Sic transit...

Hirémy-Hirschl Adolf elfelejtett dicsősége

Fehér Ildikó

Hatalmas poliptichonja, ami hetven éve egy római múzeumi raktárban hever, a világi dicsőség mulandóságát ábrázolja, de lehetne saját sorsának, művészi pályájának tükre is. Hirémy-Hirschl Adolf James Ensor, Alfons Mucha és Giovanni Segantini kortársa volt, Bécsben pedig egy ideig Klimt közvetlen köréhez tartozott. Olaszországban a legnagyobb szecessziós mesterek közé sorolják, nálunk pedig még a nevét is leginkább csak a figyelmes Artmagazin-olvasók ismerik.

A Temesváron született, Bécsben művésszé érő, mégis élete nagy részében Rómában alkotó festőt az 1980-as években fedezték fel újra Olaszországban.1 Ekkortól szerepel több kiállításon is a római Galleria Comunale d’Arte Moderna raktárában majdnem 70 évig hevert Sic transit… című monumentális alkotása, ami az első világháború hajnalán az elmúlás és a háború apokaliptikus vízióját vetítette, szinte előre. Hirémy-Hirschl Adolf Ensor, Mucha és Segantini kortársa volt, Bécsben egy ideig a Klimt köré csoportosuló művészek közé tartozott. Magyar festőként tartották számon a nemzetközi, európai kiállításokon és római katalógusaiban is ekként mutatkozott be. Ennek ellenére magyar nyelven még nem született pályáját, művészetét bemutató cikk vagy önálló tanulmány. Több mint harminc éve, egy Olaszországban megjelent Hirémy-kötet ezzel a mondattal indult: „Az Art Nouveau és a bécsi szecesszió újraértékelésének logikus következménye a magyar származású Hirémy Hirschl festészetének felfedezése.”2 Ami annál is inkább aktuális, mert egy római levéltárban nemrég előkerült a festő teljes hagyatéka, többdoboznyi levelezés, fotó, vázlatrajz és hivatalos irat.3 Bepillantást nyerve a dokumentumokba nemcsak művészi pályájának állomásairól kapunk árnyaltabb képet, hanem megérthetjük a magyarországi művészeti élet szervezőivel való ambivalens kapcsolatát is. Fontos rávilágítani arra a tényre, hogy az egykor Klimt közvetlen köréhez tartozó festő, aki korábban Hans Makart közvetlen munkatársa volt, majd a német művészkolónia vezetője lett Rómában, és akinek képeit az 1980-as évek óta egyre több amerikai, londoni, osztrák és olasz múzeum állítja ki – gyakorlatilag ismeretlen a 20. századi magyar művészettörténet- írás számára. „Nekünk … nem ad ez a kép semmit”4 – mondta Lyka Károly arról a Hirémy-festményről, amit Klimt Csókjával egyszerre vásárolt meg a Belvedere.

Hirémy-Hirschl Adolf, archív fotó, Istituto Storico Austriaco, Archivio, I. 71 ̶ 74. o.

Hirémy-Hirschl Adolf, archív fotó, Istituto Storico Austriaco, Archivio, I. 71 ̶ 74. o.


