JOBBAN MEGY NEKÜNK, AMIKOR BEHÍVJUK A VEVŐT A GALÉRIÁBA ÉS BESZÉLGETÜNK VELE, VAGY MEGISZUNK EGY SÖRT...

BESZÉLGETÉS JURECSKÓ LÁSZLÓVAL ÉS KISHONTHY ZSOLTTAL, A TÖBB MINT 25 ÉVE EGYÜTT VEZETETT MISSIONART GALÉRIA TULAJDONOSAIVAL

Gréczi Emőke - Topor Tünde

A miskolci eredetű és máig kétlaki MissionArt Galéria volt az első, amit művészettörténészek alapítottak, és ez a tény máig meghatározza működésüket. Hogyan indultak, hogyan alakították át az addigi Nagybánya-képet, hogyan fedezték fel a moden magyar festészet neós gyökereit, mi az ő Mattis Teutsch-sztorijuk, és hogy jöttek a képbe nyulak?

Jurecskó László és Kishonthy Zsolt galériájuk előtt 1990-ben, az Első Miskolci Műanyagnyúl Kiállítást hirdető hatalmas nyúl-installációval

Artmagazin: Honnan jött az ötlet, hogy kereskedelmi galériát nyissatok, és hogyhogy egymással? A művészettörténészek körében akkor még nem volt nagy divat műkereskedést nyitni.

Kishonthy Zsolt: Én a Herman Ottó Múzeumban voltam gyűjteménykezelő, Laci a Miskolci Galériában dolgozott. Teljesen véletlenül egyszerre, de egymástól függetlenül találtuk ki, hogy régiségboltot kéne csinálni. Abban az időben sokat szervezkedtem a helyi politikában és egyre kevesebb időt töltöttem a múzeumban. Annuska néni, aki az elődöm volt, mondta, hogy Laci is pont váltani készül. Megkerestem, leültünk és megbeszéltük, hogy nyitunk egy régiségboltot.

Mi volt a cél? Hogy pénzt keressetek?
K. Zs.: Persze. A kollégáim ekkoriban már jártak például Nagyházi Csabánál, amikor szőnyegeket, bútorokat kellett beszerezni. A többi muzeológussal egyre többet beszéltünk arról, hogy mi is műtárgyakkal foglalkozunk, de keresünk nyolcezer forintot, aki kereskedik, az meg ennek a többszörösét.
Jurecskó László: Nekem kicsit más a történetem. A 80-as évek végén létrehozták az úgynevezett alkotóközösségeket, amikor már nemcsak a Képcsarnokon keresztül tudtak eladni a művészek, hanem maguk is értékesíthettek. A zsűrizéseken láttam, hogy mindenféle képet el lehet adni. Volt egy barátom, aki a Miskolci Egyetemen dolgozott francia lektorként, vele hoztuk létre az Alliance Française-t Miskolcon. Ügyes gyerek volt, mondta, hogy van egy barátja Cannes-ban, keressünk képeket, hátha el tudjuk adni neki. Vettünk is három Scheibert, egyet egy miskolci gyűjtőtől, egyet Egerben, egyet pedig a Műgyűjtők Galériája első aukcióján, a Jókai klubban, amikor Virág Judit még csak tolmácsolt a francia árverésvezető mellett. Eladtuk dupla haszonnal Franciaországba. De nem feltétlenül csak a pénzért tettük, hanem mert végre valamit szabadon, a saját örömünkre szerettünk volna csinálni. Ezért nem kizárólag régiségboltként indultunk, hanem volt egy kortárs részleg is az üzletben, a baráti körünkből összeszedett művészekkel. Zsolt is rendezett már korábban kortárs kiállítást, én is elég sokat a Miskolci Galériában. Minden művész, akit megkerestünk, örömmel adott képeket. 

Kishonthy Zsolt, Marosi Ernő és Jurecskó László a Nagybányai festészet a neósok fellépésétől 1944-ig című kiállítás megnyitóján, 1992-ben

Azért, hogy Scheibert kell venni a nyolcvanas évek végén, közel sem volt evidens. Miért gondoltátok, hogy ebben van üzlet?
J. L.: A nyugatiak körében Kádár Béla, Scheiber Hugó, Patkó Károly neve már ismert volt. Innen is látszik, hogy a partnerünk nem volt buta, mert nem Berkest vagy Komáromi Kaczot akart venni, hanem puha avantgárdot, mert abban van a pénz.

