Ön mit szólna, ha kitekintve az ablakon egyszer csak azt látná, hogy a füves kutyafuttatóból színes és különös formájú tárgyak nőttek ki? Kimenne, és csinálna egy szelfit? Vagy ezentúl ide beszélne meg találkozót? Vagy csak nézné az odatelepedő kamaszokat? Avagy hogyan lehet közösségivé tenni a lakótelepi épületek közti elvadult és funkciótlanná vált területet. Hiánypótlás több évtizednyi késéssel.

Az elmúlt időszakban a koronavírus képzőművészeti iparágat (is) átszabó következményeként egyre hangosabbak a kiállítások természetéről szóló párbeszédek. Az érdeklődés fenntartásának kényszere kevésbé népszerű kiállítási formátumok elterjedését eredményezte. Online tárlatok, Instagram-kiállítások, élő bejelentkezések – képzőművészet, kultúra az első, kezünk ügyébe eső digitális kijelzőn. Látván az ezek mögötti motivációt – a kultúraközvetítésből élő kezdeményezéseknek felszínen kell maradnia, a megmutatás lehetősége sok alkotónak megnyugvást nyújthat, a színfalak mögött zajló munka „ne vesszen kárba” –, nem állítom, hogy ezek a kiállítások bárkinek és bárminek komolyan ártanak (az internet amúgy is olyan hely, ahol ha tetszik, ha nem, sok minden elfér, legyen az jó, rossz, szükséges vagy határokat feszegető). De azért a jelenséggel kéz a kézben járó kérdések – a művészet befogadása és fogyasztása, a művészetnek dedikált idő különféle módjai – most, ebben az új helyzetben mindenképpen átgondolandók.

John Berger óta pontosan tudjuk, hogy az egyik legizgalmasabb változás a képzőművészet-fogyasztásban az, hogy a képek és műtárgyak fényképezés, majd mozgókép-rögzítés általi reprodukálhatóságának köszönhetően a munkák belépnek a mi életünkbe; saját kanapénkon ülve a lakásunk falai adják a képernyőn vagy papíron megtekintett mű hátterét. A magunk és családunk által teremtett otthoni atmoszféra adja meg a mű befogadásának alaphangját. És történik ez ugyanúgy velünk párhuzamosan (remélhetően) még sok-sok lakásban, sok különböző szituációban; ugyanaz a mű más környezetben, más másodlagos jelentést hordozva, más szempárokkal találkozva akár gyökeresen más fordítást is eredményezhet, adott jelentését különféle szituációk kölcsönözhetik. Mára a Berger által levezetett gondolatok extra közvetítő platformmal bővültek: az internettel, ami a webbel rendelkező világ egészét felhasználói közösséggé formálva a hálózatok hálózatává vált. Éppen emiatt teljesen érthető a jelenség: az intézmények, amik most kénytelenek voltak bezárni kapuikat, ott próbálnak teret és figyelmet nyerni maguknak, ahol erre a jelenlegi helyzetben képesek. És hiába szeretnénk azt hinni, hogy a kulturális intézmények egyenrangúak és a kulturális javak megőrzésére legalább megfelelő – ha nem annál több – erőforrásból gazdálkodnak, a különböző múzeumok és galériák által az internetre eresztett, egymást követő online „kiállítások” (az idézőjel nem ítélet, azt gondolom, hogy a legtöbb esetben valójában nem ez a legmegfelelőbb szó) minősége és színvonala vagy éppen újítást nélkülöző megoldásai jól mutatják, hogy az odafigyelés és újító gondolkodás mellett még a demokratikusnak kikiáltott internet felületén is vízválasztó az intézmény és intézmény közötti büdzsékülönbség.

