mint a szobrász a kőnek minden centijét. Eljárása olyan nyilvánvalóan szobrászi, mintha cáfolni akarná a hozzá képest eléggé friss lessingi distinkciót, a Laokoon-tételt, szobor és írott szöveg különbségéről. Ha elfogadjuk Arany kihívását, ha szobornak tekintjük az írást és egy képzeletbeli függőleges vonallal kettéválasztjuk az ábrázolatot jobb- és balfélre, akkor meg is kapjuk azt a plasztikai szabályt, amely a görög szobroktól kezdve Michelangelóig élesen mutatkozik: az emberi alak kettéosztását aktív és passzív izomtónusú félre, a kontraposzt egyik fajtájaként.”5 Ha a kép a Buda halálában a klasszikus szobrászt, akkor az 1852-es Dante-paródia, A kis pokol akár Pieter Bruegelt, akár William Hogarth-t, a Széptani jegyzetekben is említett angol festőt és grafikust idézi meg, akiknek rajzait Arany valami módon, talán az Esterházy-gyűjteményből ismerte:

ELSŐ ÉNEK

A költő egy zajongó vásárba jut, hol a taszigálást ki nem állhatván, a vásár közepén magasló hegyre akar menekülni, de szörnyek útját állják. Midőn egy elszalasztott tolvaj helyett üldöztetnék, földalatti lebujba veti magát, hol a pohos csárdásban Horácra ismer, ki védelmébe veszi, s ajánlkozik, hogy a kis poklon keresztül kivezeti a tömkelegből.

Az emberélet útjának felén

Egy nagy zsibojgó vásárba jutottam,
Mivelhogy a jó útat nem lelém.
Minő tolongás, öklözés van ottan!
Ki ad, ki vesz, ki húz-von, csal, ki lop,
Kevés, hogy nézne csak, mint én, nyugodtan.
De annak is ”szsz”, tyúkszemére: top!
S míg fájdalom miatt fogát beszíja,
Lépen könyökli holmi gaz kolop,
Hogy nyavalyássá lesz, - vagy kicsi híja.
Sehol megállás: vigyori pofák
Rivallnak a tömeg közől: ”Szoríjja!”
És jó, ha csontod nem lesz por-tobák.
Nincs ótalom, kell menned a tömeggel:
Civódó kalmárok; nyelves kofák
Üldöznek, mint hal a prédát; sereggel,
Unszolva, egész isten-adta nap;
Hamis árút, hazug szóval s bilyeggel.

Pieter brueghel the elder the dutch proverbs google art project

id. Peter Brueghel: Flamand közmondások, 1559, olaj, vászon, 117 x 163, Gemäldegalerie der Staatlichen Museen zu Berlin Forrás: Wikimédia Commons


Majd változik a kép, s Arany – meglepő expresszivitással – élénkíti a látomást, s eljut a magyar romantikus festészetben még nem, de, megint csak az angolban, már nagyon is ismerős pokoli vízióhoz, John Martin roppant méretű vásznainak disztópiájához, vagy a francia Dante-illusztrátor, Gustave Doré jeges jelenéseihez.
 
Gustave Doré: Dante és Vergilius a pokol 9. körében, 1861, olaj, vászon, 315 x 450 cm, Musée municipal de Bourg-en-Bresse Forrás: Wikimédia Commons
 
 
Így foly örökké ez ember-iszap
A hegy körül; melynek kies legormán,
Szelíd fény lángol, mint az esti nap.
Kiáll a hegy, tenger szigetje-formán
A pocsolyából, melyet gázolék,
Melynek vizén nem biztos semmi kormány.
Parnasszus, e szó fényes gázzal ég
A hegy süvegjén, mint arany bokréta,
Hová feljutni éhszomjas valék.
De nem csekély az út, nem könnyü séta:
Meredek a hegy, s melynek köldöke,
Hullámlik alján az ember-pocséta.
Engemet is hab hab után löke
S már-már kezemben volt a biztos párkány,
A szikla-martnak egy éles szöge:
Midőn alattam, mint otromba sárkány
Duhadt fel a mélység posványiból
Egy szörny, kinek sosem elég a zsákmány.
Megismerém: e hat betű: FRIVÓL
Tarkán volt írva minden pikkelyére...
 
