A Fortepanra 2022. január 8-án fölkerült fényképek közül egy különösen megragadott. A Fortepan adatai szerint 1932-ben készült, és három nőt ábrázol egy bérház tágas erkélyén. Mindenekelőtt lenyűgözött az előtérben felénk forduló fiatal hölgy rejtélyes szépsége, de ugyanígy felkeltette szakmai érdeklődésemet az erkély kovácsoltvas korlátjának art deco mintája. Vajon hol állhatott ez az épület, és azonosíthatók-e a fényképen látható személyek?

Egy fotó mindig rengeteg információt tartalmaz, ám nem minden esetben fejthető meg valamennyi rétege. Ezúttal szerencsém volt, mindkét kérdésre sikerült választ kapnom. Nem a legegyszerűbb módszert választottam, ezért talán érdemes részletesebben bemutatnom, hogyan közelítettem lépésről lépésre a helyszín felé, és hogyan segített a hely ismerete a képen szereplők azonosításában. A detektívmunka jutalmaként egy igen különös alkotó került képbe, és feltárult a két fiatal nő élettörténete is.

A fénykép olyan kiváló minőségű, hogy a háttérben húzódó épületek alapján megpróbálhattam pontosan betájolni a házat, melynek erkélyéről ez a pompás kilátás nyílt. A Parlament és a Szent István-bazilika kupolája adta az első támpontot: így együtt csak a budai oldal egy magasabb pontjáról látszanak. Először a Vízivárosra gondoltam, mert leginkább a Vár keleti lejtőjéről lehet ilyen szögben rálátni a pesti oldalra. A Bazilika kupolájától balra és lejjebb (vagyis közelebb) két barokk templomtorony tűnt fel, ami csak a Szent Anna-templom páros tornya lehet. Ezt alátámasztotta a Markovits és Iskola utca sarkán álló sarokbérház jól felismerhető kettős oromzata a hatalmas tűzfaltól balra is. Ennek alapján a Ponty utcára gondoltam. Feltételezésem megdőlt, amikor rájöttem, hogy az Országház közelében álló, szecessziós oromzatát nemrég visszanyert Széchenyi rakparti házat¹ a fényképen nem délről, hanem ferde szögben, nyugatabbról látjuk.

Akkor talán inkább a Batthyány utca? A Csalogány utca és Batthyány tér közötti negyed oly mértékben átalakult a háborús pusztítások nyomán, hogy arrafelé aligha lehet fogódzót találni. A rétegekből próbáltam megbecsülni, milyen távol lehetünk a Dunától. Messzebb, mint képzeltem. Egy hosszan elnyúló sarokbérház felső emelete és a tőle balra látható fehér, csipkés épülettömb tűnt használhatónak. Ezekhez hasonlót viszont nem találtam az egész Vízivárosban. A Retek utca lenne? Annak déli oldalán egyetlen épületnek sincs megfelelő magassága. Haladtam tovább, és végre fogást találtam: az említett nagy, hengeres sarkú bérház ma is áll a Lövőház utca és a Káplár utca sarkán. A háttérben feltűnő fehér csipkés épület pedig nem lehet más, mint Nagy Virgil tisztviselői bérháza (Margit körút 64/a–b, 1911–1912), amire akkor még szabadon rá lehetett látni. Összekötve őket a térképen megkaptam a látószög irányát, és (a Google Earth a barátunk) pillanatok alatt meglett a Fillér utca 20. alatt álló kertes bérvilla, melyen a mai napig változatlan az erkély korlátja. A legfelső szint, a harmadik emelet Fillér utcára néző erkélyéről van szó. A ház bejárata a Nyúl utca 24. számot viseli, az 1932-ben épült társasházat Sebestyén Lóránd (a szecessziós és neobarokk épületek alkotójaként ismert Sebestyén Artúr fia) tervezte Patai Józsefné és birtoktársai megrendelésére (köszönet, Arcanum!). A ház üres öröklakásait Kerner Imre ügyvéd hirdette meg, és intézte eladásukat.

