Új interjú sorozatunkban művészet és piac, képzőművész és galéria viszonyát boncolgatjuk. Ebben a tekintetben Birkás Ákos tagadhatatlanul az egyik legnagyobb tapasztalattal rendelkező magyar képzőművész, aki a tiszta játékról, a kelet-európai művészet lehetőségeiről és a galériák alkonyáról beszél.

Egy korábbi Artmagazinban (2010/4. szám) azt nyilatkoztad, hogy keveset festesz.

Évi 12-14 képet, ezt értettem kevésnek. Pedig nagyon sokat festek, minden nap dolgozom, kicsit többet is, mint amennyit szeretnék. De hát el-eltöprengek közben és már ugrott is egy-két nap. Jól jönne, ha kicsit még többet töprenghetnék…

Ugyanitt mondtad, hogy az lenne az ideális, ha egy galériának hat művésze lenne, egy művésznek pedig hat galériája.

Igeeen… de ez némi kiegészítésre szorul. Igazság szerint a galéria tőkéjétől függ, hogy hány művészt tud kezelni, akár 15-20 művésze is lehet. Akinek ennél többje van, abban már nem bíznék.  Szóval egy jó galéria végül csak hattal-nyolccal foglalkozik igazán, a többiek egy körrel kijjebb állnak. A kérdés másik felére egy egyszerű számítással lehet válaszolni. Az ember gyakorlatilag akkor ad el, ha kiállítása van. Egy galéria általában kétévente rendez a művészének kiállítást, és kiállításonként egy-két-három képet ad el. Tehát ahhoz, hogy a művész megéljen, nem elég egy vagy két galériával kapcsolatban állni. Az eladási ár 50%-a a galériásé, és az eladás után mindig adózni kell, a maradékból fizeted a rezsit, anyagot, szállítást, utazást, ami nagyon fontos, mert személyes kapcsolat ápolása nélkül nem működik semmi. Hogy biztonsággal megéljen a művész – az eladások bizonytalanságát is beleértve - évi három kiállítást kellene csinálni, ami hat galériát jelent. Évi három kiállítás viszont kb. 25-30 képet igényelne, ami mintegy a duplája annak, amennyit én csinálok. Ezt azért mondtam el, hogy felvázoljam egy magamfajta művész mozgásterének a technikai korlátait.

A műteremből való eladás elkerülése beépült etikai norma a nyugati galériás világban?

Ez olyan, minthogy házas ember nem megy el más nővel. Amíg te nem csalsz, nagy esélyed van arra, hogy téged sem csapnak be. Egy galériának számos lehetősége lenne arra, hogy átverjen, de ha látja, hogy korrekt vagy, nem teszi. Ha látja, hogy csalsz vagy harcolsz ellene, abból csak baj van. Hogy lehet együttműködni valakivel úgy, hogy közben szabadságharcot vívok ellene?


Fotó: Gréczi Emőke

Szerinted miért vív szabadságharcot a művész? Megélhetési probléma ez vagy filozófiai?

A művésznek mindig szabadságharcot kell vívnia – de leginkább saját magával szemben. Egészen más kérdés az, hogy van nálunk egy olyan hagyomány, miszerint a műkereskedelem, a galériarendszer művészetellenes, élősködő üzlet. Ha ezt a kártyát vesszük alapul, akkor másból kell megélni és nem érdemes műtárgyat csinálni, és a szabadságharc súlypontja is inkább kívülre tevődik át. Nekem egyébként végül is az az érzésem, hogy az ember a műtárgykészítés nehézségei során kényszerül igazán szembe nézni magával.
 
Honnan vetted a bátorságot annak idején, a 80-as évek elején, hogy külföldre menj?

Bátorságot? Én a nyolcvanas évektől kezdve azt akartam játszani, hogy úgy viselkedjek magyar állampolgárként, mintha szabad ember lennék. Ma már bárki mehet külföldre, fura, hogy milyen kevés magyar művész kísérletezik ezzel. Negyvenvalahány évesen mentem el, azt hittem, hogy már mindent tudok, és kint jöttem rá, hogy szinte semmit sem. Azóta is csak tanulok.  De nyilván szerencsés időszakban is kerültem ki Bécsbe, Berlinbe, Párizsba, mert a nyolcvanas években, és még a kilencvenes években is, a kelet-európai művész érdekesebbnek számított, mint ma.

Hány galériával van ma kapcsolatod és mennyi volt a legtöbb egy időben?

