Halász András (Pecás) a magyar neoavantgárdból és az akkori elitista szubkultúrából startolt el, hogy Párizson át New Yorkba érkezzen, majd negyed század múltán megint egy nyugat-európai lépcsőfokot beiktatva hazatelepedjen, és tanítani kezdjen a Képzőművészeti Egyetem festő tanszékén. Így aztán belülről ismeri az akkori történetet, de kívülről, amerikai szemmel is rálát a budapesti művészeti életre, egyáltalán a magyar Művészetre (az ő nagybetűhasználata!). Facebook-posztok és barátokkal folytatott viták, beszélgetések generálták azt a szövegfolyamot, amelynek rövidített, szerkesztett változatát most közreadjuk, remélve, hogy bármennyire szubjektív is, sok fontos adalékkal tud szolgálni. Mindazonáltal ez csak egy a sok lehetséges narratíva közül!

1. fejezet: a Rabinec, Simon Zsuzsa 

A cím egy mozgalom végére utal. A mozgalom, az ún. Rózsa-kör jó régen megszűnt. A címadásban egy tanítványom vízfestménye inspirált. Szabó Sára zen mesterek könnyedségével megjelenített műve: Ledőlt Coca-Colás üvegben kiszáradt rózsaszál. Sokszor eszembe jut, hogy ellopom, pontosabban megfestem én is. Nagyon remeg a kezem, ez már nem fog menni. 

A virágzó Rózsa sem virág volt, hanem egy presszó az Andrássy úton. Felmerült valamikor a Facebook óceánjában, hogy mozgalom volt-e a Rózsa-kör vagy sem? Csoportosulás, klikkesedés? A szocializmusban, kapitalizmusban mozgalmakból sosem volt hiány. Valahol, szintén a Facebook rengetegében felbukkant, hogy az első privát kereskedelmi galéria még az ún. átkosban a Rabinec galéria volt. Már New Yorkban voltam, amikor a Rabinec létrejött – így abban nem szerepeltem. Több szereplője viszont meglátogatott, és elbeszélésükből valamennyire kialakult bennem egy meglehetősen sajátos kép. Sem kritikus, sem művészettörténész nem vagyok. Utólag próbálom rekonstruálni, mi is történt azután, hogy kitettem a lábam 79 végén. 

Néha egyszerűbb, ha kérdezek, mielőtt állítok valamit. Forián Szabó Noémi művészettörténész átküldte a galéria rövid történetét. Vita tárgya lett Simon Zsuzsa szerepe – erre később visszatérek. A saját történetemben Simon Zsuzsa nagyon fontos szerepet játszik. Nem jelentett nagy fáradságot, hogy Károlyi Zsigmondot is megkérdezzem. Szerinte a galéria programját Simon Zsuzsa és Birkás Ákos az ő lakásában és jelenlétében beszélte meg. Simon Zsuzsa még a Szépművészeti Múzeumban dolgozott, amikor egy kis mini konferenciát hívott össze 1975 táján Hajas Tibor, Wahorn András, talán Kelemen Károly és az én részvételemmel. A kérdés az volt, hogy látunk-e lehetőséget valami együttműködésre, esetleg összehangolt mozgalomra. Nem láttunk! (Hajassal [Bikivel] nagyon jó kapcsolatban voltunk, ami megerősödött 1980-ban egy genti [Belgium] közös kiállítás alatt, sőt egy vagy két lecsó hatására barátsággá nemesedett. Károlyi Zsiga [ugyanott, Gentben] ragaszkodott az alkohol kollektivizáló erejéhez, és valójában neki volt igaza. Ezek a drogok csak atomizálnak. És mégis…) De Simon nem adta fel! A saját lakásán rendezett egyestés bemutatókat pár évvel később. Magam is szerepeltem. Tanulmányokat, cikkeket publikált, archivált a maga csendes módján, mondhatnám 75-től 95-ig (sőt haláláig). 

A lelke volt a mozgalomnak általában, de specifikusan is, amit a Rózsa-kör indukált. Nyomai még mindig fellelhetők az érdeklődők számára, bár érdeklődők nem igazán maradtak. Majd talán a jövő nemzedéke, talán egy kínai kutató... Giorgione Tempesta (A vihar) című festménye háromszáz évet várt, mire felfedezték!

Amikor a Rabinec galéria konkretizálódott Kelemen lakásában, a képeladás még „seftelésnek” számított.1 Nem hiszem, hogy Simon a képeladásokat elutasította volna, ma úgy mondanánk, ő egy alternatív helyet mint galériát vagy fordítva: galériát mint alternatív helyet vizionált. Ebben az értelemben mind a mai napig mintának számítana. De mégis, mi határozta meg a képzeletbeli galéria működését? Erre egy képzeletbeli választ tudok adni: a függetlenség utáni vágy. Függetlenség, önszerveződés és önszelekció – valami kiváltságos helyzet. És nyitás a valódi közönség, vagyis nem csak a haverok felé. Ha hallottunk is nyugati galériákról, nem volt konkrét képünk arról, hogyan is működnek. 

A nyugati minta elhanyagolható volt, de cél lehetett az esetleges bekapcsolódás a „Nyugati Művészetbe”. Azért mondom, hogy lehetett, hiszen a szereplők egyénileg már megjelentek külföldön – ehhez külön galériára nem is volt szükség. Hegyi Lóránd 82-től egy személyben is tudta promotálni a művészeket kifelé, Hegyeshalmon túlra, és olyan listával állt elő, ami sokkal kiterjedtebb volt, mint amire egy galéria lehetőséget adott volna. Másik, és nem elhanyagolható szempont 82-ben, amikor a Rabinec megszületett, hogy az egész világon festettek. Műtárgyak százezrei vártak bemutatásra, értékesítésre. A festészet tömeges mozgalma ezer és ezer galériát követelt, ezer és ezer dollárt, márkát, fontot, lírát, rubelt. A vietnámi háború és a konceptualizmus nehéz nonkomformista évei után az érzékiség vihara áradt szét a világban. Merüljünk el ebben! A hetvenes évek végén a counterculture (ellenkultúra) nemcsak militáns volt, de kellemesen és intelligensen cinikus is. A merkantilizmust úgy, ahogy elutasítottuk, de kiderült, hogy Beuys Európa egyik leggazdagabb művésze. Warhol is azt hirdette, hogy a művészeknek nincs más dolguk, mint pénzt csinálni. A Nyugat-majmolásból viccet csináltunk (természetesen majmoltunk, de szó szerint). Közben 74–79 között remek, eredeti dolgok születtek pont az ún. Rózsa-kör tagjai által. 

