Ha a viktoriánus kor művészetéről esik szó, a két név: Ruskin és Morris megkerülhetetlen, ráadásul mintha az utókor szemében elválaszthatatlanok lettek volna, a szakirodalomban is mint a sziámi ikrek szerepelnek együtt. Nem akarnám elviccelni, hogy mint Stan és Pan, de közben igen.

Aki már látta őket a szép 19. századi fotográfiákon, nem felejti el John Ruskin ösztövér, hórihorgas alakját, pofaszakállas, komor arcát és barátjának, a zömök, tenyeres-talpas William Morrisnak bozontos haját és szakállát. Ruskin pedáns, kimért úriember volt, egyetemi professzor (és lelkes természetbúvár), míg Morris hiperaktív, érzelmeit az eksztatikus lelkesültségtől az őrjöngő dühig intenzíven megélő, mindenhez értő és mindennel egyszerre foglalkozó polihisztor. Tanult teológiát, építészetet, festészetet (saját bevallása szerint ehhez nem volt tehetsége), de alapvetően költőként tartották számon (noha „a költészet professzora” címtől, amit az oxfordi egyetem szánt neki, elzárkózott), miközben műfordítóként is remekelt: Homéroszt és Vergiliust ültetett át angolra, meg óizlandi sagákat, mindezt azonban inkább csak művelt honfitársai értékelték. Világszerte ismertté nevét iparművészeti tevékenysége tette, vagy ahogy ő fogalmazott, „a díszítőművészetekben való sokoldalú jártassága”, hiszen tervezett bútort, tapétát, textileket, kitanulta az ólomüveg-készítést, a szőnyegszövést és nem utolsósorban modern és sikeres lakberendezési és iparművészeti céget alapított. A Morris & Co. gyártotta híres madaras, indás, virágos tapéták ma is kaphatóak, és a falinaptáraktól a képernyővédőkig szinte minden médiumot meghódítva töretlen a népszerűségük. 

Morris Ruskin leghívebb tanítványaként osztotta mestere középkor iránti rajongását, és vele együtt vallotta az arts and crafts, azaz a szépművészetek és kézművesség, és tágabban értelmezve művészet és élet szoros egységét. Ez is magyarázza, hogy érdeklődő figyelmük, analizáló, értelmező késztetésük a természettudománytól a kortárs művészetig, a teológiától a szocialista reformeszmékig, gyakorlatilag mindenre kiterjedt: a nemrég magyarul is megjelent iker-esszékötet kettejük vaskos hagyatékából szemezget. A Kijárat Kiadó Kézműves esztétikája Morris írásait gyűjti össze, a másikat a Typotex jelentette meg John Ruskin – A XIX. század viharfelhője címen. Mindkét kötetben rövid írások, hosszú előadások, esszék, elmélkedések és tudományos elemzések váltogatják egymást. Nemcsak a műfaji változatosság az oka, hogy a szövegek még Ruskin néhol dagályos, patetikus megfogalmazása ellenére is kifejezetten olvastatják magukat, és ez a fordítók, Keresztes Balázs és Csuka Botond munkáját dicséri. Ruskin szerteágazó tematikájú írásai között akad olyan, ami a virágok szerkezetével foglalkozik behatóan, vagy a vas hasznosságával a természetben, művészetben és a politikában, az erkélyrácsok ornamentikus díszétől a béklyóig, gyakorlati és átvitt értelemben egyaránt. Természetesen írt korának progresszív művészeiről, a preraffaelitákról, és nem annyira kézenfekvően újszerű meteorológiai jelenségekről is. Morris például értekezett a különböző területeken és időszakokban rendelkezésre álló építőanyagok építészeti stílusokra gyakorolt hatásáról, de a középkori kódexek díszítőművészetéről is, talán nem teljesen függetlenül attól a rendkívül praktikus útmutatótól, amelyet mintatervezéshez ajánl.