Hogyan indultatok, honnan volt tőkétek?
J. L.: Létre kellett hozni valamilyen gazdasági társaságot és úgy tűnt, hogy a kft. a legmegfelelőbb számunkra. Egymillió forint alaptőkéből mi 400-400 ezret tettünk be, és 100-100 ezer forint volt a Skoda és a Zsiguli. A 400 ezret Start-hitelből fizettük. Zsolt keresett 10 ezret, én 13 ezer 400-at, amikor eljöttem a galériából. Ebből nehéz lett volna összespórolni az induló tőkét. Egymás kezesei lettünk, el kellett zálogosítani az apám földjét, a házamat, életbiztosítást kellett kötnünk a hitelhez, miközben mások szatyorban vitték ki a milliókat. Hamar rá kellett jönnünk, hogy ez nem szórakozás lesz, hanem rengeteg munka.
K. Zs.: Várjunk egy kicsit, itt még nem tartunk. Kezdetben úgy gondoltuk, hogy majd reggel úszunk egyet, utána beülünk egy kávézóba, elolvassuk az újságot, mert így néz ki egy régiségkereskedő élete. A valóság ezzel szemben az, hogy csak Nagyházit ismertük, illetve én őt sem, csak meséltek róla. Nekem nem volt valós képem arról, hogy ez a világ hogy működik.
J. L.: Annyira nem ismertünk senkit, hogy még ma is azt érezzük, azáltal, hogy nem Budapestről indultunk, kilógunk ebből a pesti brancsból. Amikor Saphier Dezső elkezd neveket említeni, sztorikat mesélni, csak nézek, mert ezeket a régi neppereket mi nem ismertük, senkivel nem volt kapcsolatunk. Nekünk ott kezdődött a történet, hogy Műgyűjtők Galériája és Nagyházi Csaba, innen nőtt tovább a kapcsolatrendszerünk. 1998-ig csak Miskolcon voltunk, és addig nem volt túl intenzív kapcsolatunk a budapesti galériás világgal.
K. Zs.: Volt Lacinak egy házikója a belvárosban, pincével, amit ki kellett mélyíteni fél méterrel, hogy be lehessen menni. Ott voltak lenn a régiségek. Fenn a konyha és a hálószoba mellett nyílt egy nem túl nagy nappali, az volt a kortárs galéria. Két évig működtünk így, onnan mentünk át 1992- ben a végleges helyünkre. Az első jelentősebb eladásunk egy osztrák férfiportré volt, amiért 80 ezer forintot kaptunk. Ez akkor óriási összegnek számított, meg is hívtuk az összes barátunkat egy halászcsárdába és hatalmas zabálást rendeztünk, ami nagyjából ötezer forintból kijött akkor, tíz ember számára. De hamar rájöttünk, hogy a régiségek nem a mi világunk, így két év után abbahagytuk, és tiszta profilú kortárs galériaként működtünk tovább.

Nagy Oszkár: Napsütéses nagybányai utca, olaj, vászon, 58 × 71 cm

De a kortárs mellett elsősorban a nagybányai képekkel fonódott össze a nevetek, honnan jött az ötlet, hogy Nagybányával foglalkozzatok?
J. L.: 1991-ben még a régi galériába bejött egy ember, mondta, hogy Erdélyből menekült át, orvos Tiszaújvárosban és tud egy Murillo-képről Máramarosban. Elmentünk a világ végére a hegyeken át, szakadó esőben, és kiderült, hogy egy olajnyomatért vezettünk ennyit. Remek üzletet kötöttünk... De Zsoltnak eszébe jutott, hogy vannak rokonai Nagybányán, ugorjunk át körülnézni.
K. Zs.: Közben megálltunk Máramarosszigeten, ott megvettük az első Nagy Oszkárképünket, pedig fogalmunk sem volt arról, hogy ki a frász az a Nagy Oszkár. Itthon néztük a lexikonokat, de nem találtunk semmit. Viszont a kép tetszett.
J. L.: Szóval eljutottunk Nagybányára, felkerestük a rokonokat, kiderült, hogy nekik ugyan csak kevéssé jelentős képeik vannak, de a városban, az ismerősök közül majdnem mindenkinek van valamije.
K. Zs.: Elkezdtek körbetelefonálni, hogy kinél mi van. Beleestünk az aranybányába. Szép lassan indult, de annyi mindent találtunk, hogy 1992-ben már meg is rendeztük Miskolcon a Nagybánya-kiállítást, aminek az anyagát egy év alatt össze tudtuk szedni.