A csapat formálisan 77-ben szerepelt együtt utoljára. 77 után a „kivagyiság” bűnébe estünk. Azért megmaradt a barátság cum gyűlölködés, irigység, a „mégis mit képzelsz magadról? ki a f. a. sz. vagy te?”. Inkább olyan elvadult házasságra jellemzően… Ha a hetvenes évekre visszatekintek, kiderül, hogy nem voltunk lemaradva egy brosúrával, ha a mára gondolok, jól látható, hogy a világ alkalmazkodik a magyar művészet provincializmusához. Ezt én globális provincializmusnak hívom. A Rózsa-kör eredetileg (72–76 között) főiskolásokból verbuválódott. Tevékenysége, hála Beke Lászlónak és Hegyi Lórándnak, része lett a magyar avantgárd hivatalos történetének. A kilencvenes évek végén Körner Éva karolta fel a mozgalmat és szervezett retrospektív kiállítást. Simon Zsuzsa, Gyetvai Ágnes, Bán András, Hajdu István foglalkozott a körrel és publikálta tevékenységünket. Jelenleg Forián Szabó Noémi kutatja a témát. Abban reménykedem, hogy mielőbb napvilágot lát az eseményeket leíró dokumentáció. 

A kör vagy mozgalom lényege, vagyis az eredeti kihívás az volt, hogyan tudunk bekapcsolódni az aktuális művészeti trendekbe, és ezzel együtt hogyan tudjuk a láthatóság, a szereplés és a kiválás ugródeszkáját felépíteni. Voltak közvetlen előképeink, de nekem (itt csak a saját nevemben beszélhetek) ezek az előképek inkább utóképek voltak. Mi valamiféle posztkonceptualistáknak tűntünk a teoretikusok szemében, holott negyven év után azt kell mondanom, pont fordítva volt. Mi valóban counterculture-t képviseltünk, elődeink, bár nagy felkészültséggel és aktuális politikai indulatokkal telve, folytonosan sok-sok brosúrával voltak lemaradva. (Hasonlóan ahhoz, hogy bár 1982-től folyamatosan használom a komputert, a tizenegy éves unokám a sokszorosát tudja annak, amit én valaha is tudni fogok.) Az előző generációval személyes kapcsolataink is voltak, de elsősorban Birkás Ákos és Erdély Miklós hatása vált meghatározóvá. Mi is volt a hatás alapja? Birkás kitűnően beszélt nyelveket, és abszolút up to date volt a művészeti világban zajló események tekintetében. De Freud és tanítványai elméleteiben is a szakembereket felülmúlóan jártas volt. Erdély a költészet és a miszticizmus világából hozta a „Jó hírt”. A költészeten kívül semmilyen nyelven nem beszélt. Mindent átértelmezett, vállalva a félreértéseket is! Lenyűgöző volt. Előadását a montázselméletről 1975-ben a főiskolán Czifka Péter művészettörténész mester unalmasnak ítélte. 

Egy tudományos ember számára talán az is volt. Ami engem illet, kb. húsz évet töltöttem azzal, hogy megértsem. Mire sikerült, ő már elhunyt. Mi, a Rózsa-körösök átéltük a váltási kényszert, művésznövendékek voltunk, festők, grafikusok. A festészetet, ha fájó szívvel is, átmenetileg feladtuk (na nem mindenki), sőt „feladva őriztük meg”. Persze bátran használtuk a korszerű, egyben legközelebbi vagy legkézenfekvőbb műfajokat: a konceptualizmust, installációt, performanszot. És itt van a rejtett dimenzió – nem mintha nem vettük volna komolyan a modernséget, de csak annyira, mintha azt mondtuk volna: „rendben van, most zöldet is fogok használni a kék mellett”. Ugyanakkor valóban beindult – pont Birkás, Erdély hatására – egy nagyon mélyreható intellektuális érdeklődés a lingvisztikától a kvantumfizikáig, a pszichológiától a filozófiáig. Persze azt is el kell ismerni, hogy a korábbi generációkból jó néhányan nagyon műveltek voltak: például Lakner, Konkoly stb. De Bálint Endre, Bernáth Aurél és még sokan mások is. Sőt azt is mondhatnám, a mi generációnk vállaltan felületes és „lexikálisan” (a Kádárkor egyik kedvenc kifejezése) tudatlan volt. Akkor! Azóta mindent bepótoltunk, és olyan sebeséggel, amit a hazai közösség azóta sem tud követni.

Engedjenek meg egy példát: Erdély Miklós vezette a kreativitási gyakorlatokat (INDIGO). A kreativitás – mint mondta – a derűs alternatíva, amúgy a belátás képessége, hogy így is lehet. Ekkoriban szakkörben tanítottam, és lényegében másolásra biztattam mindenkit azon egyszerű oknál fogva, hogy amíg jól mennek a dolgok, semmi szükség kreativitásra. A sarokba szorított embernek kell kikerülnie a csávából. Ehhez kell a kreativitás! Valójában a mai művészetben az történik, hogy a művész készít valami nagyon „eredetit”, eljátssza, hogy sarokba van szorítva. Pedig csak a karrierje torpant meg. Persze az is drámai helyzet alkalmasint. Ami Birkás freudizmusát illeti, én természetesen Jung-követő lettem. De mondanom sem kell, hogy ő volt az, aki rendesen megbírálta Jungian Dream (Jungi álom) című festménysorozatomat. Még 78-nál tartunk, ahol barátságunk nemcsak töretlen volt, hanem együtt is dolgoztunk. Ugyanúgy Erdély Miklóssal is. Ezek a kollaborációk nemcsak nekem voltak fontosak, hanem alaposan átformáltuk a hazai művészeti gondolkodást. Ez akkor is így van, ha mint tényt, senki sem ismerné se el, se fel. 

Birkással 1978-ban eldöntöttük, hogy az ún. konceptualizmus eszköztára elavult, lássunk neki a festészetnek! A műtermében kifeszítettünk egy nagy vásznat, és egyik oldalát ő, a másikat én festettem. Én nagy ellipszist, ő olyan lossonczys kis kockákat. A sors szeszélye folytán, ha jól emlékszem, még ebben az évben, Sinkovits Péter meghívott, hogy egy performanszot mutassak be az Ipartervben. Annyit azért tanultam a bátyámtól (Halász Péter – a szerk.), hogy ez csak csoportos munka lehet. Erdélyt, Birkást, Károlyit hívtam meg… Bódy is beugrott. Én azt javasoltam, hogy fessünk közösen. Miklós elutasította: „ez pancs!” „Jó, akkor csak annyit, hogy bármit csinálunk, vagy fekete, vagy fehér legyen!” Végül Miklós ötlete valósult meg: pokol és mennyország. Ez lett az Élmény-kommunikáció című performansz. Tágabb értelemben a filozófiai iskolák nem tudtak megújulni a hetvenes évek közepétől. Nem csak azért, mert a politika már nem indukált feszültséget (béke volt). Sem a szemiológia (kórtünettan), sem a pozitivista strukturalizmus, sem a posztmarxizmus, de a régiségek sem szolgáltak semmi újdonsággal. Károlyi Zsigmond kifejezésével élve: fűrészporral feltöltött kötetek. Semmi. 

