Megismételt jelen 

A látogatók tizenkét év után újra farkasszemet nézhetnek New Yorkban Marina Abramović performanszművésszel. Személyes mítoszának megtapasztalása ezúttal nemes célt is szolgál, az Artsy által aukcióra bocsátott jelenidőkért fizetett összeget jótékony célra fordítják: orvosi és hosszú távú segélyként juttatják el Ukrajna háború sújtotta lakosaihoz és menekültjeihez. A művész jelen van újrajátszásának felállása (helyesebben: ülésrendje) változatlan, a „nézők” most is ugyanúgy tíz percet ülhetnek szemben Marina Abramovićcsal, mint 2010-ben. 

Ráadásul a nyertes adományozók élménye rögtön hazavihető műtárggyá alakul: Marco Anelli, az eredeti eseményt is dokumentáló fotográfus készít portrékat róluk, amelyeket aztán Abramović aláír. A performansz április 16-án elevenedik meg a Sean Kelly Galleryben, ahol a Performatív című retrospektív kiállítás jelenleg is látogatható. Abramović tavaly hónapokig dolgozott Kijevben A sírás kristályfala című holokauszt-emlékművön, a háború kitörése után pedig videóüzenetben fejezte ki szolidaritását. (Laczai Veronika)

Post Scriptum 

Fejér Ernő jó ideje végleg felhagyott a fotográfiával. Ha bánjuk is, hogy nem készít több képet, azért van, aminek örülhetünk: egy rendkívüli œuvre maradt hátra, amely az analóg fényképezés „halálával” szintén lezárult. A halál egyébként is újra meg újra előbukkan Fejér Ernő munkáiban – van bennük valami megmagyarázhatatlan misztikum. Furcsa, már-már mágikus aura lengi körül képeit, és ez szorosan kapcsolódik az anyaghoz, a hordozófelülethez és az eljáráshoz, ahogy azok fizikai tárgyként megszületnek. 

A Jelenés (Önarckép-maszk) című kép több szempontból sem hagyományos (ön)ábrázolás. Egy maszkot látunk lebegni a vízfelszín alatt, s így némileg homályosak az arcvonások. A tárgy már önmagában is halotti maszkszerű, de kiegészülve a körülötte elhelyezett, rituális cselekvésre utaló, keresztbe tett faággal és egy ingával, még inkább gyászszertartás érzetét kelti. A kép egyszerre vonzó és hátborzongató: ott sűrűsödik benne nemcsak egy pályaív vége, de az analóg fotográfia feledésbe merülésének (szerencsére még be nem teljesedett) jóslata is. A Post Scriptum kiállítás május 29-ig látható a Mai Manó Házban. (Lépold Zsanett)

Női modernek 

E lap készülése közben jártunk Kecskeméten, ahol Branczik Márta, visszatérő túravezetőnk a hatvanas években épült Aranyhomok Szállóban arról beszélt, hogy habár a „betonkockákat” a köznyelvben gyakran szocreálnak nevezzük, ezek valójában modernista épületek. Térségünkben a szocreál nagyjából Sztálin halálakor véget ért – építészeti stílusként a jellemzője pedig az volt, hogy a reformkor klasszicizmusát idéző tagozatok tették ismerőssé az új épületeket is. A New York-i MoMA-ban július 2-ig a Függetlenségi projekt: a dekolonizáció épületei Dél-Ázsiában, 1947–1985 kiállítás mutatja be, hogyan adott formát és kifejezést a régió építészete a függetlenedés utáni időszak társadalmi vízióinak és emancipációs politikájának. Az anyag több, szakmájában úttörő női építészt is bemutat, így Minnette de Silvát, az első nőt, aki engedéllyel rendelkező építész lett Srí Lankán, vagy Yasmeen Larit, az első nőt, aki Pakisztánban szerzett építész végzettséget 1964-ben. Éppen egy évvel az előtt, hogy Pázmándi Margit átvette első Ybl-díját, amelyet a balatonfüredi Hotel Annabella tervezéséért kapott. (Szilágyi Róza Tekla)