A korabeli címjegyzékek és telefonkönyvek alapján nem volt nehéz feltérképezni a társasház illusztris tulajdonosait. A ház három- és négyszoba-hallos lakásaiban élt többek között dr. Patai József tanár, a Múlt és Jövő folyóirat szerkesztője, dr. Egyed István, a közigazgatási jog nyilvános rendes tanára,² Dénes József, a Schenker és Társai nemzetközi szállítmányozási részvénytársaság cégvezetője, Földes Tibor, magyar királyi erdőtanácsos, vitéz Spányi Márió grazi konzul, Véghelyi Dezső gépészmérnök, magyar királyi postamérnök és Kerny István, magyar királyi posta-főfelügyelő. Az sajnos sehonnét nem derült ki, hogy ki melyik emeleten és melyik lakásban lakott. A Fortepanra visszatérve észrevettem, hogy a választott fénykép adományozója Kerny István volt. Ez nem jelenthetett mást, mint hogy a fotó Kerny családját ábrázolja. És villámgyorsan kiderült, hogy Kerny István lelkes amatőr fotós volt, vagyis ezt a nagyszerű családi képet ő maga készítette. 

Kerny István (1879–1963) Szegeden született, a felsőkereskedelmi iskola után postatisztképző tanfolyamot végzett, és építésvezetői vizsgát tett. 1907-ben a fővárosba rendelték, ahol a postaigazgatóság műszaki osztályán a távíróhálózat-építés felelőseként működött. Egészen a főfelügyelői beosztásig jutott el, 1937-es nyugdíjba vonulása alkalmából postahivatali igazgatói címet kapott. Tizennégy éves korában maga építette első fényképezőgépét. Szakkönyvekből és a jó nevű Gévay Béla fényképésztől tanulta meg a fotográfia mesterségét. Eleinte a munkájával kapcsolatban készített felvételeket (telefon- és távíróvezetékek szerelése, javítása, a háború alatt pedig a szerbiai területen folyó munkálatokról), ám Kovács János távírdai főtiszttel kötött barátsága révén újabb feladathoz jutott: a Szeged népéletéről és néprajzáról készülő könyvéhez kellett fényképeket készítenie. Fényképezett napsugaras házakat, a paraszti kultúra tárgyait és az embereket magukat, ünnepeikkel és mindennapi életükkel. A Szeged és népe című kötetbe (1901) került képei voltak az első nyomtatásban nyilvánosságot kapott alkotásai.

Néprajzi érdeklődése a későbbi évtizedekben is fennmaradt. A Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetségében ismerte meg Balogh Rudolfot és Kankovszky Ervint, velük járta az országot és fotózta az egyes tájegységek népviseletét, népszokásait, a kézműves mesterségeket. Kedvenc témái közé tartoztak a heti és havi vásárok, a vándorcigányok, a puszta a gulyával és a ménessel, a városokban pedig a látványos búcsúk és körmenetek. E témákkal és kontrasztos, gyakran ellenfényben készült felvételeivel a fényképezés magyaros stílusát képviselte. Sokakkal ellentétben azonban életműve nem zárható be pusztán ebbe a skatulyába. A tízes-húszas években a festői, piktoriális képalkotás foglalkoztatta. Táj- és városképei, életképei finom, gyakran szándékosan homályos, sötét tónusú képek. Hasonló eredményre vezetett az akkoriban divatos brómolaj- és guminyomat-technika is.³  Kerny szinte minden létező nagyítási, sokszorosítási eljárást kipróbált: megtanulta a fotólitográfiát, a cinkklisékészítést, a magas- és mélynyomást. Munkáit rendszeresen vitte kiállításokra, de előszeretettel publikálta őket az akkori tömegmédiában is. Szép számmal jelentek meg felvételei – gyakran címlapon – olyan népszerű képes hetilapokban, mint az Érdekes Újság, az Új Idők, a Képes Krónika, a Magyar Lányok, vagy napilapok képes mellékleteiben. A húszas években a Színházi Élet és a Nemzeti Sport fotóriportereként működött.