Mindkét válogatást alapos, de cseppet sem száraz életrajzi tanulmány kíséri. Ruskin munkásságáról Gyenge Zoltán, Morrisról Keresztes Balázs ír, érzékletesen vázolva azt a társadalmi miliőt, amelyben eszméik gyökereznek. Törekednek arra, hogy elemzésük alanyát hétköznapi gondokkal küzdő, hús-vér figuraként állítsák elénk, és a nemcsak okulni, hanem szórakozni is vágyó utókor hálás a már-már bulvárjellegű életrajzi adalékokért. Még akkor is, ha a művészetek bűvöletében élő Ruskinnak a hétköznapok alantas világától való kínos távolságtartását rögtön az első néhány oldalon gyógyíthatatlan impotenciáján, pontosabban tönkrement (állítólag el sem hált) házasságának kalandos történetén és egy gyermeklány iránti (plátói?) rajongásán keresztül szemlélteti. (Feleségét, a szép Effi Greyt, aki a válást kezdeményezte, végül Ruskin preraffaelita festőbarátja, John Everett Millais kárpótolta, Rose de la Touche-t, a sokszor lefestett kislányt pedig nagykorában Ruskin feleségül kérte – hiába.) Természetesen Morrisról is megtudjuk, milyen szerencsétlen volt múzsájával, a szépséges Jane Burdennel kötött házassága, aki aztán Morris legjobb barátjával, egy másik preraffaelita festővel, Dante Gabriel Rossettivel folytatott évtizedes viszonyt. Hogy a magánéleti válságok mennyiben járultak hozzá, hogy mindketten éjjel-nappal dolgoztak, kutattak, alkottak, azt nem tudjuk, de munkájuk terméséből nekünk is jut. Mindketten egy modern művészeteszmény szószólói voltak, miközben Ruskin morális alapokon nyugvó, puritán esztétikájában a kora reneszánsz Giotto művészetét csodálta. Azt a realizmust, őszinteséget értékelte benne, amit saját művész kortársai közül a kiüresedett akadémizmustól eltávolodó preraffaeliták életszemléletében is felfedezett és messzemenőkig támogatott. (Nem meglepő, hogy Ruskin és Morris írásai olyan nagy hatással voltak Körösfői-Kriesch Aladárra és a gödöllői művészcsoport hétköznapi életet művészettel átszövő reformtörekvéseire.) Ruskin William Turner akkor modern tájképfestészében is a lényegi megragadását értékelte, olyannyira, hogy még másolta is Turner műveit. 

Botanikai, ornitológiai, ásványtani, geológiai tanulmányokat is folytatott, odaadóan foglalkozott a természet minden szeme elé kerülő, apróbb-nagyobb jelenségével. Vándorlásai során (különösen sokat gyalogolt Brantwood környékén, ahol életének utolsó harminc évét töltötte) gyűjtött ásványokat, növényeket, madártojást, tollat, és mindezeket gondosan lerajzolta, préselte, feliratozta, a megfigyelés és rendszerezés kényszerétől hajtva. A világ leghétköznapibb és kivételesen ritka jelenségeit is szorgosan rögzítette és elemezte, mégsem állt ebből össze egy nagy ívű rendszer. Hiába a „járványfelhő” különös meteorológiai jelenségéről szóló hosszú értekezés, amiben a fénytörési jelenségeket vizsgálja számos maga készítette színvázlat segítségével, mert ami a tudományos precizitáson is átüt, az egyfajta szépségvallás. A természetben fellelhető apró tökéletességek Ruskinnál egy magasabb rendű szépség, az isteni teremtés fenségességének bizonyítékai (még ha nem is kap elő a tarsolyából egy amúgy mindig kéznél lévő teológiai párhuzamot). A természeti vagy művészi szépség és az erkölcsi jó nála is ugyanaz, más formában kifejezve, ezért olyan égetően fontos számára, hogy a művészet áthassa, átalakítsa, jobbá tegye a hétköznapi életet. Bár sokkal kevésbé volt gyakorlatias gondolkodású, mint Morris, mindennapi környezetére nem volt vak. A művészetben kiteljesedő alkotóélet legkevésbé a második ipari forradalom Angliájában tűnt megvalósíthatónak, amikor silány tömegcikkek árasztották el a piacot, és a gyárakban, lakótelepeiken nyomorúságos körülmények között dolgoztak és éltek mindezek előállítói. Ruskin mégis alapított múzeumot kifejezetten munkásközönség számára (lásd keretes írásunkat – a szerk.), de szociális érzékenysége nem vitte az aktív politizálás felé, ellentétben Morrisszal, aki viszont élete második felében a szocialista, sőt kommunista társadalmi berendezkedésben látta a problémák megoldását. Nagypolgári megrendelői akkor kezdtek elpártolni tőle, amikor már tüntetéseken is felszólalt, szocialista lapot szerkesztett, sőt megírta saját utópikus regényét az eljövendő jobb világról News from Nowhere címmel. (Fiatalabb lánya, May Morris vitte tovább ezt a vonalat: a szakszervezeti mozgalom egyik női élharcosa lett belőle.) Morris szövőgyárában igyekezett a lehető legjobb munka- és lakhatási körülményeket biztosítani munkásainak. 