Ez teljesen szűz terület volt akkoriban?
J. L.: Volt már néhány kép itt-ott, de Nagybánya akkor még inkább Iványit, Ferenczyt, Thormát, Rétit, Hollósyt jelentette. Az, hogy létezik Boromisza Tibor, Bornemisza Géza, Nagy Oszkár, Pittner Olivér, Klein József, Börtsök Samu, Mikola András, Krizsán János, fogalma sem volt senkinek. Kézről kézre adtak minket. Voltak helyi segítőink, mint például a Rózsa bácsi, aki ismerte a bányai viszonyokat. Ők maguk nem tudták megvenni a képeket, mert szegények voltak. Mi azután közvetítői díjat fizettünk nekik. Nagyon jól jártak, a nyugdíjuk többszörösét keresték. Abban az időszakban legalább kéthetente Nagybányán voltunk.

Ti miből vásároltatok, és kik lettek a vevőitek?
K. Zs.: Vettünk valamit, és már adtuk is el, aztán azon újra vásároltunk. Az első vevőink egyike egy osztrák volt, aki az első Nagy Oszkárját vette tőlünk. Vagy például Somlói Antal volt jó vevőnk már a kezdetektől. Teljesen véletlenül tévedt be a régiségboltunkba 1991-ben, mert a közelben nyaralt. Boromisza Tibor Veresvízi bányászházak egy hideg téli napon és Bornemisza Géza Fák a vizes fűben című festményét vette meg, valami hihetetlen összegért, ha jól emlékszem, 300 ezer forintért. Később is érdekes dolgokba botlottunk, vettünk például olyan Ferenczy Károly-képet, ami eredeti volt, de a szignó hamis volt rajta és az évszám is, ami szerint a kép a művész halála után készült volna. Benedek Katival (művészettörténész, akkor a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa – a szerk.) konzultáltunk, ő is ezen a véleményen volt, úgyhogy leszedtük a hamisnak tűnő szignót és tényleg, ott volt alatta az eredeti. Ennek hátterében azt állt, hogy a helyi múzeumhoz tartozott a védettség (aminek következtében már nem lehetett volna engedéllyel kihozni a képet az országból), úgyhogy a tulajdonosok, amikor jött a szemle, hogy elkerüljék a levédést, gyorsan lefestették a szignót, majd a veszély elmúltával visszafestették, csak hibásan.
J. L.: Máshová is elkezdtünk járni, Máramarossziget és Nagybánya után eljutottunk Kolozsvárra és más városokba is. Mindenhol lettek ismerőseink, segítőink egy idő után.