A kvantumfizika ideje is „lejárt”, Paul Dirac2 szerint a tudományban vannak időszakok, amikor harmadosztályú tudósok is találnak valamit, de van, amikor az elsőosztályúak sem képesek előállni semmi újjal. De van a semmi… Van a múlt feldolgozhatatlan, emészthetetlen tudása, és van Schiffer Pál Fekete vonat című dokumentumfilmje – a neorealizmus igazán szinematikus megjelenése. Ha New Yorkból nézek vissza erre az időszakra, teljesen szinkronban voltunk 78–79-ben. Ennek köszönhetően kerültem be a New York-i PS1 stúdióprogramjába.3 Vagy tízezer jelentkezőből kaptam meg a tíz hely egyikét. Mégis miben különböztünk? Egy nagyon fontos elem hiányzott – de azt kell mondjam, hogy a Rózsa-kör kiváló résztvevői azért megpróbálták megjeleníteni azt az érzékiséget, ami a Nyugatra oly jellemző volt. Viszont pont Erdély Miklós volt az, aki ebben az időszakában ezt elutasította. Az akkori magyar filmekben lehetett szerelmeskedni meg meztelenkedni, ha annak „társadalmi mondanivalója” van. 

Juhász Ferenc „bronz csődörök duzzadó töke” a Népszabadság vasárnapi számában vagy Weöres Psychéje már-már megnyitotta az utat. Valaki mondhatná, Hajas performanszaiban azért már minden volt. És mégis! Tudtuk, hogy ez gond, de arra álmunkban sem gondoltunk, hogy negyven év múlva az egész nyugati világ teljes prüdantériába fog süllyedni. (Hiába, mégis Ákosnak volt igaza, Freud az igazi! Az emberek a világ minden táján, szinte kivétel nélkül gyerekkori traumában szenvednek a korai, késői, akár öregkori szexuális abúzus okán. Ráadásul a kollektív libidó is járványszerűen csökkenő tendenciát mutat.) Térjünk vissza az eredeti témához. Igen, a Rabinec mint első alternatív magángaléria Magyarországon megcélozta a kereskedelmet is, de a könnyebben értékesíthető erotikát nem. Bizonyos mértékig a Rabinecben megjelenő művek is meglehetősen tartózkodóak voltak, amennyire utólag, fényképek alapján ezt meg tudom ítélni. Ami talán Hajas, Bódy vagy Huszárik ellenhatásának tudható be… Valahol elhangzott, hogy Hegyi Lóránd lebeszélte volna Károlyit a monokróm festészetről. Nem hinném! De arra határozottan emlékszem, hogy Erdély (New Yorkban, talán 1983-ban) úgy beszélt Károlyi Tangram festményeiről, hogy azok „őrültségek”. Ráadásul Erdély is már javában festett, vagyis „sötét”, érzéki tevékenységet folytatott! Nem véletlen, hogy Drozdik Orshi Amszterdamban, majd New Yorkban nagyon belenyúlt az erotikába! Voltunk néhányan, akik tudtuk, hogy Hegyeshalmon túl Schiele, Klimt, Freud világa három órányira van Budapesttől, nyolc órányi repülőút New Yorktól. 

Én magam a New York-i pornóipar jó hírnevét öregbítettem mint illusztrátor. Akkor most tovább, Simon Zsuzsáról! Valamit észrevett, és hál'istennek a rólam írt monográfiájában erről nincs szó.4 Kezemben van az újvidéki Létünk folyóirat 1985/3–4. száma. A giccs vonzásában. Lázadás és menedék címmel jelent meg Simon Zsuzsa több mint harmincoldalas tanulmánya (552–582. o.). Abraham Moles Kitch című kötete után nem volt könnyű új szempontot találni. Simon írásában felsejlik, hogy az új festészet, a galériázás GICCS. Eszképizmus! Nem idézek, csak kiegészíteném, hogy jelenleg, 2022-ben nincs más, csak giccs! A politikától a tudományig, a tudománytól a művészetig giccs minden – amerre a szem ellát. 

Megjegyzem – és erre Zsuzsa a haláláig büszke volt – csodálatos könyvtárat hozott létre a Műcsarnokban, pont azért, hogy rendet teremtsen a fejekben. Galéria? Igen, első galériája a Műcsarnok könyvtárában látható! Eltekintve a hétköznapi szoros kapcsolatoktól, van valami, ami őt, Birkást, Erdélyt, és engem is velük, összeköt – bár én ma már süket vagyok, ők meg se nem látnak, se nem hallanak –, és ez a zene. Birkás édesanyja Birkás Lilian operaénekesnő (híres és kiváló), nevelőapja Nádasdy Kálmán, Puccini, Erkel interpretátora (híres és kiváló). Erdély, aki ifjú éveiben az operaénekesi pályával kacérkodott, megtisztelt azzal, hogy elénekelte az utcán, séta közben Mozart Figaró házasságából Susanna áriáját (Figaróét is), elég hamis volt, és hozzátette, hogy az igazi zeneértők Wagnerre esküsznek. Akkor még nem tudtam, hogy Wagner saját zenéjét botfülűeknek szánta (pun intended [szándékolt szójáték – a szerk.]) Ha Zsuzsát felhívtam New Yorkból, és megbeszéltük, amit kell, utána: „na ezt hallgasd meg!” – rátette a kagylót a zongorájára, és eljátszotta (kitűnően) Verdi Requiemjének zongoraátiratát. Legalábbis egy részletét. Ami a Rózsa-kört illeti, ott is megjelentek zenei motívumok. Sarkadi Pipi, gitár: „Let the midnight special shine the light on me”;5 aztán Tolvaly Ernő Grand pas de Quatre performansza balerinával és négy kutyával… Kelemen Károly is mélyen elkötelezett volt; Hobo, Pinyó (Piramis) jut eszembe hirtelen. Gitármúltam nekem is volt, kinek nem?

