Amióta 2016-ban az Architectural Digest a pesti Duna-parton sorakozó vascipőket beválogatta a világ legjobb köztéri szobrai közé, Pauer Gyula és Can Togay alkotását egyre többen keresik fel. Talán már túl sokan is. A holokauszt-emlékhelyeket kutató Martin Winstone szerint Európa egyik leghatásosabb holokauszt-emlékműve Budapesten található a Parlament közelében, ahol a rakpart terméskő szegélyére rögzítve hatvan pár elnyűtt lábbeli sorakozik (The Holocaust Sites of Europe: An Historical Guide. I. B. Tauris, London, 2010). Az útikönyveknek és a turisták kiposztolt fotóinak köszönhetően a Duna-parti vascipők ma Budapest legnépszerűbb és világszerte legismertebb kortárs köztéri műalkotása. Méltán.

A 2005-ben felállított mű nem hagyományos emlékmű és nem is köztéri proteszt, nem a szimbolikus politika vagy a civil aktivisták működtetik, hanem maga a nagybetűs élet. Az emlékmű hétköznapi létezéséhez hozzátartozik, hogy nap mint nap rengeteg ember keresi fel, akik a folyópart meredek szélén megállva kénytelenek elgondolkodni azon, hogy ez miért is van itt. Az üres cipők – a nyilasok által a Dunába lőtt zsidók emlékére – disszonáns elemként jelennek meg a Lánchíd és a budai Vár pazar látványának előterében, ugyanakkor maguk is turisztikai látványosságot képeznek. Az emlékműben pont az a zseniális, hogy közérthetően, egyszerű és hatásos eszközökkel döbbent rá a hely ellentmondásosságára és a szobor hátterét képező tragédiára. Ez az emlékmű – szemben a holokauszt-emlékművek főáramával – tulajdonképpen nem az örökkévalóságnak készült. Inkább antiemlékmű, mint reprezentatív emlékhely, hiszen koszorúzni körülményes, s az év egy részében nem is látható: a Duna áradásakor víz alá kerül, télen pedig nem látszik a hótól. Az emlékművek konvencionális nemes anyaga, a bronz helyett közönséges, rozsdásodó öntöttvasból készült, mely anyag hangsúlyosan a mulandóságot jelképezi. (A cipőket ennek ellenére gyakran gondolják bronznak, s nem csak a színesfém-tolvajok.) A hagyományos emlékművekkel szemben az amortizáció itt nem negatív következmény, ami ellen védekezni kell, hanem lényegi esztétikai elem: a pusztulás a mű szerves része. A rozsda a lassú, de biztos romlás, a felejtés, az emlékezet korróziójának szobrászi megfelelője. A cipők lassan és folyamatosan pusztulnak, pár évtized múlva – hacsak nem cserélik le újakra őket – gyakorlatilag eltűnnek. Hatásuk akkor lesz a legdrámaibb, amikor már csak a rozsdamarta csonkok látszanak. 

A kompozíció tulajdonképpen ready made: Máriássy Félix 1955-ben készült legendás filmje, a Budapesti tavasz kulcsjelenetének szobrászi megvalósítása. A filmben a kihalt, ködös Duna-parton gazdátlan cipők sora jelzi a bekövetkezett tragédiát. A Duna-parti alkotásban a szobrászi bravúr abban áll, hogy a megidézett áldozatok nincsenek megformálva, mégis jelen vannak, mintha épp most léptek volna ki cipőikből. A hiányt ki kell tölteni valamivel. Erre szolgál az emlékkultusz, amely rendszerint – itt is – túlnő a művészi koncepción és önálló életre kel. A térben és időben alakuló-változó mű állandó tartozékát, szerves részét kezdik képezni a kultusz kellékmaradványai (zászlók, mécsesek, művirágok) és a folyó interakciójának nyomai (rozsda, hordalék), melyek egymásra rétegződve erősítik egymás jelentését. Például a cipőkben felhalmozódó kavicsokat akár a zsidó hagyomány szerint emlékezők, akár az áradó Duna is lerakhatta. Az emlékművet nemcsak a folyó, hanem a turistahadak is erodálják. Van olyan lábbeli, amely egészen fel van díszítve, tele van aggatva mindenféle mütyürökkel. Újdonsült szokás, hogy a cipőkbe – fűző gyanánt – színes szalagokat fűznek. Talányos rítus, hogy a cipők mellé karkötőszerű műanyag pántokat, gumikarikákat rakosgatnak. Néhány cipőt vaslánccal kötöttek össze, és már itt is felbukkant a közterek privatizálásának jópofának gondolt, de roppant kártékony műfaja, a lakatolás. A népszerűség vadhajtása, hogy a napokban egy kereskedelmi cég a Facebookon a Duna-partra kirakva próbálta reklámozni tavaszi cipőkollekcióját. Nemrég egy fiatal szobrászművésszel arról beszélgettem, hogy a magyar holokauszt 75. évfordulója alkalmából – újabb emlékművek helyett – igazán erős mementó az emlékmű ideiglenes „továbbfejlesztése” lehetett volna: a vascipőkből ki kellett volna öntetni ezret, és egy teherautóról le kellett volna borítani a Duna-partra a többi cipő mellé, hogy a tetthelyen magasodjanak, mint a haláltáborok monumentális cipőhegyei. Hogy aztán az arra járók szuvenírként széthordják vagy mementóként a Dunába dobják őket. Mindezt télen, hogy a cipő tapintásakor a vas hidege az idegekig hatoljon. Hogy egy pillanatig meg lehessen sejteni, milyen volt akkor ott állni meztelenül egy decemberi hajnalon. Szemközt Buda szétfoszló sziluettje és a folyó. Budapest.