Ebből, amit a kezdetekben megvásároltatok, mennyi került a budapesti műkereskedelem áramába?
K. Zs.: Az elején tőlünk minden közvetlenül gyűjteménybe került. De akkor már minden héten jártunk Pestre is. 
J. L.: 1992 decemberében, a kiállítás mellé kiadtuk az első kötetünket (Nagybánya, Nagybányai festészet a neósok fellépésétől 1944-ig), tele lett a sajtó a kiállításról szóló cikkekkel, Nagybányával, és onnantól a nagybányai képek kezdtek érdekesek lenni a fővárosi galériák számára is. Olyan nagy nevű művészettörténészek írtak ebbe a később alapkönyvvé vált és három kiadást megélt kötetbe – többek között – mint Passuth Krisztina, Szabó Júlia, Murádin Jenő. Mezei Ottó írta az előszót.
K. Zs.: A könyv anyagát a tanulmányok elkészítéséhez papírképek formájában megkapták a szerzők, ez volt a kiindulás. A kiállítás sikerét talán jól jellemzi, hogy Bereczky Loránd és Mojzer Miklós (a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum akkori főigazgatói – a szerk.) kétszer jöttek le együtt megnézni a kiállítást, olyan reveláció volt az anyag számukra is.
J. L.: Azért mégiscsak művészettörténészek voltunk, többet akartunk, mint képeket adni és venni. Amikor ezek az addig ismeretlen nevek és képek előkerültek, úgy láttuk, hogy ideje elkezdeni Nagybánya történetét újraírni. Annyi képünk volt, hogy mertünk tervezni egy jó kiállítást. A régi múzeumi és galériás időnkből voltak kapcsolataink az MNG-ben, Pécsen, Kecskeméten, így a saját anyagunkat kiegészítettük múzeumi képekkel, hogy végre kiderüljön, Nagybányán nemcsak az alapító atyák művészete létezik. A neósokról ugyanis azelőtt annyit lehetett tudni, hogy Czóbel Béla hazajött Párizsból 1906-ban.
K. Zs.: A Németh Lajos által szerkesztett Magyar művészet 1919-ig tartó köteteiben három sor említi Boromiszát és Perlrottot. De Mezei Ottónak akkorra már megjelent a könyve Nagybányáról, ő már foglalkozott ezzel, csak ez egy kis kötet volt fekete- fehér reprodukciókkal.
J. L.: Azt el lehet mondani, hogy az ő kötete jelentette számunkra is az alapot, a vezérfonalat. Mezei Ottó Boromiszával kezdett foglalkozni, akinek az életműve Szentendrén volt (ma is ott az emlékmúzeum – a szerk.), rajta keresztül jött a többi név. Ő tényleg elutazott Nagybányára, szemben a legtöbb művészettörténésszel, akik kizárólag a múzeumokban található képek alapján gondolkodtak. Ami magángyűjteményben volt, az addig nem számított, mert oda el kellett volna menni, lefotózni a művet, és az már fárasztó.
K. Zs.: A kiállítást Marosi Ernő nyitotta meg, másnap pedig rendeztünk egy konferenciát, Beke Lászlóval, Majoros Valival és másokkal. Amikor mondtuk, hogy a konferencia anyagát kiadjuk, Marosi csak legyintett, hogy mindenki ezt szokta mondani. Aztán pár hónap múlva a miénk mégiscsak megjelent.
J. L.: Tényleg olyan hatással volt mindenkire az anyag, amikor a fényképeket előzetesen megmutattuk, hogy azt nehéz elmesélni. Passuth még Párizsban dolgozott, amikor megnézte, a korszak másik szakértője, Szabó Júlia is teljesen elképedt. Olyan újdonságok jöttek elő a magyar művészettörténetben, amelyek korábban egyáltalán nem voltak ismertek. Többek között kiderült, hogy volt még egy nagy lendület Nagybányán a világháború után is, a 20-as, 30-as években, Klein József, Pittner Olivér, Jándi, Nagy Oszkár, Dömötör Gizella stb. K. Zs.: Mindig el akarják lopni ezt a kis dicsőséget Nagybányától. Nyilván nem ott történt meg minden gyökeres átalakulás, de az kétségtelen, hogy ott indult valami áttörés Czóbel és a nagybányai modernek révén 1906–1907-ben, hiszen Pesten akkor ennek még nyoma sem volt. Ezt az időszakot korábban a művészettörténészek átugrották és a Nyolcaktól eredeztették az áttörést.




Néhány kötet a MissionArt ötven kiadványából

Nagybányán tudtatok kutatni? A monográfiákhoz nemcsak képek, hanem adatok, dokumentumok is kellettek.

J. L.: Megtaláltuk Murádin Jenőt, az egyszemélyes könyvtárat és lexikont, akinek a fejében (vagy a cédula-anyagában) minden benne van, egészen addig, hogy melyik művész miben halt meg. Amikor megjelentek a kiállításhoz és a konferenciához kapcsolódó kötetek, elhatároztuk, hogy sorozatot csinálunk, ezek csak az első darabok lesznek.
K. Zs.: Hamar megjelent négy dokumentumkötet, egy a levelezéseket és három a sajtóban publikált cikkeket gyűjtötte össze. Két sajtókötetet Tímár Árpád szerkesztett, egyet Murádin Jenő, a levelezésből András Edit és Bernáth Mária válogatott. Ma már 10 kötetből áll a MissionArt Nagybánya könyvek sorozata. Nagybányának, illetve az erdélyi művészeknek komoly vevőköre volt, illetve van az Erdélyből Németországba elszármazottak között is. 
J. L.: Minden évben több kört csináltunk, elindultunk tíz kiviteli engedéllyel rendelkező képpel Kölnig, Svájcig, majd kettővel jöttünk vissza. Az Erdélyből elszármazó, Németországban élő orvosok valóban fontos vevőkört alkottak, de volt egy másik kör is: a 90-es évek elején a magyar újgazdagok felismerték, hogy érdemes képzőművészeti alkotásokba fektetni, és szerintem ezzel akkor megelőztük az összes volt szocialista országot, mert azokban ez a tény sokáig nem volt evidens. Itt sikk lett a gyűjtés, egymásnak ajánlották a vállalkozók, pénzemberek. Hamar kialakult a piac, egyre-másra nyíltak a galériák főleg Pesten, de vidéken is, míg ha elmész Felvidékre, találsz egyet, a Sogát, Bukarestben ilyen színvonalú 20. századi festészeti galéria pedig nincs is, vagy most már talán van egy. Ha végigjárod a romániai nagyvárosokat, Szerbiát, Horvátországot, akkor vagy kortárs galériákat, vagy régiségboltokat találsz. Itt a környéken csak Magyarországon alakult ki ez a szisztéma, hogy az aukciósházak, galériák nagy része a 20. századi festészettel foglalkozik, a forgalmuk erre épül.