Vallás 

Négy részből álló kiállítássorozat, amely lényegében egyetlen műnek számított. Ennek egyik eleme volt a Budaörsről Budapestre akció, ami a Budaörsi Művelődési Házban kezdődött, majd Pesten, a Fiatal Művészek Klubjában folytatódott. A budaörsi kiállítóteremben néhány nagyon egyszerű, hétköznapi használati tárgyból és fotogramból álló installációt láthatott a közönség: a terem egyik, oltárszerűen kialakított sarkában a falon, az oltárkép helyén egy elrontott fotogram, előtte egy dobogón oltár gyanánt műanyag konyhai hokedli, rajta törött tükör, amelyben bizonyos szögből nézve a fölötte lévő fotogram tükröződött. Többek között volt egy nyitott aktatáska is, amelyből Möbius-szerűen meghajlított acéllemez állt ki. A terem sarkában, a falnak támasztva, háttal látszott egy nagy méretű festmény. Nem volt megnyitóbeszéd, bizonyos idő után a művész a hátára vette a festményt (amelyről ekkor derült ki, hogy kétajtós barna szekrényt ábrázol), és elindult vele Budapestre, gyalog. A megnyitó közönsége némi tétovázás után követte őt a hosszú menetelésben, jó két órát gyalogolva, pihenés nélkül, először a sötét országúton, majd át a városon a Fiatal Művészek Klubjáig, ahol folytatódott a kiállítás. Itt mutatták be – egyébként először – Halász életnagyságú fotogramjait: egyik falon nagy képek, velük szemben kis, kitépett darabok. 

2. fejezet: This land is my land, this land is your land...6 

Próbálok visszaemlékezni, hogy mit jelentett számomra Amerika és művészete, amikor a művészeti életem már kezdett ismert lenni. Az első utam Párizsba vezetett, tehát alapvetően az ott látott élményeimmel kezdem. 72-ben Párizs szinte öszszehasonlíthatatlan volt Budapesttel. A kiállítások, az utca, az ifjúság, a bordélyházak (Budapesten nem is volt ilyesmi)... minden. A szemem döntött, ahogy Jung mondaná – mert magasabban fekszik az orromnál. De van szaga is a városnak, illetve volt. Aztán Normandia, az Omaha Beach és a Bayeux-i kárpit mindent felülírt. Omaha Beach, na innen kezdődött a partraszállás. Beúsztam a még ott látható hajóroncsba, amerikai katonák vízisírja felett tapicskoltam. A nagynagy csaták! Bayeux: ott egy régebbi csata, Vilmos hódító háborúja, és nem utolsósorban Hannah Arendt Revolution című könyve.7 Na, így együtt ezektől a Párizs iránti érdeklődésem már el is tűnt. Hannah könyvéből az amerikai forradalom győzelme áradt felém. Az amerikai kortárs művészetről már a hatvanas években is bőven lehetett informálódni. A regények, mozik, boogiewoogie, rock and roll, hippy-yippy mellett Pollock, Diebenkorn, Rauschenberg, Andy Warhol, De Kooning valahogy csak átevickélt az óceánon. Lerongyolódva, vizesen, de itt-ott megjelentek. Sokan a hatvanas években már a pop-artnak is nekirugaszkodtak; úgy is néztek ki a helyi „popártosok”, mint a hajótöröttek. A magyar pop-art utólag, New Yorkból rosszabul festett, mint a jamaikai szánkóolimpikonok. A hard-edge vagy gesztusfestészet már kifejezetten lélegeztetőkészülékre szorult, és jött a fluxus is, még Beuys szűrőjén keresztül. Valójában ide inkább az amerikai irodalom tört utat magának. Bár a Dosztojevszkij- és Thomas Mann-rajongóknak a szemük sem rebbent; nem csoda, Salinger Zabhegyezője botrányos fordításban jelent meg.8 Európa, Szovjetunió, Amerika teljesen összekeveredett Budapesten – ami billegett a kompországjelleg és a svájcosulás ideája között. Budapesten felnőni nem hátrány, hanem adottság. A magyar művészeti életbe bekerülni pontosan olyan könnyű vagy nehéz, mint bárhol másutt. Barcsay Jenőtől Kondor Béláig sok-sok referencia állt rendelkezésünkre, de fel sem merült, hogy Borsos Miklóst Claes Oldenburggal vessük össze! Az idegennyelv-tudás hiánya, pontosabban a nyelvi izoláltság különleges műveket szült. A festészet elvileg független a nyelv szabályaitól, törvényszerűségeitől, beszélt vagy írott formáitól. Ahogy a kínai bölcs mondta: egy kép felér ezer szóval. Vagy mégsem? Egy élet (mármint az én életem) tapasztalata, hogy nagyon is függ. Csak (nekem) akkor, vagy ez mindig is így volt? Lehet valaki „olyan buta, mint egy festő”. Kérdés, mit értett ezalatt Duchamp. Az emlékek ködéből Erdély hangja (FMK, 1975): „Pecásom, én bármikor tudok hülye is lenni”. 

Folyamatosan parázslott, időnként fellobbant a sznobizmus elleni gyűlölet. Nem Thackeray-re gondolok, aki fényesen bebizonyította, hogy a nemesek között is bőven vannak nemtelenek. Snob, vagy magyarosan sznob, persze a magyar közhasználatban valami mást jelent, közelebb van egy indulatos szitokszóhoz. A fiatalok már talán nem használják. „Hozzánemértő hozzáértő?” „Lehet-e valaki jó festő és jó művész egy személyben?”, „kell-e a tehetségnek műveltséggel párosulnia?”, „mi vagy: ösztönös vagy csúcsos fejű?”, „vájtfülű” – kérdések, amik mind-mind a kétségek és vergődések sűrűjéből bukkannak elő. Már említettem, hogy előttem volt egy művelt generáció, akik megoldották a dilemmákat, és kitántorogtak Nyugatra. Azért maradt Keleten is művelt ember. Sokkal érzékletesebb és érthetőbb a nagyközönség számára: „járhat-e templomba egy párttag?” A világ legnépszerűbb fotósa kifejezést a Facebookon olvastam. 2021-re már meg is érkezett Budapestre. De korunk legnagyobb festője is itt járt, most zárt be a kiállítása. Korunk legnagyobbjai egymásnak adják a kilincset.9 Elég különös, de fontos és jó művészeket lehetett látni a hatvanas évektől. Utólag visszagondolva a már említett hiány hazai, lokális jelleggel bírt. A globális provincialisták (Neue Kunst) nem nagyon támadják egymást. A női művészektől, nőművészektől szinte ritkán vagy sohasem hallom, hogy kritizálnák egymást. Női hivatásos kritikusok szinte soha. Ezt diktálja a feminista mozgalom fegyelme. Nőmozgalmak a szocializmusban nem voltak, viszont kiváló nőművészek igen. 

