Lehetett volna kevésbé meseszerű, de valóban Kolumbusz Kristóf volt az első európai, aki ananászt látott és kóstolt, amikor az Újvilágba tett második felfedezőútja során, 1493. november 4-én kikötött a Karib-térség egyik kies szigetén. Az indián kunyhókban hátrahagyott kosarakban pillantotta meg először a fenséges küllemű gyümölcsöt (Ananas comosus) rikoltozó, ragyogóan színes papagájok társaságában. „Zöld fenyőtobozra emlékeztető gyümölcs, de annál sokkal nagyobb, szilárd húsa mint a dinnyének, ám sokkal édesebb ízű és illatú” – szerepel naplójában. Hét papagájjal és a gyümölcsökkel felszerelkezve azonban hamar odébb álltak, arany és ezüstbányákban gazdagabb területeket meghódítani.

Az első példányt Kolumbusz maga hozta Ferdinánd spanyol királynak: egy aranytárgyak között aranyló gyümölcsöt. Egyetlen egyet, mert a többi mind elrohadt az Európába hazavezető hosszú úton. A király nyomban kedvenc gyümölcsének nyilvánította, vagyis mindenképpen ki kellett találni, miképpen varázsolhatnak ezután is ananászt a királyi asztalra. Sőt asztalokra, hiszen a hír hamar körbeszaladt az egymással amúgy is keresztbe-kasul rokon európai királyi családok körében. Miközben a gyarmatokon a legszegényebb alattvalók is dúskáltak az érett ananászban, a koronás főknek még mindig nem jutott belőle. Cukorral tartósítva (szárított formában, kompótként) a következő száz évben egyre többször találkoztak vele, de a nyers gyümölcs sokáig kuriózumnak számított. Angliába is csak 1668-ban került az első ép darab II. Károly asztalára, aki Barbadosból hozatta, hogy demonstrálja hatalmát a Karib-térségben a francia nagykövet tiszteletére rendezett vacsorán. Állítólag Károly nevezte el „királyi fenyőtoboznak”. Mivel alig voltak néhányan, akik kóstolhatták, a vágy tárgyaként a legkülönbözőbb íz- és illatképzetek terjedtek. Az empirista filozófus John Locke az emberi megértésről szóló esszéjében éppen az ananász példáját hozza fel arra, hogy a valódi tudás csak érzéki benyomáson alapulhat, hiába hasonlítják már ismert ízekhez (egyébként leggyakrabban a birs, vagy muskotályos körte, őszibarack és nagyon finom dinnye keverékéhez) ez sohasem lehet ugyanaz, mint amit egy érett ananászt kóstolva érzünk.

Nőtt a nyomás, megkezdődött a szokásos versengés a drága egzotikus növények gyűjtői körében: kinek a (téli)kertjében sikerül előbb meghonosítani a paradicsomi gyümölcsöt. A tulipán, dália és egyéb mániákon edződött holland kertészek most is élen jártak annak kifundálásában, hogyan lehet a legkevésbé sem trópusi éghajlatú Nyugat-Európában, pláne a Brit-szigeteken ananászt termeszteni. A Holland Nyugat-Indiai Társaság kereskedői hoztak először magot, palántát, kifejlett növényt, és kísérelték meg a koronáját földbe téve itthon is szaporítani az ananászt. Egy kertésznő, Agnes Block szüretelt először (kicsi és zöld, de) hazai ananászt Leiden melletti birtokán. Az angol főúri kertészek is a holland technikát követték, sőt az első angol ananászt Sir Matthew Decker richmondi birtokán holland kertésze Henry Telende fordította termőre sikeresen 1714–16 között, és ezt a példányt mint a csodálat tárgyát örökítette meg Theodorus Netscher. Óriási divat lett ananásztermesztésbe fogni, vagy csak beszélni, írni róla: Alexander Pope-tól Lord Burlingtonig mindenki véleményt nyilvánított a termesztés mikéntjére vonatkozóan. A limonaia-k, orangerie-k mellett megjelentek a speciális kemencével és padlófűtéssel felszerelt pinery-k, az ananászházak, melyekben folyamatos fűtéssel és vízpermetezéssel szimulálták a trópusi klímát a fagyérzékeny növényeknek. Az ananászcsemetéket istállótrágyával bélelt, mulcsozott gödrökben kényeztették, ami némelyek számára bizalmatlanságot váltott ki. Tobias Smollett 18. századi pikareszk regényének egyik szereplője megjegyzi, hogy soha nem enne angol ananászt, mert ezek „teljesen természetellenes teremtmények, amiket mesterséges tűz kényszerít ki a mocskos trágyából”. Ez azonban csak keveseket tartott vissza attól, hogy ananász közelbe jussanak. (Folyt. Köv.)

_{Forrás: Kaori O’Connor: Pineapple. A Global History. Reaktion Books, 2013.}