Temesvár egyre érdekesebb hely, mind a színház, mind a képzőművészet iránt érdeklődők számára. Kortárs képzőművészeti élete is egyre nagyobb nemzetközi figyelmet kap, amiért mindent meg is tesz, hiszen idén már harmadszor rendez biennálét, tavasszal nyitott meg a Calina Alapítvány jóvoltából a Kunsthalle Bega, és tavaly ősszel a biennálét szervező Art Encounters Alapítvány is előrukkolt egy kiállítótérrel, ahol jelenleg Lakner Antal kiállítása látható.

Temesvár számára 2016 fontos évnek számít, hiszen ekkor nyerte el az Európa Kulturális Fővárosa 2021 címet, és ekkor debütált az Art Encounters Alapítvány szervezésében az első biennálé is, ami idén ősszel ismét megrendezésre kerül. Az alapítvány a román kortárs művészetet népszerűsíti mind a lokális, temesvári, mind az európai kulturális közegben, megteremtve a helyi művészek számára a párbeszéd lehetőségét a nagyközönséggel és a szakmával egyaránt – a biennálé mellett kiállításokat, valamint gyerekés rezidenciaprogramokat is szerveznek. A térség kulturális előretörése a független és magánkezdeményezések révén teremt kapcsolatot a fiatal, pályakezdő művészgeneráció és a külföldi, valamint az idősebb művészek között. A temesvári Art Encounters újonnan megnyílt kiállítóterében Diana Marincu kurátor – aki tavaly a budapesti Bálnában rendezett kiállítást Kétfejű gyufa címmel a kortárs román magángyűjtemények darabjaiból – meghívására és a budapesti Glassyard Gallery együttműködésével jött létre Lakner Antal legújabb egyéni kiállítása, a casa activa. INERS atopia future home, ahol – ahogy a címe is mutatja – a központi téma egy nem hagyományos, jövőbeli lakás, otthon víziója. A tematika szorosan kapcsolódik a helyszínhez, azaz a kiállítótérhez és a környezetében épülő lakó- és irodanegyedhez, hiszen a beruházó az Art Encounters Alapítvány elnöke, Ovidiu Şandor üzletember és műgyűjtő. Az épülő lakókomplexumok szlogenje a jövő otthonát ígéri a lakáskeresőknek, így aztán a grandiózus projekttől inspirálódva Lakner Antal futurisztikus berendezéseket alkotott, az étkezőre, a nappalira, a fürdő- és a hálószobára is gondolva. A tárlaton az új „kollekció” mellett az itthon legutóbb 2012-ben Munkaállomás címmel a Ludwig Múzeumban bemutatott (és tesztelt) INERS sorozat darabjai – mint a fizikai munkát imitáló kondigépek, az ember térhez való viszonyát a gravitáció megváltozásának segítségével vizsgáló súlyruha és a digitális eszközök használatához szükséges gesztusok, tehát a tapasztalati teret átitató virtuális tér hatásait enyhítő terápiás módszerek, kiseszközök – is helyet kaptak. Az új „termékcsaládot” ugyanúgy jellemzi Lakner egyedi, egyszerre ironikus, humoros és abszurd szemléletmódja, mint az eddigieket, és a kiállítótér is ugyanúgy játszótérré változik, mint Lakner előző kiállításain, interaktív tereppé, ahol a berendezési tárgyak – azaz a műtárgyak – dinamikus, meghökkentő, olykor provokatív szereplőkként aktivitásra sarkallják a nézőket.