Hirémy kontra Klimt 

Hirémy 1878–80-ig tanult történelmi festészetet a bécsi Akadémián, mesterei Leopold Eisenmenger és Karl Müller voltak. Tanulmányai végén a Hannibál átkelése az Alpokon című képével elnyerte az Akadémia által kiadott, a legjobb történelmi festménynek járó díjat. Hamar befutott, sikeres festő lett és jó tíz év múlva megkapta a bécsi művészeti élet akkori lehető legnagyobb elismerését is, a Kaiserpreist, amelyet egy évvel korábban, 1890-ben épp Klimtnek ítéltek oda. Hirémyre Bécsben akadémiai mesterein és Klimt körén kívül Hans Makart munkái hatottak leginkább. 1879-ben tagja volt Makart műhelyének, így ő is részt vett a Ferenc József és Erzsébet királyné ezüstlakodalmának alkalmából rendezett felvonulás kellékeinek elkészítésében. A császári főváros pompakedvelő igénye szerint a Ringen 27 kocsi gurult végig, melyek a császári pár előtt hódolva menetelő egyes csoportok, szakmák kompozícióját, az adott iparág attribútumait jelenítették meg dagályos szimbólumhalmokkal, középkorias külsőségek mellett. Hirémy mindebben a Vadászat sólyommal figuracsoport kartonját rajzolta meg. 1888-ban lett a Künstlerhaus tagja. Amikor Klimt a Künstlerhaustól elszakadva 1897-ben megalapította az Osztrák Szecessziós Képzőművészek Egyesületét (Vereinigung bildender Künstler Österreichs), azaz a Wiener Secession művészcsoportot, Hirémy nem tartott vele. Részt vett azonban a korabeli Bécs jelentős épületdekorációs munkálataiban, amit a Ringen, az Operával szembeni Todesco-palotába 1898-ban készített négy tondóból álló Évszakok sorozata (ma magángyűjteményben) tanúsít. 1897–98-ban Klimt már saját, kiforrott stílusában alkotott, a Secession festői pedig két sikeres kiállítást tudhattak maguk mögött. Hirémy 1898-ban aratta utolsó bécsi sikereit: a Künstlerhaus nagy kiállításán festményei nemcsak együtt szerepeltek Max Liebermann, Arnold Böcklin munkáival, de Böcklin és Max Klinger mellett ő is elnyerte a Nagy Aranyérmet, az osztrák állami kitüntetést. Ebben az évben festette meg Lelkek az Acheronnál című nagy méretű vásznát, melyet Klimt ikonikus alkotásával, a Csókkal együtt vásárolt meg az osztrák állam hatalmas összegért a kortárs osztrák művek bemutatására alapított Moderne Galerie (ma: Belvedere) számára. Művészi pályájuk többször keresztezte egymást, de azt mindenképpen túlzásnak tarthatjuk, hogy Klimt előfutáraként említsék, ahogyan az Hirémy temetésén, az egyik nekrológban elhangzott. Hirémyből hiányzott a Klimthez hasonló kirobbanó erő és kísérletezőkedv, őt inkább a magasztos történelmi témák érdekelték, bécsi korszakára a szecesszión belüli sajátos konzervativizmus jellemző. A Lelkek az Acheronnál című festményt egyébként a budapesti nagyközönség is láthatta a Műcsarnok 1899-es tavaszi tárlatán. A korabeli sajtó lesújtó kritikát közölt róla. Bár a Pesti Napló szerzője amellett, hogy Hirémy Acheronját tartotta „a leggyengébb képek egyikének”, még Rippl-Rónaival sem volt elégedett, mivel „képein egy kicsit sok a szecesszió”5. Mint már említettük, Lyka Károly sem tudott az Acheronnal mit kezdeni: „Meglehetősen hidegen nézzük végig ezt a fáradságos képet, amely nem hat meg minket, mert mi nem lehetünk diszponálva az ilyen közvetlenségekben szűkölködő téma befogadására. Ezt a mesét a görög szellem produkálta s el is mondták a görögök szépen, de azon a nyelven, amelyen a mese megszületett. Most, nekünk, akik egész más képzetekből állítjuk össze lelki világunkat, nem ad ez a kép semmit.”6 Hirémy 1908-ban, a Ferencz József uralkodásának 60. évfordulóján Bécsben megrendezett kiállításra már Rómából küldte el a festményt, ahová 1898-ban költözött némiképpen botrányos körülmények között.

A Palazzo Venezia tornya és a Műcsarnok

1898. július 28-án vette ugyanis feleségül Isa Rustont, aki első férjétől, egy bécsi kereskedőtől éppen a festővel folytatott viszonya miatt vált el. A házassággal sem sikerült elsimítani a botrányt: Hirémy körül hirtelen légüres tér keletkezett annak ellenére, hogy korábban a legelőkelőbb társasági és művészi körökben forgott, sőt a császári család figyelmét is felkeltette. Kénytelen volt Bécset maga mögött hagyni, ám még évekkel később is igyekezett fenntartani a kapcsolatot a bécsi művészeti élet szervezőivel és részt venni a császárvárosban rendezett kiállításokon. Rómába költözésével nemcsak lakhelyet, de állampolgárságot és nevet is változtatott: 1898. április 5-én kelt az a Visszahonosítási okirat, melyben a festő újból magyar állampolgárságot nyert, nevét pedig Hirschlről a magyarosabbnak hangzó (?) Hirémy-Hirschlre változtatta. Az ügyre vonatkozó hivatalos levelezést ma is őrzi a római Osztrák Kultúrintézet levéltára. Rómába érkezésekor először a Palazzo Venezia tornyába költözött, mivel ez az épület volt 1867 és 1915 között az Osztrák–Magyar Monarchia szentszéki nagykövetsége és egyúttal a Monarchia képzőművészeinek otthona. A művészek az épület tornyában laktak, a műtermek pedig a földszinten voltak udvar felőli bejárattal. A Markó családon kívül az Itáliát járó magyar művészek szinte mindegyike itt töltött hosszabb-rövidebb időt: Than Mór, Mednyánszky László, Szoldatits Ferenc és korábban Ligeti Antal is.