És itt jön az, ami számomra az online kiállításokkal kapcsolatos egyik legkomolyabb kérdés: vajon hány esetben motiválja a már említett online tárlatok létrejöttét az adott intézmény abbéli félelme, hogy esetleg kimarad az interneten éppen populárisabbá váló új (nem új, mégis annak kezeljük) műfajt képviselők sorából? Hány intézmény érdeklődik őszintén az online tér nyújtotta lehetőségek iránt, és hány intézmény száll be a játékba csakis az online kiállítások PR-értéke miatt – félve attól, hogy az esetlegesen kattintásra kész látogató online kiállítás hiányában egy másik, konkurens intézmény weboldalán tölt időt, azt linkeli tovább?

Tény, hogy ezek a legtöbbször egyszerű lapozgatható képgaléria formájában megvalósuló kiállítások szuper lehetőséget nyújtanak arra, hogy információt szerezzünk arról: hol milyen kiállításrendezési praxisok vannak, mik töltik meg a kiállítótereket, hogyan néz ki egy esetlegesen sosem látott intézmény belső tere. Azonban messze nem pótolják a valódi intézménylátogatói élményt – és szerintem ezt fontos lenne sokkal hangsúlyosabban kiemelni. A 2019-es veszprémi Design Hét fő kiállításaként megvalósult, Az arc, a medence, két torony és egy rom – Kreatív városi beavatkozások a Haszkovón címet viselő projekt kezdetektől fogva nagy kedvencem. A médium- és léptékfüggetlen, Paradigma Ariadné építészeti stúdió által levezényelt tárlat alig emlékeztet a hagyományos kiállításformátumra. Adott egy alapvetően fiatal – de messze nem pályakezdő – stúdió, ami kurátori szerepet vállal a projektben. A Paradigma Ariadné csapata a hagyományosan építészeti kérdések felfejtése mellett boldogan merészkedik a társtudományok – társadalomtudomány, szociológia, képzőművészet, kultúramegőrzés – határterületeire. Hírnevüket többek között olyan kísérleti építészeti tervekkel szerezték, mint a 2017-es frankfurti könyvvásár magyar pavilonja vagy a Vörösmarty tér és a Gellérthegy megújítását célzó pályázatokra készült alternatív vízióik.