Kísérletező kedvét mutatják azok a trükkfelvételek, amelyeken saját magával sakkozik, beszélget vagy saját fejét nyújtja át tálcán. Van olyan verzió is, ahol felesége tartja „levágott” Holofernes-fejét Juditként, kísérteties műtermi megvilágításban. Ezek a fotók az igazi – olykor játékos, máskor infantilis – amatőrre jellemző munkák. Igaz, hogy a magával sakkozó Kerny képe emlékeztet arra a fotóra, melyen öt Marcel Duchamp üli körül az asztalt, sőt még a két kép keletkezési ideje is nagyjából azonos (1917), de létrehozásuk szándéka nagyon különböző. Duchamp a New York-i Broadway egyik fotóműtermében ferde tükrök segítségével készíttette a képeslapként megvásárolható fotót. E régóta népszerű, meghökkentő portréfajta kiválóan alkalmas volt arra, hogy megkérdőjelezze a személyes identitás és az arckép konvencionális viszonyát. Kerny István főként saját maga és a képes újságok közönségének szórakoztatására hozott létre ilyen „trükkös” képeket, melyeket külföldi újságok is átvettek.

Így találhatott rá Moholy-Nagy László Kerny két manipulált felvételére – anélkül, hogy szerzőjét ismerte volna, hiszen külföldi ügynökség terjesztette –, és használta fel a Bauhausbücher sorozatban megjelent Malerei, Photografie, Film című könyvében (második, átdolgozott kiadás, 1927). A Das fixierte Lachkabinett (A vidámpark nevetőszobájában készült felvétel⁴) című képen (100. oldal) egy kövér bajszos arc látható megháromszorozva, úgy montírozva, hogy a három archoz összesen négy szem – melyekből kettő közös – tartozik. Kerny szerzőségét az egyik árverezőház honlapján látható kép (Hajnalcsillag) igazolja, ahol a centrális kompozíciót ugyanez a megnyolcszorozott, körgyűrűbe illesztett portré alkotja.⁵ A 103. oldal képe Übermensch vagy Augenbaum címmel Kerny szakállas, fiatalkori önarcképéből készült, egymás fölött négyszer megismételve szempárját.

Mindkét manipulált fénykép arról szól, hogy a megszokott emberi arcot technikai úton sosem látott furcsa lénnyé lehet átalakítani az újságolvasó meghökkentésére. Közismert Moholy-Nagy gyermekkorától eredeztethető érdeklődése a képes újságok és a technikai találmányok iránt, így semmi csodálkoznivaló nincs abban, hogy a világ újfajta látására serkentő fotográfia példái közé ezeket a fényképeket is bevette. Kerny István e művei kerültek legközelebb az avantgárd kísérletekhez. A képek szinte kivétel nélkül 1917-re datálódnak, később már nem foglalkozott effélékkel. A magyaros stílusúak mellett pedig van néhány, a húszas-harmincas évek modern fotográfiájához közelebb álló képe: ilyen a Tornaóra 1924-ből, átlós kompozíciójával, ritmusával és a fekete-fehér ruhák folthatásával. A Balaton-part (Tihany) című fénykép pedig – a ruhákat mosó asszonyokkal, éles kontúrrajzával és gazdag tónusaival – félúton áll a romantikus tájkép és a szociofotó között. Bár az utóbbi időkben alkotásai bekerülnek fotóművészeti kiállítások anyagába, nemzetközi gyűjteményekbe (például MoMA), és árveréseken is szépen szerepelnek, Kerny továbbra is inkább a művészi fényképezést kedvelő amatőrnek tekinthető.

