Két pompás homár 

A Szépművészeti Múzeum újrarendezett, az 1600 és 1700 közötti európai festészetet bemutató állandó kiállításán egy hatalmas, terített asztalt ábrázoló mű is szerepel: Andries Benedetti Pompacsendélet gyümölcsökkel, osztrigákkal és homárokkal című, 1640–1645 körüli képe, amelynek sztárja két, az életnagyságnál is méretesebb homár. Színük arról árulkodik, hogy már megfőttek. Akkoriban még nem élve dobták őket a forró vízbe, de történetükben az is érdekes, hogy a korabeli németalföldi csendéletek pompára utaló szereplőiből előbb az óceán csótányának is nevezett tömegétellé, majd a 20. században ismét felsőkategóriás fogássá váltak. A flamand partokon soha nem voltak halászhatók, így a festmény készültekor ott ritka luxuscikknek számítottak. Ezzel szemben az amerikai gyarmatokon elképesztő mennyiségben fordultak elő – olyannyira, hogy az 1800-as évek végén a ház körüli homármaradványok már a szegénység egyértelmű jelei voltak. A 19. század végére olcsósága miatt a homár az Amerikát átszelő hosszú vonatutak büfékínálatában is felbukkant. Egyre többen szerették meg, egyre többen akarták megkóstolni, lassan túlhalászták, így a homár ismét a kiváltságos ínyencek eledele lett, világszerte. (Szilágyi Róza Tekla)

Napraforgók télen 

Kevés embert ismerek, aki szereti a telet. A borús időjárás, hideg szél, kopár fák, a szó szerint szürke napok miatt felnőttként nehéz örömet lelni benne. (Persze gyerekként egészen más a helyzet: minden sokkal színesebb, izgalmasabb.) Télen tehát inkább kiállításra jár az ember. Mert például a sokak számára gyerekkoruk könyveinek illusztrátoraként ismert Lukáts Kató munkái kiszakítanak a hétköznapokból, feltöltenek üde színeikkel, szórakoztatnak a vidám jelenetekbe rendeződő figurákkal. Bár Lukáts Kató elsősorban csomagolásterveiről ismert, néha szövetmintákat is tervezett, például P. Szabó Éva textilművésznek. Ezek, akárcsak csomagolópapír-tervei, színesek, gazdag mintázatúak, de sosem harsányak. A Napraforgó elnevezésű szöveten stilizált növények között élnek boldogan a stilizált madarak. Tulajdonképpen népművészeti motívumok, modern, friss, úgy is mondhatjuk, art deco stílusban, ami még ma, több, mint nyolcvan évvel később is nagyon szerethető. A Mesebolt és Aranyecset. Lukáts Kató grafikus (1900–1990) művészete című kiállítás a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban látható, április 17-ig. (Lépold Zsanett)

Odúkeresés posztapokalipszis idején 

Ha már kicsit unjuk, hogy nem minden nap tudjuk, mit hoz a holnap, a könyökünkön jön ki a posztapokaliptika, és lassan beletörődünk, hogy mind meghalunk valamilyen módon – akkor jólesik nézni a fiatal észt Laura Põld kerámiáinak csillogó, barnás földszíneit. Mintha kinn lennénk a tél eleji erdőn, csíp a levegő, érezzük a nedves avar szagát, odút keresünk, mint egy kis állat... de az erdő közel van a városhoz, és ahogy közelebb érünk, kiderül, hogy a madárfészek építőanyaga egy kupac cipőfűző, bőrszíj és telefonzsinór. Eldönthetetlen, hogy pompásnak látjuk, vagy épp, hogy viszolygást keltenek az egymásba tekeredő kígyók, de talán mind a kettő. Mint az élet oly sok fontos dolga: csupa csoda, puha bársonyosság és közben csupa nyál, nedv és vér a születés, a szerelem, az élet és a halál. Megnézhető és megtapogatható az Easttopics galéria Globális válságok, lokális viszonyok kiállításán, április 3-ig. A nyolcadik kerületi galéria elköteleződése: hogy magyar és környékbeli – értsd: főként kelet-európai – kortárs művészeket, művészeti szereplőket mutasson be. (Zelei Bori)