Az évszázadokon át finomodott és letisztult kézműves technikák és anyaghasználat felélesztése valóban áttörést hozott legalább az általa foglalkoztatottak számára, akik a gépies, lealacsonyító munka helyett értelmes, kreatív tevékenységet végezhettek. Morris ennek ellenére sosem szabadult meg a bűntudattól, hogy szépséges tárgyait, bútorait csak olyan áron volt képes előállítani, hogy azok csupán az igen tehetős réteg számára voltak megfizethetőek. Ruskin és Morris előadásai, írásai máig meg nem oldott problémákat állítottak a középpontba. Foglalkoztak például a műemlékvédelem fontosságával és törvényi szabályozásának szükségességével. Ruskin már a 19. század végén Velence pusztulását vizionálta, többkötetes építészettörténeti munkája, a Velence kövei a gótikus építészet védelmében, dokumentarista igénnyel és szándékkal íródott. Morris a reklámok, silány tömegcikkek vizuális környezetszennyezése ellen kelt ki, tartós (ma azt mondanánk: fenntartható), funkcionális és esztétikai szempontból tökéletes használati tárgyak sorozatgyártását akarta megvalósítani. A rászorulók életminőségét javító szociális dizájn, az alkotás öröme, az értelmes, kreatív tevékenység keltette flow-élmény – számtalan ma divatos és nagyon aktuálisnak gondolt jelenség fontosságát jóval előttünk felismerte és hirdette. Eszméi máig tartó hatását jól érzékelteti az a tény, hogy a 2013-as Velencei Biennálé brit pavilonjában újra felbukkant Morris jellegzetes szakállas alakja. Jeremy Deller English Magic installációjához Stuart Sam Hughes készített hatalmas falfestményt, amin dühöngő óriásként süllyeszti el az orosz milliárdos műgyűjtő oligarcha, Roman Abramovics luxusjachtját, amit gazdája a 2011-es biennálé idején arrogáns módon közvetlenül a Giardini elé horgonyzott le, kitakarva a látképet. William Morris mint az angol nemzeti művészet lelkiismerete most a pénzre váltott művészet elitizmusa és a korrupt művészeti intézményrendszer ellen tiltakozik.

RUSKIN MUNKÁSMÚZEUMA

A Temze-parttól pár percre található, neogótikus stílusú Two Temple Place eredetileg a szállodatulajdonos William Waldorf Astor tulajdonaként, Astor-ház néven volt ismert. Az amerikai mágnás némileg eklektikus óvilág-álmát megtestesítő motívumok szobrok, frízek, festett üvegablakok formájában fejezik ki a tizenkilencedik század végének magabiztos gazdagságát. Astor egykori londoni főhadiszállása néhány tulajdonosváltás után került a Bulldog Trust jótékonysági szervezet birtokába, akik évente egyszer, kora tavasszal a szigetország egy-egy jelentős vidéki gyűjteményét mutatják be a fővárosban, megnyitva a fantasztikus épületet a közönség előtt. Legelső tárlatuk nyolc évvel ezelőtt William Morris életművére összpontosított, a mostani, John Ruskin. A látás ereje címet viselő kiállítás pedig a művész, műgyűjtő és műkritikus születésének kétszázadik évfordulóját ünneplő, egész éves, brit kulturális eseménysorozatot nyitotta meg. Ruskin mélységesen hitt a szépség életminőséget javító erejében, úgyhogy valamiféle meditatív boldogság-, illetve derűkeresés jegyében kortársait rajzolásra, festésre buzdította. Nagy ívű népboldogító tervének egyetlen megvalósult részleteként Sheffield város munkásait gazdag képzőművészeti és természettudományi gyűjteménnyel ajándékozta meg. Az iparvárosba tanítványa, egyben gyűjteményének első kurátora, Henry Swan hívta meg Ruskint, hogy a gyárak füstjébe burkolózó város feletti dombon alakítson ki a munkások számára ingyen látogatható kis múzeumot. Az egyetlen helyiségbe zsúfolt műalkotásokat és természeti kincseket akár hajnalban, munka előtt, vagy akkoriban még szokatlan módon vasárnap is megtekinthették az érdeklődők. „Nincs más gazdagság, mint az élet” – írta Ruskin, és ezt a gazdagságot a kiállításon nemcsak a részben általa gyűjtött naturáliák, hanem természet- és tájábrázolások képviselik, melyek között saját precíz tanulmányai, jellegzetesen befejezetlen rajzai és festményei is helyet kaptak. A Two Temple Place több teremben mutatja be Ruskin és követői munkásságát, de az emeleti könyvtárteremben Louise Pullen, a kiállítás kurátora az eredeti, különös múzeumi szituáció rekonstruálására tesz kísérletet. Némileg rendezetlenül, egyetlen felirat nélkül, a didaktikus oktató szándék helyett pusztán az esztétikai élményt hangsúlyozva mutatja be azt a gyűjteményt, amit Ruskin erre a célra összeállított. Az eredeti sheffieldi kezdeményezés a jelenleg körülbelül háromszáz tagú Szent György Céh keretei között egyébként ma is működik. (V. K.) 

John Ruskin. The Power of Seeing, Two Temple Place, London, 2019. április 22-ig