De joggal mondhatjuk, hogy a male dominanciát azért nem sikerült áttörni a kapitalizmusban sem, de mint mozgalom, például a VDC (Vietnam Day Comittee) megjelent, majd elhalt, és a Black Panther Party került az izgalom középpontjába, Amerikáról szólva.10 Maradjunk annyiban, hogy csak a hetvenes évek közepétől jelent meg a követelés Nyugaton, hogy nemcsak az életben, hanem a művészeti hierarchiában vagy kánonokban is jelenjenek meg a nők. Az impresszionizmusban, a modernizmusban már jelentős szerepük volt, miért ne teljesedne ki ez a szerep a 20. században, sőt bármelyik században. Igaz, 1990-ben már a feminizmus művészete nemcsak teljes polgárjogot nyert, de virágzott is. Harminc év után mintha ez is hervadozni kezdene. Hiába, az ideák is romlandók. Akkor most Budapest 1978–79: feminizmus nem volt, de igény sem volt rá. De nézzük 78–79-et. Ezek a legjelentősebb éveim. Szabadnak éreztem magam. A szabadságot sokféleképpen lehet megfogalmazni. Nem éreztem, hogy választanom kéne Kelet és Nyugat között. Döntöttem: Nyugat! Kevésbé rejtjeles üzenetek: „Uram! Már három éve megvan az útlevele, mikor szándékozik távozni?” „Nem sietek” – mondtam, pedig már csak „négerben” dolgozhattam. Elvileg a válásom is hajléktalanságba taszított (persze csak hivatalosan). Bajtársaim is inkább gyűlöltek vagy örültek, hogy hivatalosan sem vagyok már rivális. Voltak persze kivételek bőven, pont a kedvükért hezitáltam. 

A globális (művészeti) provincializmusnak ez a pszichikus tere. Vannak, akik a politikában látják a gyűlölet kultúráját, és igazuk van. Madártávlatból a művészet a politika szolgálója. Ezen lehet vitatkozni, de az uralkodó ízlés nem viseli el még a testi szerelmet sem. A fesztiválok, biennálék, off biennálék, off fesztiválok tömkelegében szinte megszűnt az erotika. Az 1920-as évek a roaring twenties Olaszhontól Berlinig, botrány botrány hátán… polgárpukkasztás, de a polgárok is pukkasztottak. Háború és forradalom; az a világ sohasem tért vissza. A szexualitás és esztétika nem minden korban voltak válófélben. Pont abban az időben váltak el, amikor már gyémántesküvőjüket is tarthatták volna (75-ben). Én sem csináltam semmi botrányosat. A minimalizmusra sokan mondják, hogy szexis, ezzel nem is vitatkoznék, de másképp fogalmazva viccesebb: a minimális szex vagy csak egy be gerjedés sokkal szexisebb, mint a brutális coitus. Egy kérdés, amit nem akarok eldönteni, hogy a válás valójában elkezdődött mondjuk a tárgyalt korban vagy sem? Ma a világ összes művésze csak az emlékeiből él, és még csak nem is a sajátjaiból. Egyszerűsítve: egy olyan folyamatnak lehetünk a szemtanúi, ahol kizárólag az egyén társadalmi érvényesülése jelenti az esztétikumot. 

3. fejezet: anyagszerűség és formaérzék 

Többünk mestere Raszler Károly (grafikus) volt. Kedveltük, barátságos és emberséges is volt, bár mai Facebookzsargonnal szólva nem ő volt a legélesebb kés a fiókban. Grafikái geszturális rézkarcok – fújva, maratva, vágva, csiszolva –, végül is modernek voltak. Sarkadi Péter (grafikus, Rózsa-kör) szerint „Raszi (Raszler) korcsolyapályának nézi a rézlemezt”. Raszler mester Leningrádban végzett; absztrakt nyomatai egyértelmű lázadások. Na de Sarkadi – szakmailag nagyon magas szinten és mívesen dolgozott! – megjegyzése bár humoros volt, de nyilvánvalóan kritikus a mesterrel szemben. És nem! Többről van itt szó, amiért erre a történetre emlékszem. Kokas Ignácot az én javaslatomra hívták meg mesternek. Tankszerű absztrakt festő (idézet Károlyitól – H. A.), szenvedélyes munkássága is rokonítja Raszlerrel. Mi bajunk volt velük? Semmi. Sőt! A gondolatiság elsikkadt a velencei gondolákban! Itt jön Erdély Miklós Montázs című előadása (1975).11 Azt tanította, hogy a művészet jelenléte szuperjelként ismerhető fel. 

Ez az ún. jelentéskioltással jön létre, montázstermészete nem asszociatív, hanem bisszociatív. A triviális jelek eltűnnek, illetve megszűnnek triviálisnak lenni. Elér egy ponthoz, amikor mindenfajta asszociáció eltűnik. A zen koanokat, mondásokat és a szatorit (megvilágosodást) hozta fel példának. Elutasította az ún. kommunikációs elméleteket, hiszen minden kommunikál mindennel (emlékezetből írom! – H. A.). Logikusan következik, hogy a szándék triviális, hétköznapi, ami menet közben tűnik el. Egy alkotó számára a kérdés: mikor áll be az a pont, ami - kor „megvilágosodunk”? Majdnem ötven év távlatából… A rézlemez nem korcsolyapálya, a vászon meg nem zsíroskenyér… Ez mint kiindulási alap már annyira triviális, hogy nem érdemes a jelentést kioltani. Már nincs is neki más története, asszociációs meze je; nemcsak nem szűnik meg, hanem megerősödik, ha nem is tágul. Vissza zuhan az érzelmek világába és a hangulatos dekorációba. Na jó, akkor dobjuk ki Jackson Pollockot? Akár! …Hirtelen esztéták, művészettörténészek sikítozva: – „Meghülyültél?” (Nincs kizárva!) És akkor jön a legenda, narratíva, és amit akartok. „Ne dobjuk ki!” Mert egy adott politikai, történelmi kontextusban Pollock művészete adekvát, és ha triviális is önmagában, abban a korban radikális statement, a tudattalan polgárjoga a tudatban. Akkor most már mindig így fogjuk nézni a gesztusfestészetet minden korban és minden történelmi körülmények között? 