Most épp nemzetközi együttműködést keresve szimpatikusnak tartott építészirodákat kértek fel magyarországi, vidéki, egész pontosan egy veszprémi projektre. Ennek következtében adott négy nemzetközileg is ismert és elismert iroda, a brit Edward Crooks, a görög Point Supreme, az olasz Supervoid és a spanyol MAIO, amik a Paradigma Ariadné építészei mellett szerepet vállaltak az ötlet megvalósításában. (Éppen ez az együttműködési modell az alapja a 2020-ról 2021-re tolt Velencei Építészeti Biennálé Magyar pavilonjába szánt pályaműnek is, amelyen a Paradigma Ariadné csapata Kovács Dániellel dolgozik együtt. Az Othernity címet viselő kiállítás a modern építészeti örökséggel foglalkozik, és hasonlóan a veszprémi projekthez, fiatal regionális irodák bevonásával készül.) Adott egy alapvetően kontextualista gondolkodásmódból fakadó problémafelvetés: mi hiányzik a veszprémi Haszkovó lakótelepről ahhoz, hogy méretéhez és lakószámához méltó módon egy valóban minden szempontból funkcionáló városnegyeddé váljon? A veszprémi Jutasi úti Haszkovó lakótelep azzal a céllal jött létre, hogy 20 000 embernek nyújtson lakhatási lehetőséget. A lakótelep a hatvanas évek elején újnak számító házgyári paneles technológiával épült, szakmunkások helyett egy-egy munkafolyamatra betanított gyári dolgozó segítségével. A munkások tömeggyártott építőelemekkel dolgoztak – a folyamat nagyrészt nem a szabad ég alatt, hanem az építkezést előkészítő gyárakban történt. A hatvanas évek eleji lakásépítési terv részeként megvalósult, nagyjából ötvenöt négyzetméteres lakásokból álló telep több, akkoriban kifejezetten nagy komfortérzetet nyújtó újdonsággal szolgált: ilyen volt például a lakásonkénti fürdőszoba vagy a radiátorok. (A Haszkovó esetében különösen érdekes, hogy az eredeti kádakat még a födémek lezárása előtt daruzták a lakásokba, ezért ha itt valaki szeretné a fürdőszobáját felújítani, kénytelen a régi, méretes kádat kisebb darabokra aprítani és úgy kivinni a lakásból, mert az az ajtókon nem férne ki.) A Haszkovó eredetileg a környéken, elsősorban a mezőgazdaságban dolgozóknak épült. Így nem csoda, hogy a lakótelep körüli infrastruktúra komoly kívánnivalókat hagy maga után – hiszen az elsődleges cél az volt, hogy a dolgozóknak fedél legyen a fejük fölött, lehetőleg közel a munkahelyükhöz. A lakótelep területén nincsenek sétálóutcák és a közösségépítés céljára létrehozott közterek. Persze régebben ez talán kevésbé lehetett problémás, hiszen a háztömböket egy helyen dolgozó emberek lakták, a munkahelyi közösség, a munkában együtt töltött idő adott volt. Közösségi tér hiányában azonban a lakótelepiek éppen kultúrához nem jutottak, a szabad idejüket nem tudták itt kihasználni – és ez a probléma, persze más mértékben, de manapság is fennáll. A lakótelepek témájáról, lakhatási kérdésekről általánosságban zajló párbeszéd mellett a veszprémi Haszkovóról a Nyilvánosságért és a Civil Társadalomért Alapítvány az itt lakók problémáit, mindennapjait és múltját érintő felmérést készített. Ennek is köszönhető, hogy a Paradigma Ariadné csapatának figyelme feléjük fordult és ezt a helyszínt választotta köztéri intervenciója helyszínéül – ez különösen üdítő a megrögzött Budapest-központúságban. De mi köze a projektnek a digitális kiállításokhoz és a koronavírushoz? A Paradigma Ariadné Az arc, a medence, két torony és egy rom című projektje éppen azt igyekszik megkísérelni, amit a nagy múzeumok és galériák próbáltak a legtöbb esetben kényszerből, huszárvágásokkal, hirtelen reakcióként a pandémia alatt. Tehát a szokásos intézményrendszeri működés segítsége nélkül megoldani a kultúraközvetítést. Csak ők mindezt majd’ egy évvel a koronavírus előtt.

A Paradigma Ariadné felkérésében arra ösztönözte a stúdiókat és építészeket, hogy az építészet segítségével lépjenek kapcsolatba a lakótelep közegével. Tervezzenek a megadott paraméterek mentén – 200 x 200 x 300 cm-nél nem nagyobb – alapvetően mozgatható természetű építészeti elemeket városi intervencióként. Így született a MAIO által megálmodott Medence, az Edward Crooks tervezte Torony II., a Point Supreme Arca, a Supervoid ötlete mentén megépített Torony I. és a projekt hazai ötletgazdái által tervezett Rom. A kész munkák a lakótelep szövetében kerültek elhelyezésre, egymáshoz gyalog is kényelmesen bejárható távolságban. Használhatóság szempontjából talán leginkább köztéri bútorokra emlékeztetnek – felidézve a lakótelepi területek játszótereit és padjait, amelyek jórészt az egyedüli, ilyen típusú épített környezetbe kódolt közösségi platformok voltak. Ezek a „tereptárgyak” formavilágukat tekintve azonban kifejezetten újítónak hatnak a panelek szürke rengetegében, nemcsak színeik miatt, hanem azért is, mert formailag a lakótelepre nem jellemző építészeti elemeket, például tornyot is használnak. A tavaly létrehozott köztéri munkák esetében persze fontos volt a duráció, a gyárthatóság és a minőség, de mivel a terveket nem kellett sztenderdizálni, szélesebb formai skálán gondolkodhattak a tervezők.