Hirémy-Hirschl Adolf: Felesége, Isa Ruston portréja, archív fotó, Istituto Storico Austriaco, Archivio, I. 71 ̶ 74. o.

Hirémy-Hirschl Adolf: Felesége, Isa Ruston portréja, archív fotó, Istituto Storico Austriaco, Archivio, I. 71 ̶ 74. o.

Hirémy-Hirschl Adolf műtermében, archív fotó, Istituto Storico Austriaco, Archivio, I. 71 ̶ 74. o.

Hirémy-Hirschl Adolf műtermében, archív fotó, Istituto Storico Austriaco, Archivio, I. 71 ̶ 74. o.


Hirémy pályáját akár a külföldi kiállításokon szerzett díjak és aranyérmek felsorolásával is meg lehetne rajzolni, mivel műveivel a századforduló szinte minden nagy európai képzőművészeti kiállításán szerepelt: 1882: Róma, 1888: München, 1889: Párizs és Bécs, 1890: Berlin, 1891 és 1892: Bécs, 1893: Antwerpen, Drezda. Termékeny festő volt, sokat dolgozott. Egy 1904-es római kiállításon 70 művet állított ki; ezen egyébként néhány konzervatív olasz festő mellett a fiatal Giacomo Balla is szerepelt. Ilyen nemzetközi sikerek fényében nem meglepő, hogy az 1900-as párizsi világkiállítás magyar pavilonjának szervezői is megtalálták Hirémyt, és hazafiasságára apellálva kérték, hogy tisztelje meg őket azzal, hogy elküldi Párizsba 1893-ban festett Aphrodité című kompozícióját. A felkérést örömmel vállaló művész azonban nem rejtette véka alá meglepetését sem: „Siettem ezen kérésnek eleget tenni, daczára annak, hogy eddig semmiféle bátorítást nem élveztem a szűkebb hazám részéről – összes sikereimet az Osztr. Magyar Monarchia másik felében arattam.”7 Ám amikor kiderült, hogy az osztrák pavilonban is szerepelnek Hirémy munkái, a magyar szervezők hirtelen meggondolták magukat. A felkérést visszavonva azt ajánlották a festőnek, hogy Párizs helyett inkább a Műcsarnok 1900-as téli tárlatán mutassa be a képet. Az Aphrodité azonban már megérkezett Párizsba, így nem volt mit tenni, betették az osztrák pavilon többi Hirémy-festménye mellé. Emiatt aztán a Műcsarnok sem fogadta be a képet annak ellenére, hogy – a Társulati Bizottság külön kérésére – Hirémy a festmény mellé a magyar állampolgárságról szóló okiratot is csatolta. Döntésüket azzal indokolták, hogy azon művészeket, akik egy nemzetközi kiállításon „…nem a magyar, hanem más, külföldi osztályban állítanak ki, kizárólag magyar, nemzeti kiállítások keretében [a Műcsarnok] elvből nem fogadja be.”8 A festményt ki sem csomagolták, úgy küldték vissza Rómába. Elég valószínű persze, hogy a korábban az Acheront elutasító magyar sajtó a hullámzó tengerben fekvő női aktként megfestett Aphroditéért sem rajongott volna különösebben.

Hirémy Rómát otthonául választva a Palazzo Venezia tornyából pár év után a Via Varese 8, majd a Via Gabriele Falloppio 5 alá költözött feleségével. Ez utóbbi címen ma is szép századfordulós villa áll. Háza egyébként a fiatal osztrák és német művészek társaságának is kedvelt találkozóhelyévé vált. Bár a magyar művészeti életben nem sikerült megvetnie lábát, az olasz kortársak és a Rómában élő német művészek egyaránt nagyra tartották: tagjává fogadta a római Accademia di San Luca és éppen az első világháború előtti években nevezték ki elnöknek a római Német Festők Egyesületének (Associazione Tedesca degli Artisti) élére.

A Sic transit… és a Nagy Háború

Hirémy fő művének egyértelműen a római Galleria Comunaléban lévő monumentális festményét tartották. A Sic transit… szecessziós keretbe foglalt, öt részből álló poliptichonja majdnem két méter magas és hat méter hosszú. Témája, az antik világ eltűnése és az új, keresztény korszak megszületése a festőt már pályája kezdetétől foglalkoztatta. A hatalmas képet Rómában festette, de elkészülte után 1912-ben a bécsi Künstlerhausban mutatta be először.