Az amerikai absztrakt expreszionizmus a sikerét sokak szerint a 37-es „degenerált művészet”, a nácik által szervezett vándorkiállítás elleni tilta kozásnak köszönheti. Lehet! A digitális világnak majd lesz egy előnye. A kéz nem sok szerepet játszik, hacsak nem a digitális játszmákban. Fürge ujjakkal sorban le lehet lőni a a felbukkanó ellenséget. Ha belegondolunk, egy Debussy-zongoramű lejátszásához is igen gyors és mozgékony ujjak kellenek. Szóval az anyagszerűség lesz az igazi hiánycikk. Újból és újból! Az anyagszerűség! Máris kezdünk valamit érteni a festé szet újjászületéséből. Az anyag a maga anyagszerűségében maga a trivialitás. Sáros, szaros, gusztustalan, büdös, koszos és még mi minden. Biztos pontat lanul emlékszem! A formaérzék keveredett itt össze az anyagszerűséggel. Simon Zsuzsa 78–79-ben még évekig imádta Kandinszkijt – az absztrakt, szabadon festett képeit (nem a Bau haus-geometriásokat). Akkor én ezzel vitatkoztam, nem szerettem Kandinszkijt. Igazán ma sem! A formaérzék keveredett itt össze az anyagszerűséggel. Kandinszkijt sem ő, sem én még akkor nemigen láttunk élőben. (Talán a Puskin Múzeum budapesti kiállításán?) Zsuzsi kora ifjúságában festett, járt szakkörbe is, én akkor még nem, de ő olvasta Balzactól Az ismeretlen remekművet. Meghívtam, hogy tartson előadást az osztályomban (talán) 2009-ben – ő ezt választotta témának. Nem árt, ha a fes - tőnövendékek tudnak Balzac novellájáról. Egy elsőéves bölcsészhallgatónak már kötelező olvasmány – mondta ő. Ezt nem tudom, de Zsuzsa előadása kitűnő volt, és alapos. Balzacot, mint írót, soha sem hagyta el a formaérzéke. Kandinszkijnek meg sohasem volt [formaérzéke], és még anyagszerű sem volt. Vannak művészek, akiket soha sem voltam képes megszeretni. Kandinszkij-vitánk idején én még elkötelezett konceptualista voltam. A gondolatiság! A koncepció! És a szeplőtelen fogantatás, az hogy jön ide?! Mondjuk fotogramokkal a saját testrészeimmel, mint anyagtalanságokkal operáltam, a lenyomatom, a fény testisége… Hah! Igen, a technológia kivezet minket a sötétségből! A festészet, az örök szerelmem KIDOBOTT! A festészet dobott engem, persze első adandó alkalommal találtam egy másik szerelmet, és az is festészet volt, de már „feszesebb volt a segge”. Talán nem jogtalan, hogy a Rózsa-kör tagjai is valami ilyesmit éltek át előbb vagy utóbb. A grafikát itt festészetnek tekintem. A csapatban senki sem par excellence grafikus, még Sarkadi Péter sem, bár nem festett, de azért az az volt, festészet. Zsuzsi ezt tudta, és a rólam írt monográfiája is arról szól, hogy hogyan lettem festő.12 Az újrakezdett festészet (1978) már nem volt elválasztható a szövegkörnyezettől. Új szabályok születtek. Nem lehetett volna megszegni a szabályokat? Nem! Lásd Birkást vagy Erdélyt. Ők aztán mindent megpróbáltak. A festő személyes felelőssége (már angolul, 1980-ból): networking, networking, networking. És itt egy kis magyarázattal kell szolgálnom. Nyugaton a művészháború (80–85-ig) előtt: a jó galériás az, akinek jó a címlistája. 1985 után lett galéria bőven: a jó művész az, akinek jó a címlistája. A jó galériás az, aki olyan festőt választ, akinek jó a címlistája. A rendszerváltozás után majdnem minden évben Budapestre látogattam (két hétre max.), kiállításaim voltak stb. Semmi panaszra nem volt okom, én ráadásul még betartottam a régi szabályokat, az újakról meg nem is tudtam. Amerikában, de itthon is jól mentek a dolgaim. 

Pozitív és negatív kritikát is kaptam, TV-ben is szerepeltem, természetes, hogy jó véleménnyel voltam a dolgokról. Nem láttam a gyülekező viharfelhőket. 98 talán a legszebb évem volt; 78 is szép év volt, bár, Lermontovtól idézve, húsz évig nem „kerestem a boldogságot, de nem is futottam el előle”. A viharfelhők gyülekeztek? Semmi sem gyülekezett. Intézmények lettek a művészek, azóta is admisztrációs feladatokat látnak el. Azóta ez világjelenség! Amíg élek, egy cseppet sem aggódom a művészet sorsáért. Annyi időm van (erőm már nem), hogy még űrlapokat is ki tudnék tölteni, viszont még festeni is tudok! Forián Szabó Noéminek hálával tartozom. Űrlapot is kitölt nekem, sőt még kritikát is kapok tőle. Nagy baj nincs. Nem véletlen, hogy Noémit emlegetem. Körner Éva munkatársaként lépett az életünkbe. Körner megrendezte a Rózsa-kör retrospektív kiállítását, mintegy az utolsó avantgárd csoport jelentőségét bizonyítandó.13 A kiállítás óriási visszhangtalanságot váltott ki. Körner Éva nem sokkal azután elhunyt. Akárcsak Simon Zsuzsáról, Körner Éváról is szívesen olvasnék! Körner folyamatos támogatója volt a Rózsakörnek. Erdély Miklós Montázs előadása után mint tudományos diákköri elnököt, őt kértem fel előadónak 75-ben. A documentáról beszélt, és remek volt. Ennek az előadásnak már Czifka Péter is örült, hiszen mindketten Lukács-tanítványok voltak (vagy Németh Lajoséi). Mellesleg Körner előadása után megszüntették a tudományos diákkört, de ez hosszú és unalmas történet. Nem Erdéllyel vagy Körnerrel volt a baj, hanem velem. Simon és Körner nagyon sokat tett a Művészetért. Ez akkor is így van, ha Körnernek én mint művész nem voltam annyira fontos. Erdéllyel se jöttek ki túl jól, és emögött még történet sincs, vagy legalábbis nem tudok róla. 

Az FMK-ban a Tavaszi Tárlat díjkiosztó zsűrijében (76–77?) Körner volt a zsűri. Mindenki kapott díjat, kivéve engem. „Majd ha bizonyítottál!” – mondta. Valójában Éva élete végéig nem tudta megbocsátani, hogy a lakását nagyon rondán festettem ki. Ami igaz, az igaz! Ez a bizonyos szobafestés anyagszerűtlen is volt, és még minimális formaérzékre sem sikerült utalnom. Ahogy írok róla, Körner Éváról, egy nem túl fontos, de érdekes emlékem is felmerül. Megkeresett még anno a Főiskolán azzal, hogy tudnék-e javasolni női növendékeket egy Belgrádban tartandó nőkongresszusra. Tudtam: Kiss Mariannt és Drozdik Orshit javasoltam. Drozdik nem ment, mert nem kapott útlevelet. 