Az új munkák, a „kézzel foghatóan fiktív” berendezések a megszokott, legelemibb funkcióikat, melyekre egyébként már evidenciákként tekintünk és el is várjuk tőlük, többnyire betöltik ugyan, de egészen másképp, mint a hétköznapi életben. A kiállított bútorok ahelyett, hogy az otthon kényelmét szolgálnák, sokkal inkább kizökkentik az embert a (relatíve) passzív használatból, hiszen míg egy ágy esetében a kényelem lenne a cél, addig Lakner ágyáról sok minden elmondható, de hogy kényelmes rajta ülni, feküdni, azt semmiképp, ahogy egy instabil és lyukas asztal is nehézségek elé állítja használóit, hiszen nem rendelkezik hagyományos értelemben vett lábakkal. Kihívások elé fog nézni az is, akit olyan kanapé vár este, amikor hazaér a munkából, amire nem le, hanem fel kell heveredni, fel kell mászni, hogy el tudjon helyezkedni rajta, majd a kádjában – wellness élmény gyanánt – víz helyett cseresznyemagok ölelik körbe feltöltődésre vágyó testét. A kiállításon bemutatott munkákkal Lakner a „pusztító kényelem” kultúráját, a tudományos-technikai társadalom termékeinek túlcsordulását, a testi tapasztalatok elsivatagosodását teszi kritika tárgyává. A saját testünkkel való azonosulás elvesztésének, az önkéntes cselekvőképtelenség állapotának végső beteljesülését, az emberi tevékenységet, erőfeszítést teljesen kiiktatni igyekvő, napjainkban egyre inkább megjelenő okos otthon helyett az aktív otthon fogalmát vezeti be. A casa activa bútorai nem a test elernyedését szolgálják, hanem azt, hogy a végtelenül passzív és kényelmi funkciók sorával felszerelt, fizikai aktivitásban szegény életmódunkat felváltsa a mozgalmas, kiszámíthatatlan és kihívásokkal teli létforma, azaz hogy egy újfajta, domesztikált nomadizmus révén az otthon izgalmas erőfeszítések terepévé váljon. Azáltal, hogy Lakner a tárgyaknál a megszokottól eltérő, kevésbé ismert tulajdonságaikat hangsúlyozza ki, átértelmezi használatukat, funkcióikat, s végeredményként a kiállított munkák egy utópikus (vagy inkább disztópikus) jövőképre reflektálnak atópikus (a kiállítás címében szereplő, Roland Barthes-tól átvett, a lakóhelytől való eltávolodásra utaló atópia fogalmát használó) válaszokkal. Egy olyan világra, amelyben az egyre kevesebb testi tevékenység, az egyre jellemzőbb fizikai passzivitás, a fizikai munka leértékelődése miatt a cselekvés és a mozgás olyan privilégiummá válik, amit a lakás kényelmi szférájába is vissza kell csempészni. Egy olyan világra, ahol már az eddigi egyik legalapvetőbb erőforrás, a víz a luxus csúcsának fog számítani, ezért a legmeghökkentőbb alternatívák is észszerűbbekké és hitelesebbekké válnak, mint ez a ma még természetesnek tűnő, elérhető elem. Ahogy az INERS sorozat esetében, itt is a mesterséges és a természetes létforma kettősségének kérdése van a középpontban. Lakner jelen esetben is valós problémákra keres megoldást: a folyamatosan, de mindig egy irányban változó és a vizualitás hegemóniájára épülő életmódra. A mindennapi cselekvés és tárgykultúra változását, torzulását következetes, de valószínűtlen tárgyak létrehozásával fordítja vissza. Alkotásai nemcsak az aprólékos kutatómunka és gondosan megtervezett dizájn miatt hitelesek, hanem azért is, mert képes olyan réseket is felfedezni a mindennapi életben, az igazi valóságban, amelyek betömhetők szubverzív, a realitás ellen ható illúziókkal – hiszen épp amennyire elrugaszkodottnak tűnnek, épp annyira helytállóak és logikusak is.

Ebben az értelemben a jövő otthonának berendezései dinamikusak, kihívások elé állítják a lakókat – akik jelen esetben a kiállítás látogatói (hiszen a casa activa deklaráltan egy kísérleti tesztlakás) –, ami ugyan elsőre furcsa utópiának tűnik, de végül is a „Vissza a természethez!” felvilágosodás kori, romantizálódott illúzióját értelmezi újra. Mindezt az elképesztő módon felgyorsult technikai forradalom korában teszi, amikor az ember (és teste) egyre többet veszít képességeiből, rendeltetéseiből és mindabból a fizikai funkcionalitásból, amit korábban betöltött és az örökkévalóságig természetes velejárójának gondolt. Az előnyösnek tetsző, minket szolgáló konstruált gépi környezet azonban egyre feleslegesebbé teszi az embert, ezért indulhat el az az újfajta nomadizmus, amiből ugyan nem lehet többé kiiktatni a civilizációs fejlettségi szintet, a technikai vívmányokat, de ahhoz, hogy az alattomosan bénító kényelemben és a homogenizált, taktilis tapasztalatokat minimalizáló terek statikusságában ne vesszen el az ember, ne váljon „szükségtelenné”, a test újrafelfedezése érdekében a lakókörnyezet óvó, biztonságos burokzónáján belül szükséges kialakítani egy újfajta cselekvési teret. Az elvesztett nomadizmus 21. századi újradefiniálásával izgalmas kombináció jön létre. Amellett, hogy a tárgyak funkciójukban egyfajta háziasított nomadizmust képviselnek, az anyaghasználatban is megjelenik ez a tendencia: az összes alkotás alapanyagát lényegében fa és természetes anyagok alkotják.

