Van, amikor nem vagyok benne biztos, hogy nem valami játék áldozata vagyok. Már akkor is szeretném látni Ross King Sixtus-kápolnáról szóló könyvét, amikor látom, hogy Makovecz Benjamin fordításában az az egyik fejezetcím, hogy A slamasztika. Vajon hogyan mondják azt angolul, hogy slamasztika?

A festőbuzért még elhiszem, hogy létező növény, gyökeréből állítják elő a piros festéket, de mi az a fataró? II. Gyula pápáról azt mondják, gyermekrontó, iszákos és fataró. Nem lehet, hogy a fordító kíváncsi volt, vajon elolvassák-e a kiadónál a kéziratot, vagy csak rábólintanak, mehet a nyomdába?

Persze az internet mindenre válaszol, még ha a fataróra elég tág értelmezést ad is: hermafrodita, homoszexuális, ügyetlen, gyáva, onanizáló. Most aztán gondolkodhat az olvasó, hogy II. Gyulát pontosan mivel is vádolták. Miközben a szöveg nagy nyelvi fantáziával lett magyarrá, a cím meglehetősen unalmaska, a pápa plafonjából lett Sixtus-kápolna. Nemcsak unalmas, de félrevezető is, hiszen van ott egy másik híres Michelangelo-freskó is, de Ross King pont a pápa plafonját akarta az olvasónak megmutatni: hogy hiába nézünk az égre, mint Jónás, hiába tudjuk, hogy ez a világ legnagyobb, legjelentősebb, legismertebb freskója, azért mégis csak mennyezet, amit föl kellett állványozni, be kellett vakolni, ki kellett festeni. Utána ki kellett fizetni a festőt meg a festéket. Művészek testközelből. Van, akit megőrjít a dolog, miért is kell arról olvasnia, hogy Michelangelo csizmában aludt, és lehet, hogy soha nem mosakodott, más meg azt mondja, hogy a szellemóriás ájult csodálata helyett jobb tudni, hogy mibe került a festék és hogy mennyit keresett a festő.