4. fejezet: fotográfia 

A fotográfia kapcsán arra emlékszem, hogy Sontagot olvastuk.14 Fiatal művészek tucatjai kezdtek fotózni. Megismertük a csend esztétikáját, bár Duchamp hallgatását „túlértékeltük” (Beuys15). Sőt abszolút különbséget tudtunk/tudtam tenni a konceptuális fotózás és a fotóművészek fotói között. Ami engem illet, fotogramokat készítettem, kamerám sem volt. A fürdőszobám volt a laborom. Az igazán rejtélyes szöveg Sontag Campről írt tanulmánya, ezt csak New Yorkban értettem meg.16 Az, hogy egy bölcsész vagy értelmiségi is olvasott Sontagot, nem hozott minket egymáshoz közelebb. Neked is van Sontagod, meg nekünk is van Heideggerünk. A lázadás? Talán Bogdány Dénes, amúgy szenzációs festő, egyszer azt mondta nyilvánosan, hogy a ruszkik menjenek haza. Nem sokkal később maga Bernáth Aurél küldte el a picsába a Népszabadság főszerkesztőjét. Mindenki lázadt, ha úgy tetszik, az egész rendszer egy nagy lázadás volt. Sontag fotográfiáról szóló könyvét már New Yorkban olvastam, amikor tudtam annyira angolul, hogy meg is értsem. A Campről magyarul még Budapesten olvastam. Itt nem tudtam pontosan beazonosítani, pedig bohémia, az volt. Melegek is voltak – persze csak titokban, de az a bizonyos túlhajszolt ízlés, amiről Sontag beszél, az nem volt. Jó kérdés, mi volt az ízlés szerepe. Mintha valami konszenzus pártállástól függetlenül működött volna: érdek és tét nélküliség lengett át mindent. Jó! Alkoholfogyasztói társadalomban nőttem fel, az ittas állapotban elkövetett művészet nem sértett ízlést. Mindent egybevetve 78-tól mondjuk 83-ig, festői izgalom ide vagy oda, Budapesttől New Yorkig minden jól ment. Kétségtelenül több volt az eszkimó, mint a fóka. Lehetett fotózni, festeni; galériák, múzeumok nyíltak, minden nyílott. Amennyire tragédia volt az ún. Reagan-economics, a liberalizmus pont a művészetben hozott komoly változásokat Keleten és Nyugaton. Azt is be kell látnunk, hogy bizonyos konzervatizmus, sőt az ún. „maradékfestészet” lett az uralkodó stílus.17 A konceptuális fotózás is visszacsúszott a fotóművészetbe. 

A kor csodája volt, hogy mindent szabad volt csinálni. (A betiltás is nagyon ritka volt. Károlyi Zsigmonddal közös kiállításunkat 78-ban, a Bercsényi Klubban a Képzőművészeti Igazgatóság betiltotta. Nem is tudtuk, hogy létezik ilyen intézmény, de nyilván ők se tudták, hogy miért tiltottak be minket. Semmi jelentősége nem volt, legfeljebb a haverok kárörvendtek.) Miközben ezt írom, a Facebookon hirtelen felbukkant Legéndy Péter neve és egy megnyitóbeszéde. A hetvenes évek ellenkultúrájának ő is jelentős szereplője volt. Közeli barátságban főleg Pauer Gyulával, Erdély Miklóssal, Szentjóbyval, Hajassal stb. Velem is! A verseire nem emlékszem, sok mindenre igen, például hogy együtt zenéltünk egy vagy két alkalommal. A műhelyében jöttünk össze, és teljesen szabadon, lelkesen, olyan stockhausenes kakofóniát vagy inkább hangköltészetet műveltünk. A Möbius kiállítást is Pauerral, Erdéllyel és vele.18 (Erdély erre az alkalomra készítette a Klein-kancsóját.19) De szerepelt már a balatonboglári kápolnában 71- ben, és Bekével is barátok voltak. Boglárra nem mentem le, pedig szerepeltem. Rajzaim még láthatók a Törvénytelen avantgárd című könyvben.20 Valami oknál fogva nem írták oda a nevem, akkor is, azért lélekben ott vagyok. Illetve pont lélekben nem, a rajzok amúgy is Lewis Carol: Alice in Wonderland illusztrációinak adaptációi. A rajzokban ott vagyok, elég az! Gondolom, ki lettek dobálva. Marad egy szál fotó, az is elég! Majd a könyv is el fog tűnni, akkor marad a lábjegyzet. Ha ez is eltűnik, akkor csak a szél suhogása (Kafka). 

Legéndy, ahogy a fotón látom, nagyon megöregedett. Akárcsak én. A rendszerváltozás után képkereskedő vagy művészettörténész lett. Úgy látom, nagyon harcosan áll ki a figuratív magyar történelmi festészetért, sokan ezt pálfordulásnak tekintik. Szerintem ez rendben van, ez a korral jár. Biztos templomba is jár, megbánta bűneit… Amiért igazán megemlékezem róla, az az egyszerű tény, hogy többen a költészetből váltak vizuális művészekké. Elég gyakori jelenség lett 70-től. Igazán csak spekulálok a jelenség okain. Talán a versírás túl elszakmásodott? Talán kimerültek a versköltészet tartalékai? Egy vers publikációja is körülményesebb, mint a szereplés egy képzőművészeti kiállításon? Kérdés kérdés hátán! Történelmileg nem ritka, hogy egy költő illusztrálja is a verseit. Fordítva sem ritka. Kép és szöveg viszonya. Miért ne? Nekem tízéves koromtól sem volt ilyen problémám. Egyrészről a versköltészet nem igazán érdekelt, a próza annál inkább. Szívesen írok. És ahogy azt már említettem, a mindenkori szövegkörnyezet határozta meg a festészetemet. Írni még csak-csak írok magamtól, de festeni csak „képzeletbeli megrendelésre” teszem. Ha nem kaptam „megrendelést” például 1975-ben, akkor mást csináltam, és ez így ment 78-ig, 79-ig, de akkor már hallottam a festészetre hívó kürt szavát.