Egyik utolsó verse, az 1881-es A reggel ugyancsak szarkasztikus-ironikus tükre az univerzum és benne a kicsiny ember viszonyának, a földlakó sajátlagos elhelyezkedésének, a közönyös- pozitivista tudomány stílparódiájába foglalva. Arany panorámája megint csak egy angol, Joseph Mallord Turner preimpresszionista festményeit juttathatja eszünkbe, de azt is, mily kár, hogy versét nem olvasták-olvashatták a kortárs magyar festők – talán életesebb lehetett volna a magyar impresszionizmus, ha megtehetik...
 
John Martin: A harag napja, 1851–53, olaj, vászon, 196,5 x 303,2 cm, Tate Britain Forrás: Wikimédia Commons
 
 

A REGGEL
Természetrajz[*]
 
Földünk mind hegyesebb szög alatt fordítja keletnek
A pontot, hol az én pusztai kis lakom áll.
Szőke világát már az égen terjeszti előre
A Nap s jelzi mikép fordulok arrafelé.
Majd pirosabb színt vált, megtörvén fénye a földi
Fennlebegő párák ködszerü cseppjeiben;
És, mint nagy gömböt, veti a horizonra csalárdúl
A levegő-réteg vérpirosan hüvelyét.[**]
Ez még nem nap - ihol szemmel nézhetni beléje;
Ám, ha derékszög alatt dől zenithemre a fény:
Égő gáztakarója körét meglátom a Napnak,
Mely a mi Földünknél (szám ide!)-szorta nagyobb;
Hogy kicsinek látszik, nagy távolléte okozza,
Oly keskeny szög alatt éri sugára szemem.
Már körül a gyárak kéményeiből viszi nagy fel
Könnyü korom-terhét a nekifűlt levegő.
Vas sinen a gőzgép nagy terhet vonva közelget,
Mert a súrlódás nem köti meg kerekét.
Mily szép most minden, kezdik kilehelni a fák is
Élenyöket, - s széngázt színi be lombjaikon.
A levegő-réteg, mely Földünket beborítja,
Kékszínű tömegén játszva eget mutogat.
Ah de mi ez? Hőség megritkította köröttem
A levegőt s felszáll, váltva rohanva hideg.
Képződnek szaporán s gyülekeznek vizi parányok
S összeverődve, legitt földre csapódnak alá.
Testem is a hőanyt likacsin már veszteni kezdi,
Adieu természet! Vissza lakomba megyek.
 
[*] Gáncsolják a költőket, hogy a természetet még mindig
a régi tudatlan módon írják le, nem úgy, mint
a tudomány haladása kívánná. Ehol egy kísérlet. – A. J.
[**] Hiba, mert a Napnak nincs hüvelye. – A. J.
 
Joseph Mallord William Turner: Staffa, Fingal’s Cave, 1831–32, olaj, vászon, 90,8 x 120,3 cm, Yale Center for British Art Forrás: Wikimédia Commons
 
 

NATURAM FURCÂ EXPELLAS...
Gyermekkoromban felköték
A színben egy nagy tökharangot,
Amely ugyan nem ada hangot,
De máskép vígan működék;
Megvolt a súlya, lódulása,
Kötelét hogy jól visszarántsa
S vele a kis harangozót; -
Szóval: csinált kommóciót.
„No, mondám, majd ha nagy leszek,
Valódi harangot veszek
És azt egész nap kongatom
Saját kényemre, szabadon.”
Így kongatom most untalan
E verseket - bár hangtalan.
(1877. július 9.)


101 hajdu
 101 hajdu2
Arany János saját illusztrációi a Nagyidai cigányok és a Naturam furcâ expellas című verseihez Forrás: Voinovich Géza: Arany János életrajza, Magyar Tudományos Akadémia, 1911

A szöveg rövidített, vetítéssel kísért változata elhangzott a Katona József Színház A halhatatlan halott – Arany-félmaratonján 2017. október 22-én.
 
1 Szemere Miklósnak, Nagykőrös, 1855. aug. 7. AJÖM XVI, 601.
2 Arany János hátrahagyott versei. Budapest, kiadja Ráth Mór, 1888. I. kötet XL. o.
3 Riedl Frigyes: Arany János. Budapest, kiadja Hornyánszky Viktor akadémiai könyvárus, 1887. 4–5. o.
4 Telepi György (Kisléta, 1800 – Tard, 1885) Eredetileg Telepianovich György színész, festőművész, díszlettervező, színházi technikus, drámaíró és fordító.
5 Nemes Nagy Ágnes: A költői kép. http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=0000000096&secId=0000009388.