Nálatok azért ezzel párhuzamosan ment tovább a kortárs vonal is…
K. Zs.: Az első kiállításaink 1990-ben kortárs kiállítások voltak, Zoltán Sándorral, majd Hortobágyi Endrével indítottunk, ma már egyikük sem él sajnos, Sándor pár hónapja halt meg Veszprémben.
J. L.: Nem voltak szerződött művészeink, csak szimpatizánsaink, akiket összehoztunk az egyes akcióinkra. Ilyen volt például az Első Miskolci Műanyagnyúl Kiállítás. A pincémben valaha egy fröccsöntő műhely működött, innen felvitték a padlásra a selejtes vagy eladhatatlan nyulakat. Háromféle volt: kicsi, közepes és a nagy, hihetetlen lilás „tüdőszínben”. Amikor a padlásról lehozva lemostuk őket, mindent megfogott a festék. Elküldtük őket a művészeknek, hogy kezdjenek velük valamit. Kezdtek, ma is megvan az anyag, bedobozolva. Nagyon jó esemény volt, a nyulakat később kiállítottuk Bukarestben, Óbudán, Csíkszeredán, Párizsban, hívták volna Pozsonyba is. Katalógus is készült, maradtak fotók a megnyitóról is. Wahorn, Szabados, Gaál Jocó, Szurcsik, Bukta, El Kazovszkij, mindenki, aki kapott belőle, rendesen dolgozott vele. Pár nyúl-művet visszaadtunk a művészeknek, de a többség még megvan. Aztán volt egy játékakciónk is, de az egyik legutóbbi nagy vállalkozásunk az Európa-fríz volt, ahol A/4-es művek beadására kértük fel a művészeket, fejenként háromra. Ezt az anyagot először a MEO-ban állítottuk ki 2003-ban, majd a névsor kibővült Bécsben, Berlinben, Stuttgartban, Párizsban, Rómában és Moszkvában élő művészekkel, hiszen bejártuk vele fél Európát, a végén már egy 90 méternyi sort lehetett az egyformán keretezett kis művekből kirakni. Sokan láthatták itthon a 2008-as Plugon is, a Műcsarnok melletti sátorban. Közben pedig az az igazság, hogy hamar, már az elején rájöttünk, csak a kortárs művészetből sosem fogunk tudni megélni. De volt egy magyarázatunk arra, miért rendezünk kiállításokat és miért adunk ki könyveket: ha már művészettörténészek vagyunk, érvényesítsük a művészettörténeti szempontokat a műkereskedelemben!

Visszatérve Nagybányára, az igazi áttörést az MNG kiállítása jelentette 1996-ban.
K. Zs.: Mondjuk úgy, hogy a „hivatalos” áttörést. Szomorúak voltunk, hogy bár a képek jó részét a mi információink alapján gyűjtötte be a múzeum, egyikünk neve sem szerepel a kiállítás katalógusában. Néha vannak olyan szakmai dolgok, amiket egyáltalán nem értünk, de nagyon rosszulesnek. Ilyen eset volt az is 2001-ben, amikor az Új Művészet két hosszú, önálló írásban foglalkozott az MNG-beli Mattis Teutsch-kiállításunkkal, és se a MissionArt Galéria, se a rendezők neve nem jelent meg a cikkekben.
J. L.: Viszont mi rendeztük Nyugaton az első Nagybánya-kiállítást, méghozzá Kempenben, a holland határhoz közel, egy ott élő orvos-gyűjtő segítségével, aki bevitt minket a helyi múzeumba. Bécsben pedig úgy kerültünk képbe, hogy a felújított Collegium Hungaricumot egy avantgárd kiállítással nyitották volna meg, de jött a kormányváltás 1998-ban, ezzel együtt pedig egy konzervatívabb elképzelés, és az ötlet, hogy legyen inkább Nagybánya, így minket kértek fel. Hihetetlenül szép kiállítás volt, komoly, német nyelvű katalógussal. Szűcs Gyurival és Sümegi Gyurival raktuk össze.