Visszatérve a történetünket elindító fényképhez, annak készítésekor Kerny a korábbiakhoz képest igen kevés eszközzel élt. Mintha levetkőzte volna a tanult modorokat, a művészi komponálás igényét, egyszerűen és gyorsan, szinte eszköztelenül örökítette meg az árnyékos erkélyen pihenő családját. Mit tudunk családtagjairól? Az asztal mögött, középen ülő hölgy Kerner Gizella, akivel 1905-ben, Szegeden házasodtak össze. Az ő ügyvéd testvére intézte a társasház jogi ügyeit. A házaspárnak két lánya született: Gizella 1907-ben, Jolán 1909-ben. A fényképen Gizella néz velünk szembe a nyugágyból, Jolán az összecsukható karosszékben ül. Ha hiteles az 1932-es évszám, Gizella huszonöt, Jolán huszonhárom éves. Kerny egy 1915-re datált fényképén az édesanyát és kislányaikat a Halászbástyán látjuk. A Míg a papa messze jár cím utal a háborúra, melyben a papa szerencsére nem a fronton volt, hanem Szerbiában dokumentálta a távíróvonalak építését. Szarka Klára képaláírásából (Fotóművészet, 2006/5–6., 53. o.) tudjuk meg, hogy az eredeti fénykép tíz évvel később készült guminyomatáról van szó, ezért tükörben jelenik meg. Az Érdekes Újság 1917. évi 29. számában a szépen felöltöztetett lányok két évvel idősebbek, gondosan beállított sorban ülnek újra a Halászbástyán, és „gondolataik egymás felé szállnak” a papával. A szeriális fotók között található egy kép a nyolcéves Jolánról: a Műcsarnok főbejáratának oszlopa előtt látjuk alakját, ötször egymás mellé másolva. A Kieselbach Galéria 2007-es fotóaukcióján szerepelt egy szép fénykép a már serdülő lányokról, amint egy nyitott barokk kapuban állnak ellenfényben. Nagy valószínűséggel az Új Idők 1929-ben készült címlapfotóján is a nővérek láthatók.

A család 1907-ben költözött Szegedről Budapestre, a Thököly útra. Mindkét gyermek a Magyar Királyi Állami Felsőbb Leányiskola és Leánygimnázium (Andrássy út 65.) tanulója volt. A Fortepan-kép készültekor a nyugágyban pihenő Gizella már óraadó középiskolai tanár: a Sacré Cœur Mikszáth téri katolikus leánygimnáziumában oktat mennyiségtant, természettant és testnevelést. Jolán egy évvel korábban szerzett diplomát a Pázmány Péter Tudományegyetem matematika–fizika szakán, és éppen akkoriban kapott óraadó helyettes tanári állást a zsámbéki római katolikus tanítóképző intézetben. Mindketten hivatással rendelkező, dolgozó nők, akik ennek ellenére még szüleikkel élnek egy fedél alatt. Pontosabban akkor már a két lány tulajdonában volt a négyszoba-hallos, igényes öröklakás, és szüleik laktak náluk. Mindketten megtanultak fényképezni, és gyakran készítettek vicces fotókat édesapjukról. A Nemzeti Múzeum őrzi Jolán tizenkét éves korában készített felvételét az Angolpark körhintáján ülő fiúról, a húszéves korában készített fényképsorozat a Pál-völgyi-barlangról az Új Idők lapban jelent meg. 1933-ban díjat kapott a budapesti Nemzetközi Amatőr fénykép kiállításon.

