WAKASU

Az európai szem nehezen tesz különbséget a japán fametszetek erotikus jelenetein szereplő kecses és végtelenül kifinomult alakok között (melyikük milyen nemű), és ez nemcsak az ideális szépség érdekében stilizált arcvonások miatt van így. Az úgynevezett „harmadik nem” jelenlétére egy idén is turnézó 2016-os torontói kiállítás hívta fel először a figyelmet, amely a Royal Ontario Museum gyűjteményének Edo-korszakban (1603–1868) készült fametszetein mutatta be a wakasu jelenséget. A képen látható teaház (bordély) előterében díszes kimonót viselő hölgy karolja át egy másik, kezében legyezőt tartó ifjú teremtés nyakát, aki azonban magasra tornyozott haja, cseresznyeajkai ellenére: férfi. Pontosabban szépséges fiatal fiú, aki mind a női, mind az érett férfi vágyának tárgya lehetett (ez utóbbi viszonylatban szigorúan alávetett szerepben). Az intim jelenetek értelmezését segíti, ha ismerjük a korabeli dress code-ot. A felnőtté válást annak minden társadalmi kötelezettségével megpecsételő genpuku rítus előtt álló, ám szexuálisan érettnek számító wakasu megkülönböztető külső jegyének számított például az oldaltincsekkel díszített, feltűzött haj. A meglett férfiak az oldaltincseket megtartva borotválták tarra a fejüket, a nők viszont a wakasukénál rafináltabb módon feltűzött hajukat kötelezően díszes fésűkkel és hajtűkkel díszítették.

The Third Gender: Beautiful Youth in Japanese Prints, Japan Society, New York, 2017. június 11-ig. 

SIKOLTÓ FELHŐK

„Megálltam, egy kerítésre támaszkodtam, mert halálosan fáradtnak éreztem magam. A kékesfekete fjord és a város felett mintha vér gyűlt volna, lángnyelvekben. Barátaim továbbmentek – félelemtől reszketve maradtam hátra. És úgy éreztem, hogy a természetet egy irtózatos, végtelen sikoly járja át” – írja Munch a leghíresebb norvég festmény keletkezése kapcsán. Vallomása is hozzájárult ahhoz, hogy a Sikoly izzó, pokolszerű táját elsődlegesen egy feldúlt lelkiállapot kivetüléseként értelmezzük. A festő naplótöredékeiből azonban az is kiderül, hogy a festmény egy igen ritka meteorológiai jelenséget rögzített meglehetős pontossággal. Korábban is gyanakodtak ilyesmire, mert például a Krakatau vulkán 1883-as óriáskitörése után a hamufelhő eloszlása szerte a világon okozott vérvörös fényjelenségeket, noha az csak pár évig volt érzékelhető a kitörés után. Az oslói egyetem kutatói azt gyanítják, hogy egy nagyon ritka, kizárólag extrém hideg teleken, északon tapasztalható, úgynevezett gyöngyház felhőformáció látványa döbbentette meg Munchot. Ha a húsz kilométeres magasságban apró jégkristályokból képződő, szélesen elnyúló finom fátyolra vetül a lemenő vagy felkelő nap fénye, akkor az rövid ideig a festményen láthatóhoz nagyon hasonló, fémesen fénylő színekben ragyog fel. A tudományos magyarázat persze nem zárja ki, hogy a váratlan égi tüneménnyel való szembesülés mély érzelmi megrázkódtatást okozzon az érzékenyebb léleknek.

ALTERNATÍV MŰVÉSZETTÖRTÉNET

A MET tetőkertjében idén tavasszal az argentin szobrász, Adrián Villar Rojas (1980) komplett bútor- és burkolatcserét hajtott végre, hogy új fémes felületekkel, kontrasztos színekkel megfelelő díszletbe helyezze 16 nagy méretű szoborkompozícióját. Az eltűnés színháza apokaliptikus hangulatú bankettet idéz. A hófehér asztalok és székek között vagy éppen rajtuk elterülve, feltálalva horrorisztikus teremtmények, kimérák gyülekeznek. Villar Rojas a New York-i múzeum művészettörténeti periódusok, régiók szerint többszörösen tagolt, enciklopédikus gyűjteményét áttanulmányozva választotta ki azt a csaknem száz műtárgyat, melynek 3D másolatait használta fel a tetőkertet benépesítő szobrokhoz. Barokk szentek, prehisztorikus leletek (hangsúlyozottan nem méretarányos) részletei olvadnak össze hétköznapi elemekkel, élő modellekről, állatokról készült levonatokkal. A tőle megszokott hatalmas, már eleve viharvert, repedezett és poros agyagszobrok helyett itt most fekete és hófehér homogén műanyag felületek mossák el a különbséget évezredek, stílusok, anyagok, ritkaság vagy tucatáru között. A rémes vagy vicces kompozíciók rejtvényfejtésre csábítják a látogatókat, ugyanakkor megkérdőjelezik, van-e egyáltalán közmegegyezés abban, mit emelünk piedesztálra és mit ítélünk felejtésre és főként, hogy egy távoli jövőben mi marad meg mindabból, amit ma kulturális örökségnek nevezünk. 

Adrián Villar Rojas – The Theater of Disappearance, Metropolitan Museum of Art, The Roof garden Commission, New York, 2017. október 29-ig. 

MADRIDI NYARALÁS

Velencét éppen csak ellepte a biennálé-turisták áradata, akiknek vajmi kevés idejük és energiájuk van arra, hogy pár napos tartózkodásuk alatt a reneszánsz Velence művészetében is elmerüljenek. Nem valószínű, hogy ideiglenes mellőzöttségük okán, de Tiziano, Tintoretto, Giorgione, Palma de Vecchio és kortársaik júniustól amúgy is Madridban nyaralnak. A Thyssen-Bornemisza múzeum kiállítása a velencei mesterek titkára irányítja a figyelmet. Köztudott, hogy Firenze és Róma festőiskolái a magasztos ideát rajzban (disegno) leképező, emelkedett művészet mellett tették le a voksukat, míg velencei kollégáik pazar színkezelése (colore) atmoszferikus hatású, lágy és festői, alkalomadtán azonban kifejezetten drámai kompozíciókat eredményezett. Tiziano, Tintoretto kései műveinek laza, oldott ecsetkezelése, elmosott körvonalai, maszatos, foltokban felhordott színei nemcsak a tiszta rajz mindenhatóságát vonták kétségbe, hanem hogy a szépség alapja tényleg és kizárólag az idealizált valóság lenne. A kiállítás külön teret szentel a szépséges velencei nők portréinak, melyek között egy általunk jól ismert fiatalasszony képe is feltűnik, Sebastiano del Piombo 1508-ból származó festménye a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből szintén Madridban vendégeskedik. 

A reneszánsz Velencében. A szépség győzelme és a festmény dekonstrukciója, Museo Thyssen-Bornemisza, Madrid, 2017. szeptember 24-ig.