Mikor nyitottátok meg a galériátokat Budapesten?
J. L.: 1998-ban Kováts Lajostól megvettük a Blitz Galéria Falk Miksa utcai helyiségét, pontosabban akkor még csak bérleti jogát; ettől kezdve voltunk igazán Budapesten. Azóta én Pesten is élek, mert már nem lehetett úgy dolgozni, hogy két napot Pesten vagyunk, a többit Miskolcon. Zsolt kétlaki továbbra is.

Mattis Teutsch János: Kompozíció, 1920 körül, akvarell, papír, 27 × 29 cm

Visszatérve arra, hogy a Mattis Teutschkiállításban betöltött szerepeteket elhallgatta a szakmai sajtó, azt azért meg kell jegyezni, hogy akkoriban még gyanakvás övezte a műkereskedelmet, és azokat a művészettörténészeket, akik kapcsolatba kerültek vele. Az viszont kivételezett helyzet jele volt, hogy mégiscsak rendezhettetek neki kiállítást a Magyar Nemzeti Galériában. Mattis Teutschcsal hogyan kezdtetek foglalkozni?
J. L.: 1993-ban láttunk Bukarestben egy román avantgárd kiállítást, aminek a kétharmada Mattis Teutsch műveiből állt, mert csak tőle tudtak összeszedni rendes anyagot. Rácsodálkoztunk, hogy ez tényleg marha jó. Elkezdtük keresni, voltunk Kolozsváron, Brassóban, Bukarestben, és egy idő után megtaláltak minket a képek.
K. Zs.: Szabó Júlia emlegette nekünk, noszogatott minket, hogy foglalkozzunk vele. Azon gondolkodtunk, hogy kit lehetne világhírűvé tenni, innen jött Mattis Teutsch. Két évig készültünk a kiállításra, mindent mi fizettünk, kissé tönkre is mentünk bele, nehezen álltunk újra talpra utána. Harmincmillió forintunkba került ez a projekt, és kölcsönöket is fel kellett venni hozzá. Nyuszik voltunk. Még majdnem úgy alakult, hogy az MNG a katalógus kiadója, annak ellenére, hogy mi szerkesztettük, mi fizettük a szerzőket, a fotózást, mi jártuk végig Európát, hogy végigfotózzuk a múzeumokat. Mi finanszíroztuk a kiállítótér kifestését is. A múzeum részéről Bajkay Éva segített nekünk, aki nélkül nem tudtunk volna olyan nyugati kapcsolatrendszert kialakítani, mint ami a Der Blaue Reiter helyszíneihez, szakértőihez most fűz minket, és ő hozta Hubertus Gaßnert is, a müncheni Haus der Kunst kiváló szakemberét is, aki a katalógus német nyelvű mutációját szerkesztette. A képek kísérőit, a külföldi szerzők utazási költségeit, az itt-tartózkodásukat is mi fizettük, pedig jöttek múzeumvezetők, kurátorok Bécsből, Münchenből, Brassóból és New Yorkból is.
J. L.: Az volt az elvünk, hogy legyen egy külföldi helyszín is, ami lehetőleg nem egy magyar intézet, mert tudjuk, hogy az intézeteknek mik a korlátai. Gaßner valamennyire már képben volt a magyar avantgárd tekintetében. Amikor meglátta a mi anyagunkat, teljesen mellénk állt, de azt mondta, hogy egy ismeretlen magyar művésszel esélyünk sincs Münchenben, legyenek húzónevek, akik vonzzák a közönséget. Így kerültek a Der Blaue Reiter művészei, Kandinszkij, Javlenszkij, Franz Marc és Gabriele Münter művei múzeumokból, magángyűjtőktől a budapesti és a müncheni kiállításba. Ebben az akkori kultuszminiszter, Rockenbauer Zoltán is sokat segített.