Amikor Gizellát – noha többféle tantárgyat, még gyorsírást is tanított – a Szent Lujza Intézetből a cinkotai tanítóképzőbe helyezik át, már csak testnevelő tanárként említik. Jolán viszont matematika–fizika szakos tanárként működött Zsámbékon, majd áthelyezése után a munkácsi tanítóképzőben 1941–1944 között. Egyik lány esetében sem találtam nyomát annak, hogy megházasodott volna. Sőt Jolán egysoros életrajzából kiderül, hogy az ötvenes években, amikor már gimnáziumi tanár volt a fővárosban, belépett a Jézus Szíve Népleányai szerzetesi közösségbe, ami akkoriban elég kockázatos döntés lehetett. Halálakor, 1968-ban az Új Ember hasábjain megjelent emlékezésből tudjuk meg, hogy kiváló, elhivatott tanár és jó ember lehetett.⁶

Fotóművészek Világszövetsége elnökének, aki 1979-ben, Kerny születésének centenáriumán írt róla emlékező tanulmányt.⁷ 1982-ben Kincses Károly rendezett emlékkiállítást munkáiból a Gödöllői Galériában. Miközben Kerny idős korában maga is ügyködött egy fotótörténeti gyűjtemény létrehozásán, a jóval később alapított kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum – honlapja szerint – alig néhányat őriz műveiből. Szerencsére fényképei számos más múzeum gyűjteményében megtalálhatók. A Fortepan három képét osztotta meg a nyilván szimbolikus értelmű „Adományozó: Kerny István” felirattal. Mindenesetre, amikor letöltöttem a szóban forgó fotográfiát, nem gondoltam, hogy ilyen messzire juthat el az ember egy art deco erkélykorláttól.

^{1 A Wellisch-palota épületében ma az Igazságügyi Minisztérium működik a Kossuth tér 4. szám alatt – a szerk.}

^{2 A dualizmus idején nyilvános rendes, nyilvános rendkívüli tanárokból és magántanárokból állt a felsőoktatási intézmények oktatói személyzete. A rendes tanár a rendkívülivel szemben akár rektorrá is választható volt – a szerk.}

^{3 Mindkét, bármilyen színű, akár színes kép létrehozására is alkalmas nemeseljárásos módszer a húszas-harmincas évekig volt népszerű. A brómolajtechnikával bármekkora negatívról lehetett képet nagyítani. A festményhatású guminyomat-technika matt, rusztikus felületet adott, melyet még a papírválasztással is fokozhattak, és főként nagy méretű képek előállítására használták – a szerk.}

^{4 Mélyi József fordítása.}

^{5 A Fortepan 219097 számú fényképén (1936) ugyanezt a férfi arcot ismerhetjük fel egy mulatós jelenetben. Mivel az asztal mellett ülő idősebb nő Kerny felesége, a fehérruhás, kalapos hölgy pedig egyik lánya, a poharát emelő férfiú családi ismerős, esetleg rokon (talán éppen a nagybácsi, Kerner Imre) lehet.}

^{6 „A tiszta, világos ráció embere volt. Nyugdíjaztatásáig gimnáziumban tanított, s egyike volt a legkiválóbb, legkedveltebb matematikus tanároknak, ajkán életet nyert a számok látszólag hideg, szenvtelen világa, megtelt tartalommal, a törvény szépségével. Akik tanítványai voltak, tudják, mennyire elevenné, közelivé vált az ő előadásában, tárgya iránt érzett szeretetében a legnehezebb tétel is. Szerette tárgyát, szerette tanítványait, közeli és távoli környezetét, barátait — mindenkit, akivel sorsa összehozta. – »Isten azt akarja, hogy vegyek neked cipőt« — mondta egyik kiskorú pártfogoltjának. Adott, ahol tudott, és amit tudott — és milyen szépen adott! Idejéből, erejéből, megértéséből is.” In: Új Ember, 1968. január 28., 4. o.}

^{6 Győri Lajos: 100 éve született Kerny István. In: Fotó, 1979/8., 356–366. o. Ugyanakkor másutt azt olvashatjuk az átadás kapcsán: „Kincses Károlytól úgy tudom, hogy az örökösöktől – monográfiaírás címén – kicsalta Kinszki Imre és Kerny István hagyatékát, és az értékesebb darabokat itthon és New Yorkban árulja.” Szilágyi Sándor: Megáll az idő… In: Beszélő, 2003/4., 63. o.}