Hirémy-Hirschl Adolf: Sic transit…, 1912, olaj, vászon, 180 (középső kép) × 592 cm, Roma, Galleria Comunale d’Arte Moderna © Roma Capitale

Hirémy-Hirschl Adolf: Sic transit…, 1912, olaj, vászon, 180 (középső kép) × 592 cm, Roma, Galleria Comunale d’Arte Moderna © Roma Capitale


A poliptichon a halála utáni évben, 1934-ben szerepelt a római Studio Jandolóban, az özvegye által szervezett kiállításon is. Az Il Popolo d’Italiában megjelent recenzió szerint, az olasz állam megvásárolt egy képet erről a tárlatról.9 A Galleria Comunale archívumában nincs olyan adat, ami megerősítené, hogy ekkortól őrzik a festményt, de furcsamód semmilyen más adat sincs arról, hogy pontosan mikor és hogyan került a gyűjteménybe Hirémy műve.10 A poliptichon mindegyik táblájának hátoldalán egy-egy kézzel írt, német nyelvű cédulán szerepel az adott jelenet címe, ami nagyban megkönnyíti az allegorikus, szimbolikus képek értelmezését. Balról az első jelenet a Látomás a Pestisről, helyszíne a Forum Romanumot idézi a háttérben Septimus Severus diadalívével. Trombitáló angyalok, géniuszok, lovak teszik apokaliptikus látomássá a jelenetet, melynek közepén a Pestis allegorikus alakja halad nagy léptekkel. A templomba menekülő túlélők Hirémy történelmi jeleneteinek figuracsoportjaira emlékeztetnek.

Hirémy-Hirschl Adolf: Vázlat a Látomás a Pestisről c. jelenethez, 1912, olaj, vászon, 50 x 62 cm, Roma, Galleria Comunale d’Arte Moderna © Roma Capitale

Hirémy-Hirschl Adolf: Vázlat a Látomás a Pestisről c. jelenethez, 1912, olaj, vászon, 50 x 62 cm, Roma, Galleria Comunale d’Arte Moderna © Roma Capitale


A második kép Az új Egyház címet viseli, fő motívuma egy középkori cibórium, ami mögött Krisztus Pantokrátor mozaik tűnik fel, a Santa Prassede és a Santa Cecilia in Trastevere templomok apszismozaikjainak idézeteként. Ennek a részletnek a párhuzamait a kortárs olaszországi festészetben Luigi Serra 1886-os bolognai falképén és Edward Burne-Jones 1883–84-es római, San Paolo-templomban lévő mozaikjain találjuk. A középső jelenet címe: A magányos Róma. A Kereszténység szellemi ragyogását jeleníti meg Róma Istene, mely győzedelmeskedik az antik épületmaradványokkal és a két farkassal szimbolizált pogány Rómán. A kortárs olasz festészetben a preraffaeliták, a szecesszió és Böcklin hatását egyaránt mutató Giulio Aristide Sartorio festett hasonló hangulatú képeket. A magányos Róma főalakjáról viszonylag sok vázlat maradt fenn. A szintén a Galleria Comunaléban lévő kartonra festett olajvázlaton Róma Isten a háttérben, egy árkád alatt áll, fejét kendő borítja, ami Böcklin híres, 1883-as, Odüsszeusz és Kalüpszó festményét juttatja eszünkbe. Az utolsó jelenet témája ismét a pusztulás: A Háború és a Pestis végigpusztít a vidéken. A Háború allegóriája kardot tartó férfialak, aki karjánál ragadja meg és vonja maga után a női allegóriaként szereplő Pestist. Misztikus fényben ragyogó, áttetsző alakjuk szeli át az élet törékenységére utaló vanitas motívumokban bővelkedő képi teret. A Hirémy poliptichonjához készült számos vázlat és tanulmány közül három olajvázlatot szintén a Galleria Comunale gyűjteménye őriz.

Hirémy-Hirschl Adolf: Vázlat A magányos Róma c. jelenethez, 1912, olaj, vászon, 40 × 58 cm, Roma, Galleria Comunale d’Arte Moderna © Roma Capitale

Hirémy-Hirschl Adolf: Vázlat A magányos Róma c. jelenethez, 1912, olaj, vászon, 40 × 58 cm, Roma, Galleria Comunale d’Arte Moderna © Roma Capitale