Hogy látjátok, mi lehetett az oka annak, hogy a budapesti kiállítás nem hozott akkora sikert?
K. Zs.: Túl korán rendeztük. Ha most rendeznénk, teljesen más lenne a fogadtatás. Mattis Teutsch nem populáris művész, és a külföldiek sem mozgattak meg tömegeket. Hatalmas volt a sajtója itthon is, külföldön is, itt majdnem 60 ezren látták, a Haus der Kunstban pedig 30 ezren. Az igazi nagy baj az volt, hogy nem tudtuk továbbvinni, magángalériákba. Azt a réteget nem volt módunk megérinteni, akik gyűjtőként megérezték volna a nagyszerűségét. Ma már úgy látom, hogy akit a műkereskedelem nem kap fel, az nem tudja magára felhívni a figyelmet; a múzeumok is a galériáktól informálódnak. A bázeli vásáron ismertük meg egy későbbi vevőnket, akinél Lugánóban Picassók közé szögeltünk fel Mattis Teutschokat a falra, de ilyen nagyon kevés volt. András Edit javaslatára (hazatérőben a Los Angeles-i Mattis Teutsch-kiállításunkról) New Yorkban felkerestük a Leonard Hutton Galériát, amely Kandinszkijt, Mirót forgalmazott. Az utcáról mentünk be hozzájuk, hónunk alatt az angol nyelvű katalógussal. Először nem nagyon foglalkoztak velünk, de mikor jöttünk volna el, utánunk rohantak, mert a tulajdonos még időben belenézett a nagy, angol nyelvű katalógusunkba. Leültünk az irodájában, és szabadkozva mondta, hogy sajnos idén már nem lehet, de jövő tavasszal rendezzünk Mattis Teutsch műveiből nála egy kiállítást. Ez 2001 nyarán volt: jött szeptember 11. és vége lett az álomnak.
J. L.: Aztán néhány évre a Mattis Teutschprojekt kissé elfelejtődött, vagy inkább felfüggesztettük, az ára is leesett itthon. Csakhogy jött a 2013-as párizsi Allegro Barbaro kiállítás, vele az ötlet, hogy párhuzamosan mutassuk be az ottani Galerie Minotaure-ben Mattis Teutschot. Aki feléledt poraiból: 65 ezer euróért adtuk el például egy kisebb képét. Jót tett a programnak, hogy a Musée d’Orsay hatalmas plakátján is egy korai Mattis Teutschkép szerepelt.
K. Zs.: A párizsi kiállítással és Laci egyik zseniális felfedezésével talán lassan visszajön a 2001-ben, a Mattis Teutsch-projektre elköltött 30 millió forint. Évek óta álltak nálunk ugyanis olyan, az 50-es években készült hatalmas, másfél-két méteres Mattis Teutsch-képek, amiket már senki sem akart megvenni, gyenge, de legalábbis ingadozó kvalitásuk miatt. Egyszer, az egyik nagy képet vizsgálva Laci észrevette, hogy a vajszínű háttér alól elődereng valami. Tudvalevő, hogy évek alatt, ahogy lassan szárad ki az olajfesték, egyre inkább transzparenssé válik, látni engedi azt, ami alatta van. A foltok alapján feltételezni lehetett, hogy a 20-as, 30-as évek motívumai lapulhatnak a most látható kép alatt. A röntgen aztán igazolt minket, és nemcsak ennél, hanem még egy sor másik képnél is. Szerencsére fennmaradt néhány archív kép a 20-as évekből egy brassói kiállításról, ahol ezek a művek láthatók, amelyek aztán teljesen eltűntek szem elől, most már tudjuk, miért: mert Mattis Teutsch átfestette őket. Amit most lepucoltunk, az volt az a bizonyos brassói kiállítás. Nincs lelkiismeret-furdalásunk, hogy így megsemmisültek a későbbi dolgok, mert abból a típusból még sok maradt, amik pedig előjöttek, abból a fajtából nem volt egy sem. A jogörököstől természetesen engedélyt kértünk, minden az ő hozzájárulásával történt. Mondtuk is neki, hogy ez a nagypapa késői ajándéka. Van olyan is ebből a sorozatból, amit egy Kieselbach-aukción vettünk 900 ezer forintért és a sokszorosáért adtuk el, miután letisztíttattuk. Az egész folyamatot persze végigfotóztuk, dokumentáltuk.