Most két galériával van kapcsolatom, bár ez a kiállítások tekintetében gyakorlatilag négyet jelent. A Knollnak Budapesten és Bécsben, az Eigen+Artnak Berlinben és Lipcsében is van kiállítóterme. Ez azért fontos, mert például Knollnál egyik évben Budapesten, a másikban Bécsben rendezünk nekem kiállítást, tehát évente és természetesen mindig új anyagból. A párizsi Galerie Zürcherrel való kapcsolatom most szünetel, de nekik is két galériájuk van, Párizsban és New Yorkban.  Az amszterdami Wetering Galerie bezárt, amit nagyon sajnálok, mert nagyon szerettem a galériást, Michiel Hennust. A Heike Curtze galériánál a 90-es években állítottam ki Bécsben és Düsseldorfban. A Galerie Albrechtnél három kiállításom volt, amíg Münchenben éltem, 2000 körül. Mindegyik galériával érdekes, jó kapcsolatom volt.

Mit jelent az együttműködés egy galériával a te szempontodból és mit a galéria szempontjából?

Ha valahol rendszeresen kiállítok, eladják a munkáimat, és törődnek velem, azt nevezem együttműködésnek. Egy Andy Warhol művet mindenki árulhat, és ehhez nem kell személyes kapcsolat. De nekem szinte szabály: egy városban, egy területen egy galéria. És velem a galériásnak kicsit bíbelődnie kell. Aztán fontos nekem, milyen művészek közé kerülök. Például, hogy ne csupa sztár közé, ne én legyek az utolsó. Vagy, hogy ne én legyek az „öreg” a csupa fiatal között. De elsősorban az a fontos, hogy a többi művészt vállalni tudjam…  A galéria ne legyen túl gazdag, mert sok pénzzel sok pénzt akarnak csinálni és arra én nem vagyok alkalmas. De éljen a galériás az eladásokból, ő is, ugyanúgy, ahogyan én. A galéria szempontjairól a galériásokat kellene kérdezni.

Milyen befolyással van egy galéria a művészetedre? Vannak elvárásai, amiket teljesítened kell?

Galériás még soha nem mondta nekem, hogy ezt vagy azt fessek.  De persze ha valakivel húsz vagy harminc éve együtt dolgozom, az eleven kapcsolatot, olyan baráti kört is jelent, ami hat az emberre. Megállapodunk, mikor lesz a következő kiállítás, felkészülés közben tájékoztatom, mi a tervem, és hogy haladok. Gondolnom kell arra, milyen viszonyban lesz a kiállítás az előző kiállításommal, de arra is, milyen viszonyban áll a galéria többi művészének a programjával. De hát ezt önkéntelenül is így csinálja az ember, ha együttműködésben is gondolkodik, nem csak szabadságharcban. Sose kötöttem szerződést, valahogy van bennem bizalom, hogy a barátom nem fog becsapni. És ne felejtsük, nem csak a művésznek, a galériának is vannak jobb és nehezebb periódusai. Az az érzésem, megérte, ha egy nehezebb periódusban kitartottam egy galéria mellett.

Szerencsés helyzetben vagy, mert egy olyan budapesti galériához tartozol, amelynek a normái nemzetköziek.

Egy külön tanulmány tárgya lehetne, hogyan működik másképp egy magyar galéria, mint egy nyugat-európai. A Knoll Galéria és az Eigen+Art is működésük elején tartottak, amikor kapcsolatba kerültem velük. Végigkövettem az útjukat. Ők is tanulták a normákat, de alakítottak is rajtuk.


Fotó: Gréczi Emőke

Érdekel, hogy kihez kerülnek a műveid? Kapcsolatban állsz a gyűjtőiddel?

Nem kérdezem, kihez, és nem is mondják meg. A galéria dolga a közvetítés, én pedig nem szeretek a gyűjtőkkel kapcsolatba kerülni. Kivéve persze az olyan meghatározó személyiségeket, mint például a Somlói-Spengler házaspár, akik nálunk a gyűjtés új modelljét valósítják meg. De néha furcsák a gyűjtők, például a műtermemből, tőlem akarnak vásárolni. A műterem látogatás nem rossz, én is szívesen megyek műtermekbe, de az üzlet a galéria dolga. Rossz üzletember vagyok, nem szeretek alkudozni, és sokan azt hiszik, hogy tőlem olcsóbban, „termelői áron” vehetik meg a képet. Pedig mindenképpen el kell a galériával számolnom, és leadni a nekik járó 50%-ot, így méltányos. De főleg az, hogy én mondjam meg, mennyi pénzt ér a munkám, ő meg megmondja nekem, hogy annyit azért nem ér, ez nekem valahogy kínos.

Vásárra kijutni nagy tehertétel a magyar galériáknak. Te kényelmes helyzetben vagy, mert a galériáid ezt a feladatot könnyebben megoldják.