Az a fajta misztikus szimbolizmus, ami a Sic transit... fő jelenetein az elmúlásról és a pusztulásról beszél – a nyilvánvaló bécsi századfordulós emlékek és az olasz kortárs festészeti hatásokon keresztül – a korszak sajátos, első világháború előtti, közép-európai hangulatának lenyomata. Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásának előérzeteként, a környező országokon hamarosan végigsöprő katasztrófák sorozata, a világháború sajátos víziójaként is értelmezhetjük a képet11, mely hasonló kontextusban szerepelt 2015-ben azon a vicenzai kiállításon, ami az I. világháborúban szolgáló művészeket mutatta be.12 Hirémy ugyanis az első világháború idején önkéntes haditudósítóként szolgált a Trieszt és Pula közelében állomásozó csapatoknál – az osztrák oldalon. (Ezt a tényt az olasz műkritikusok ritkán felejtik el megemlíteni Hirémy életrajzával kapcsolatban.) A festő halála után, a már említett Studio Jandolóban rendezett tárlatot követően özvegye 1938-ban is szervezett kiállítást Hirémy életművének. A Galleria Antonina vendégkönyvében a korabeli római értelmiség színe-java, nemesi családok tagjai és kortárs művészek aláírásai között III. Viktor Emánuel olasz király kézjegye is szerepel. Erre a kiállításra a Római Magyar Akadémia művész-ösztöndíjasai is ellátogattak december 10-én Koltay-Kastner Jenő, az intézet akkori igazgatója társaságában. Hogy Mussolini vagy Klebelsberg kultúrpolitikájának akart-e Koltay-Kastner megfelelni ezzel a látogatással vagy esetleg valódi érdeklődés mutatkozott a római ösztöndíjasok részéről, azt azonban már a festő hagyatékának megsárgult névjegykártyái, fényképei, több cipősdoboznyi kézzel írt levele sem árulja el nekünk.

Hirémy-Hirschl Adolf: Lelkek az Akherónban (részlet), 1898, olaj, vászon, 215 × 340 cm, Belvedere, Bécs © Belvedere, Bécs

Hirémy-Hirschl Adolf: Lelkek az Akherónban (részlet), 1898, olaj, vászon, 215 × 340 cm, Belvedere, Bécs © Belvedere, Bécs

1 Adolf Hirémy-Hirschl 1860–1933. The Beauty of Decline, kiáll. kat. Roger Ramsay Gallery, Chicago, 1984; Adolf Hirémy Hirschl, kiállítási kat., bevezető: Garms Jörg, London, 1987; Adolf Hirémy Hirschl (Temesvár, 1860 – Roma, 1933), disegni, acquarelli e pastelli, kiállítási kat. Galleria Carlo Virgilio, Róma, 1981; Quadreria 2001. Arte in Italia 1780/1930. Tradizione e continuità, kiállítási kat., szerk. Stefano Grandesso, Roma, 2001, 97–97. o.
2 Walter Zettl: Adolf Hirémy Hirschl un «secessionista » conservatore, in: Adolf Hirémy Hirschl, i. m. Róma, 1981, 6. o.
3 Istituto Storico Austriaco, Archivio, I. 71–74. o. Ezúton is köszönöm Elisa Saltetto, a római Osztrák Kultúrintézet munkatársának segítségét.
4 Lyka Károly: Tájképek és emberek, in: Új idők, 5. évf, 1899. május 7. 406–407. o.
5 (-n.): Tavaszi tárlat, Pesti Hírlap, 1899. április 14. 21. évf., 103. sz. 22. o.; Hasonló kritika még: Pesti Napló, 1899. április 14. 50. évf., 103. sz. 8. o.
6 Lyka Károly, i. m.
7 Hirémy-Hirschl Adolf levele Wlassics Gyula miniszterhez. Istituto Storico Austriaco, Archivio, I. 71–74. o.
8 Hirémy-Hirschl Adolf hagyatéka, levelezése. Istituto Storico Austriaco, Archivio, I. 71. o.
9 Mostra del pittore ungherese Adolfo Hirémy, in: Il Popolo d’Italia, 1934. okt. 21.
10 Barbara Gasperini: Adolfo Hirémy Hirschl, in: Roma – Galleria Comunale d’Arte Moderna e Contemporanea, Catalogo generale delle collezioni, Autori dell’Ottocento, Vol. II. Szerk. Cinzia Virno, Roma, 2004, 361. o.
11 Gemma di Domenico Cortese: Hirémy-Hirschl: Un polittico ritrovato, in: Bollettino dei musei comunali di Roma, XXXII, 1985, 89–101. o.
12 Fernando Mazzocca: La Grande Guerra: arte e artisti al fronte, kiáll. kat., Milano, 2015, 90, 100–101, 320. o.

Olvasóink az Artmagazin 2012/4-es számának 26–27. oldalán találkozhattak már Hirémy-Hirschl Adolffal, a Salzburger Underground című cikkben, ahol fenti, Lelkek az Akherónban című képét nagyban is közöltük.