Lakner az ada kaleh table esetében újragondolja az asztal klasszikus formáját: nem a padló, hanem a falak biztosítanak „lábakat”, ami az alpinistáknak megszokott, instabil felületet eredményez. Ezzel gyakorlatilag legelemibb funkciójától, stabilitásától fosztja meg a bútort. A kiállított asztal felületéből az elsüllyesztett Ada Kaleh sziget sziluettje lett kimetszve. A „senki szigete”, mely az érinthetetlen természet megtestesítőjeként Jókai Mór Aranyemberében is megjelenik, egykor a Duna déli folyásánál (ami ma Románia és Szerbia határa) helyezkedett el, de a 70-es évek elején a Vaskapu vízi erőmű beruházásának következtében víz alá került, lakosságát áttelepítették. Ada Kaleh megidézése egyszerre utal a helyszín közelségére, ugyanakkor az egykor utópikus élethelyszín elsüllyesztése a címadó atópia fogalommal összefüggésben is érvényes jelentést implikál. Egy másik tárgy, a domestic alpine üzenete, hogy az építészeti tér nem válhat a nyers funkcionalitás és a testi kényelem eszközévé. Az egyszerre ülő- és fekvőbútorként is funkcionáló berendezést egy hegyre – vagy inkább domboldalra – emlékeztető, konstruált, „háziasított” domborzattal helyettesíti. Itt a bútor neonomád jellege tagadhatatlan, hiszen semmilyen formai utalás nem tanúskodik arról, hogy egy kanapé (vagy társai) lenne az előkép, viszont használójának az ülés helyett számtalan felvehető testtartást kínál. Előtte azonban fel kell jutni rá a felszerelt kötelek segítségével, ami merőben új kihívásnak ígérkezik alapvetően vízszintes, sík felületekre optimalizált világunkban, megkérdőjelezve az urbanizált társadalom mindennapjainak egyik evidenciáját. A dry spa az, ami a leginkább disztópikus jövőképet vetít elénk: a szárazság eljövetelét, a sürgős szembenézést a vízkészletek korlátozottságával. Erre Lakner egy tradicionális japán áztató fürdőkád, az ofuro transzformált verziójával készült, mely a test stimulálását szolgáltatja víz nélkül: a használó testi erőfeszítéseit is igénylő, hidroterápiás élményt a kádba ömlesztett cseresznyemagok biztosítják, s így helyettesíti az erőforrást egy természetes – gyógyhatásúnak vélt, de eddig jószerével kiaknázatlan – komponenssel. A kényelem hiánya az REM bed esetében párosul a legintenzívebben az igények megreformálásával. Ennek felülete alvási architektúrát formál fizikai felületté az agyhullámok modellezésével. A főszereplők a kínai alternatív gyógyászatból ismert meridiánok, azaz a test hosszanti energiaútjai, melyeket Lakner kombinál az ily módon megdermedt álmok struktúráival, hogy a kemény, fa fekvőfelület a masszázs és az akupunktúra határán elhelyezkedő érzetekkel stimulálja használója testét. Lakner Antal művei nemcsak a szakmai közeget mozgatják meg – a szó szoros értelmében is –, hanem az érdeklődő, laikus közönséget azáltal, hogy könnyen dekódolhatóak, megérinthetőek, sőt kipróbálhatóak. Kizökkentik a látogatókat a múzeumi közegben megszokott testi passzivitásból, nemcsak szellemi, hanem testi szinten is aktivizálják őket, lerombolva egyúttal még az érinthetetlen műtárgy toposzát is.

Lakner Antal: casa activa. INERS atopia future home, Art Encounters, Temesvár, 2019. június 29-ig