Simon Zsuzsa szócikke Halász Andrásról a Kortárs Művészeti Lexikonban: 1972–1976: Magyar Képzőművészeti Főiskola festő és grafika szak, mesterei: Iván Szilárd, Raszler Károly; 1972: párizsi tanulmányút. 1976-ban szervezője és résztvevője a főiskolán alakult művészcsoportnak, amely a Rózsa eszpresszóban mutatkozott be fluxus-jellegű akciókkal; Rózsa-csoport. 1979: képzőművész kört vezet a József Attila Művelődési Házban; 1975–1979 között rendszeresen részt vett a különböző progresszív szellemű kiállításokon és akciókon. 1979-ben emigrált, először Párizsba ment, majd New Yorkban telepedett le, azóta ott él. 1982–1984: PS1, New York kétéves ösztöndíja, amely műtermet és kiállítási lehetőséget biztosított számára. 1983–1987 között rendszeresen szerepelt az East Village-i galériákban. 1990 óta rendszeresen kiállít Magyarországon is. (Forrás: Artportal) KIEGÉSZÍTÉS: Halász András 1984 után New Yorkban elsősorban alkalmazott grafikai munkáiból élt. Az életvitelszerű festéshez 2000 környékén tért vissza, amikor átjött Európába és Antwerpenben kapott műtermet. 2005-ben elfogadta Károlyi Zsigmond felkérését, hogy tanítson a Magyar Képzőművészeti Egyetem általa vezetett festő tanszékén. Azóta Budapesten él. Sok egyéb helyszín mellett 2010-ben Párizsban volt kiállítása az Orangerie du Sénat-ban.

A Rózsa-kör 

A Rózsa-kör művészei 1976-ban Budapesten, a Népköztársaság úti Rózsa Presszóban szerveztek művészeti eseményeket. Fotókból, rajzokból, festményekből és szövegekből álló alkalmi kiállítási környezetben akciókat hajtottak végre. A presszó a hivatalos kiállítások nyilvánosságát helyettesítette, az illegális csoport- és eseményszervezést pedig álcázta. A művészek a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő és grafika szakos hallgatói voltak: Bogdány Dénes, Drozdik Orsolya, Fazekas György, Fehér László, Halász András, Horváth Emese, Károlyi Zsigmond, Kelemen Károly, Király Vilmos, Kiss Mariann, Koncz András, Lengyel András, Méhes Lóránt, Sarkadi Péter, Tolvaly Ernő. A meghívott vendégeik, akik részt vettek az akciókban: Beke László, Birkás Ákos, Bódy Gábor, Díner Tamás, Erdély Miklós, Galántai György, Gémes János (Dixi), Hajas Tibor, Herczeg László, Körner Éva, Nagyvári László. Az akciósorozat a neoavantgárd paradigmarendszert egy új művészetfelfogás érdekében használta. 1976–1983 között a Rózsa-kör művészei kisebb csoportokban különböző kiállítóhelyeken közös kiállításokon és eseményeken vettek részt. Művészetük a magyarországi posztkonceptualizmus és a posztmodern művészet kategóriájába sorolható. 

A Rabinec 

A Rabinec (Közös Műterem) egy kereskedelmi magángaléria céljával létrehozott kiállítótér és műterem 1982–83-ban Budapesten, Kelemen Károly lakásán. A Rabinec célját és programját Birkás Ákos, Károlyi Zsigmond, Kelemen Károly és Simon Zsuzsa határozták meg. A kulcsszavak a nyilvánosság, az új festészet és a műtárgy mint áru voltak. A szervező Simon Zsuzsa volt. A baráti kört a Rózsa-kör művészei alkották. A galériának egységes meghívója volt Gyönyörű ez a mai nap! címmel, amit Koncz András tervezett. 1982–83 során négy kiállítást rendeztek: Zuzu–Vető (Méhes Lóránt – Vető János), Birkás Ákos, Károlyi Zsigmond és Kelemen Károly egyéni kiállítását. A galériát nem sikerült intézményi keretek közé helyezni és legalizálni. Nevét is meg kellett változtatni, mert a névhasználatot a Rabinek család nem engedélyezte. 1983-ban Rabinext néven a szentendrei Vajda Lajos Stúdióban csoportosan állítottak ki, ahol Birkás, Károlyi és Kelemen mellett Bak Imre, Lengyel András, Tolvaly Ernő és Sarkadi Péter is szerepelt. (Forián Szabó Noémi)

A szöveg Halász András hosszabb visszaemlékező, esszészerű (egyes elemeiben a Facebookon folytatott viták lecsapódásaként született) írásának szerkesztett részlete. A szöveg előszerkesztéséért szeretnénk köszönetet mondani Almási Évának, és nagyon köszönjük Forián Szabó Noémi segítségét is. Topor Tünde, Zelei Bori, Szilágyi Róza Tekla

^{1 Sarkadi Pipi egri „képcsarnokos” barátnőjét állítólag ezért le is csukták. A galéria hivatalosítására Kelemen tett kísérletet, telefonálgatott fejeseknek, de végül nem történt semmi. 
2 Paul Dirac brit Nobel-díjas fizikus, a kvantummechanika egyik megalapozója, Wigner Jenő sógora – a szerk.}

^{3 A Museum of Modern Art PS1 programja 1971-től 2004-ig működött, stúdiót és kiállítási lehetőséget biztosított az amerikai és a nemzetközi kortárs művészeknek. Halász András két ízben került a támogatottak közé a nyolcvanas évek elején – a szerk.
4 Simon Zsuzsanna: Halász András. Budapest, Műcsarnok, 1997
5 Amerikai country-blues rabének. Többek között a Creedence Clearwater Revival is feldolgozta.
6 Woody Guthrie dala amerikai népi dallamra írott szöveggel, 1940
7 Hannah Arendt: A forradalom. Ford. Pap Mária. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1991
8 2018-ban az Európa Könyvkiadó Barna Imre új fordításában adta ki a regényt, Rozsban a fogó címmel.
9 Wolfgang Tillmansról és Gerhard Richterről mi is írtunk nemrég, lásd: Szilágyi Róza Tekla: A te szemed a tiéd. Kérdések egy nemzetközi művész hazai látogatása kapcsán, azaz fiktív dialóg Wolfgang Tillmansszal. In: Artmagazin, 2021/3., 34–43. o.; P. Szűcs Julianna: A stílus: az ítélőerő. In: Artmagazin, 2021/5., 6–13. o.
10 Vietnam Day Comity: pártoktól független, erőszakmentességet hirdető, háborúellenes szervezet, a Black Panther (Fekete párducok) pedig radikális polgárjogi mozgalom.
11 Lásd: Erdély Miklós: A filmről. Budapest, Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám – Intermedia, 1995
12 Simon 1997
13 Rózsa presszó 1976–1998. Ernst Múzeum, Budapest, 1998. december 10. – 1999. január 10.
14 Legfőképp ezeket: A betegség mint metafora. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1983; A fényképezésről. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1981; Halálkészlet. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1989; A pusztulás képei. Szerk. Osztovits Levente. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1972
15 Joseph Beuys: Schweigen von Marcel Duchamp wird überbewertet, 1964, akció a német televízió kettes csatorn}