Vásáron részt venni nem presztízs kérdése, hanem üzleti ügy galériásnak, művésznek egyaránt. A magyar galériák a nemzetközi horizonton való megjelenést látják a vásárokban. De a vásárok nem kiállítási rendezvények, hanem üzletkötési alkalmak. Bizonyos túlzással azt mondhatjuk, aki nem ad el, nem is látható. A nemzetközi viszonylat létrehozásának másik lehetősége szerintem a külföldi galériákkal való kapcsolat építése. Ennek csak egyik fele az, hogy a galéria magyar művésze külföldi galériánál állít ki, és ott eladják, a másik fele az lenne, hogy a külföldi galéria művészei a magyar galériában kiállítanak, és gyűjtőre találnak. Ez a fejlődési lehetőség kreatív és szuverén gyűjtők nélkül nem valósulhat meg. A nemzetközi horizonton való megjelenés igazi lehetősége az lenne, ha magyar galéria nyugati galériával közösen, együttműködve lépne fel a művészeti vásáron. Ez azonban, mint mondtam, erős magyar gyűjtők nélkül nem lehetséges. A magyar galériák működését lehetetlen a gyűjtők és a magyarországi gyűjtés jellemzői és tendenciái nélkül vizsgálni és bírálni.

El szoktál menni a vásárokra?

A 90-es években szívesen elmentem oda, ahol kiállították a műveimet, és szerettem látni, hogy sok embert érdekel a művészet. A bécsi vásárra most is elmegyek, mert érdekel a kétezres években elindított koncepció alakulása, aminek a lényege a fokozatos nyitás Kelet felé. Kicsit ismerem Bécset, tudom, hogy ez a koncepció erős vitákat váltott ki.  
A nagy projekteket, kiállításokat kurátorok rendezik. Ez a struktúra mintha szemben állna a galériás rendszerrel.
Ez igaz, de az együttműködést is keresik. Két éve a bécsi vásár idején mintegy húsz bécsi galéria kelet-európai művészetet hozó kurátorokat bízott meg, rendezzenek a vásárral párhuzamosan a galériákban kiállításokat. Ezzel mintegy a vásárt kivitték a városba, ugyanakkor a galériák a kurátorokkal való együttműködés révén esélyt kaptak arra, hogy új arculatot mutassanak fel. Jó példa ez arra, hogy az együttműködés kölcsönös előnyökkel jár. Az ismeretlen kelet-európai művészek bemutatása nyilván nem jelentett azonnali üzleti sikert, de a nagyszabású kezdeményezésben való részvétel egy olyan pozitív képet erősít, amely többet ér a különállás hangsúlyozásánál.

Hol a helye ebben a közegben a Velencei Biennálénak?

A mai mezőnyben a Biennále öszvér jellegű jelenség a maga nagyon régies, olimpia-szerű, nemzeti reprezentációs elvével. Sem a vásárokon, sem a nagy kiállításokon, mint például a Documentán, nem játszik szerepet, hogy melyik nemzet hogyan jelenik meg. A Biennále ugyan jelentős látványosság, de  anakronizmus is. A struktúráján már nagyon nehéz lenne változtatni, mert a nemzeti pavilonok az egyes országok tulajdonai, mint a követségi épületek. Egy jó kurátori kiállításon egy vízióval állsz szemben, amely azt mondja, hogy talán ilyen a mai művészet. Ő, a kurátor sem tudja igazán, de elég merész ahhoz, hogy elképzelje. A Biennále esetében erről nincs szó, ez inkább az olimpia, a vásárok és a látványosság keveréke, a nemzeti pavilonok kiállításainál mindig a lokális kultúrpolitikai szempontok játszanak szerepet. Ez kit érdekel? Ha ez a jövőkép, az szomorú. Tessék elfelejteni a nemzeti szempontot, mert ilyen a mai művészetben, ebben a pártpolitikusi-kultúrpolitikai értelemben nincsen.

Valamit még a galéria témához el szeretnék mondani. Úgy látom, hogy a galériák ideje lejárt. Annak az igénynek, technológiának, kommunikációs térnek, amelyben a mai „front-művész” dolgozik, a galéria nem felel meg. A mai művészet sokkal nagyobb tömegbázist kíván, mint egy megnyitó ötven látogatóját. Én szeretem a galériák világát, ha valahova elutazom, végigjárom a galériákat, szeretem, hogy van a galériásnak álma, hogy privát ember privát térben, és hogy ez a tér igazi, nem virtuális, és hogy az egész egy megindító, kicsit álmodozásba szenderülő terület. A galériának eladható áru kell, de ma a művészet fontosabb része nem a művészet=műtárgy=áru séma szerint működik. Szerintem a galériák azért továbbra is megmaradnak a személyes koncepciók sokszínűsége miatt, az emberi dimenzió szépsége miatt. De ma nagyon gyakran úgy néz ki, hogy ami egy galériában megjelenik, az vissza van fogva, le van gyengítve. A galéria, mint olyan, már nem a szabadság tere, mint például a hatvanas években. Csak remélni tudom, hogy nem szűkül be a művészet játéktere annyira, hogy újra csak a galériák jelentsék a művészet szabad és független tereit.