Egy legutóbbi kötetük

Ejtsünk azért egy-két szót a Mattis Teutschszobrok ügyéről is, de az már-már kriminalisztikai kérdés. Rengeteg hamis, újraöntött darab van belőlük forgalomban. 

J. L.: A 2001-es kiállítás után elkezdték gyártani ezeket az art decós szobrokat. Az elején még mi is benéztünk egyet, azóta viszont már azt is tudjuk, hogy ki gyártatja őket Németországban. Elkezdtük figyelni és sorban leplezzük le a hamisítványokat. Az utóbbi időkben nem is nagyon futottunk bele eredetibe, szóval ezekkel jó vigyázni. Külföldi aukciósházaktól már rendszeresen érkeznek hozzánk e-mailek, amelyben véleményünket kérik egy-egy kép vagy szobor esetében. Szerencsére manapság jellemzően olyan gyenge hamisítványok születnek, hogy fotó alapján is bizonyosan megállapítható a hamisítás ténye.

Kanyarodjunk vissza a történetetekhez: a Mattis Teutsch-kiállítás után mintha visszafordultatok volna a kortárshoz és elkezdtetek árverezni is.
K. Zs.: Voltak más kampányaink is, mint a Kondor-grafikákból rendezett kiállítássorozat, vagy például Losoncról Szabó Gyula életművének bemutatása. Első losonci látogatásunkkor még a padlás is zsúfolásig volt a képeivel. Szabó Gyula sokféle stílusban festett, mert mindent ki akart próbálni, és mindent teljesen hitelesen magáévá tudott tenni, vannak fantasztikusan jó művei. Rendeztünk belőle kiállításokat, indítottuk árverésen, végül már Szlovákiából is innen, Magyarországról vásároltak és vitték „haza”. Az árveréseket pedig 2006-ban kezdtük el, négy-öt évig csináltuk, de mindketten nagyon utáltuk.
J. L.: Jobban megy nekünk, amikor behívjuk a vevőt a galériába és beszélgetünk vele, vagy megiszunk egy sört. Szóval a közvetlen személyes kontaktust jobban szeretjük.
K. Zs.: Akkoriban, 2005 tájékán kissé elfogyott a levegő, erre találtuk ki, hogy árverezzünk. Az első árverések Miskolcon meglepően jól sikerültek, 30 százalék fölötti eladással, ami jónak számított, főleg a kortársaktól. Aztán a válság olyan gyorsan érkezett, hogy egyik pillanatról a másikra erősen csökkentek az eladások. Annyiból jó volt azért, hogy az aukciók sok új vevőt hoztak, ezért talán érdemes volt ezt a pár évet beáldozni.

Mik a terveitek? Mivel ünneplitek a 25. évfordulót?
Az évfordulót természetesen egy nagy bulival ünnepeltük tavaly novemberben Szurcsik Jóska hatalmas műtermében, Szirtes János nagy hatású performanszával és Wahorn Bandi Tapasztalt ecsetek nevű zenekarának koncertjével. Öt évvel ezelőtt több zenekar játszott a Falk Miksa utcai utcabálon, most visszafogottabbak voltunk, biztos öregszünk. De készülünk a 30. évfordulóra. A napokban nyílt meg egy nagy, retrospektív Wahorn-kiállításunk, gyönyörű, rendhagyó katalógussal. Több kortárs kiállítást is rendezünk ez évben, főleg fiatalokkal, a régi dolgokat egy nagybányai kötettel szeretnénk folytatni, még adósak vagyunk a dokumentumkötetek 5. darabjával, amely a személyes visszaemlékezéseket vagy azok szerkesztett részleteit tartalmazza majd, remélhetőleg a tárgykör egyik legjobb ismerője, Szücs György szerkesztésében. Ezen túl körvonalazódik egy európai kiállítássorozat Mattis Teutsch műveiből, amely újabb esélyt ad majd arra, hogy egy, a korábbinál professzionálisabb szervezéssel és egy nagyon komoly szakmai és anyagi háttérrel, mégiscsak az egyetemes művészet látóhatárán belülre kerüljön az ő fantasztikus művészete.

Mattis Teutsch: Dolgozók, 1950-es évek, olaj, vászon, 110 × 81 cm (eltávolítva)


Mattis Teutsch: Kompozíció, 1927, olaj, vászon, 110 × 81 cm (az eltávolított kép alól került elő)