Annak ellenére, hogy a Haszkovó méretét tekintve meghatározó városrész, az épületek szövetéhez mégis nehéz a kapcsolódás. Hogy leegyszerűsítve fogalmazzunk: nincs olyan építészeti vagy természeti elem a környéken, amire emlékezni lehetne. A Haszkovóhoz fűződő emlékeknek nincs tárgyi fogódzója. A projekt alapötletéhez társuló tervezői narratívát Aldo Rossi 1966-os, A város építészete című könyve adta. Rossi szerint a legtöbb város egy hatalmas ember alkotta tárgy, aminek szüksége van olyan városi műtárgyakra, amik funkciójuktól függetlenül városi referenciapontként szolgálhatnak mind térben és mind időben. Olyan városi műtárgyakra, amelyek kapcsolódnak a hely történetéhez, így a kollektív és magánemlékek alappilléreiként működnek. Nem véletlen tehát, hogy a Paradigma Ariadné projektje éppen ilyen városi műtárgyak létrehozásával igyekezett pótolni a hiányt és segíteni a Haszkovó – elméleti alapon is – funkcionáló városrésszé válását. Az EPS-ből (polisztirol habból) készült köztéri intervenciók szín- és formavilága egyszerű, de nem igyekeznek beleolvadni a lakótelep épített szövetébe. A tervezők nem próbálták véka alá rejteni, hogy az általuk létrehozott elemek átgondolt, de utólagos, a tapasztalatokból építkező hiánypótlásként születtek. A Medence, a Torony I–II., az Arc és a Rom mind-mind olyan „instagramozható” városi műtárgyak, amelyek a lakótelep identitásából táplálkoznak, de létrejöttük pillanatától kezdve meg is határozzák azt az identitást. Birtokolják a fotogén építészet „váó faktorát”. A közösségi médiafelületeken történő megosztás az épületek használatának immanens részévé vált, ezzel sajnos sok esetben inspirálva a közterek látványos, de olcsón kivitelezett, így rosszul öregedő alapanyagokból megvalósított kialakítását. Ahogyan a világ építésze- ti elemei szelfihelyszínné egyszerűsödnek, úgy válnak egyre ritkábbá az átgondolt, mégis „váó faktorral” rendelkező projektek. Persze ettől nem kizárt, hogy egy fotogén építészeti ötlet szorosabbá tegye a kapcsolatot a külvilággal – ahogy ez a haszkovói projekt esetében is történik. Hogyan? Habár a megvalósult tárgyakat kiegészítő és magyarázó szövegek már eltűntek a helyszínről, de felkerültek a projekt honlapjára, ahol a hozzájuk készült audioguide is hallgatható – hátterüket maga a lakótelep adja, az elemeket birtokba véve pedig éppen a lakótelepre nyílik kilátás. Az otthon maradókat pedig, ha kinéznek az ablakon, szórakoztatják a színes elemek. A Haszkovó lakótelep eredeti célja az volt, hogy gyorsan teremtsen otthont a dolgozóknak, ezzel minőségi ugrást is előidézve az életükben. Az újabb normákkal összevetve azonban sajnos a Haszkovó ma már alulmarad a megmérettetésben. A Paradigma Ariadné veszprémi projektje nemcsak azért különleges, mert izgalmas eszközökkel csatlakozik be a lakhatásról és az épített környezet életminőséget befolyásoló hatásairól folyó párbeszédbe, hanem azért is, mert igyekszik a lakótelep közegét elméleti síkról közelítve megfeleltetni az új normáknak. Sőt azért is, mert üdítő látni, hogy egy koronavírus előtti művészeti beavatkozás létjogosultságát éppen az a vírus húzza alá vastagon, amely olyan sok kulturális projekt vesztét és parkolópályára állását okozta. Bárcsak mindannyian Veszprémben lehettünk volna tavasszal! A Medence, a Torony I–II., az Arc vagy éppen a Rom elemein ücsörögve, egymástól tisztes távolságban élvezhettük volna a szabad levegőt.

A cikk megszületését a B.Braun támogatta