„A vizuális kommunikáció egyetemes és nemzetközi: nem ismeri a nyelv, a szókincs vagy a nyelvtan korlátait; egyaránt megérthetik írástudatlanok és művelt emberek. Tényeket és eszméket nagyobb mértékben és mélyebbre hatolva tud közvetíteni a vizuális nyelv, mint más kommunikációs eszközök. A statikusan verbális fogalmat a dinamikus képnyelv érzéki elevenséggel képes életre gerjeszteni.” * „A mi generációnk megpróbálta valamilyen módon felépíteni azt a lerombolt hidat, és a magyar művészetet visszavezetni egy nemzetközi kapcsolatrendszerbe. Szóval azt hiszem, hogy alapvető félreértés volt az akkori időszak részéről [...], amikor azt hitték, hogy a nemzetközi művészeti mozgások iránti érdeklődés, az akkor érdekes új irányzatoknak az utánzási igénye volt. Holott ez azt jelentette, hogy semmilyen nemzeti művészet nem létezhet az egyetemes folyamatok nélkül [...], minden nemzeti művészetnek a speciális feladatai egy ilyen kontextusban jelölhetők ki értelmesen.” **

Az okostelefonok képernyőjén sokszor lehet látni különleges, akár az egymástól legtávolabb eső regiszterekből származó képi együttállásokat is az applikációk változatosan rétegződő üzenetmegjelenítési módjai révén. Kinek ne ugrott volna már fel például a legszigorúbb munkahelyi e-mail olvasása közben egy hívásablak valamelyik családtag szívmelengető, mosolygós arcképével? Ezeknek a sajátos digitális kollázsoknak az adott pillanatban általában nem tulajdonítunk nagyobb jelentőséget annál, mint hogy akkor éppen egyszerre több irányból érkezik hozzánk az információ. Ha azonban kiemelünk egyet, és jobban megvizsgáljuk, az sokat elárul a korszakról, amiben élünk – és rólunk is. Őrültség lenne persze minden egyes képernyőfotót kielemezni, ugyanakkor egy-egy ilyen együttállás megpillantása segítséget adhat bizonyos összefüggések feltárásához, megértéséhez. Bármilyen furcsán hangzik, ez a Bak Imre legújabb, Helyzet (2020) című festményciklusáról szóló írás is egy kísérlet erre.

A múlt héten a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum régészeti gyűjteményét bemutató részlegén bolyongtunk testvérekkel, barátokkal a kedves tekintetű idolok, a több ezer éves Tiszai-kultúra maradványaiként fennmaradt kökénydombi Vénuszok és más, környékbeli leletek között. Épp lefényképeztem egy, a neolitikumból származó jó fej arcosedényt a telefonommal, amikor a szépen megkomponált fotóra egyszer csak ráúszott egy testvéri gyorsüzenet: kettőspont, zárójel bezárva, vagyis egy szmájli. Az abban a pillanatban egymásra rétegződött két kép keletkezési dátumai (Kr. e. 5. évezred; 2021) között kb. hétezer év különbség volt, mégis ugyanazt és ugyanúgy ábrázolták: két pontból és egy vonalkából összeállított arcot. Ez a közös, univerzális őskép, a minimális jelek segítségével létrehozott arc jelenik meg Bak Imre Helyzet című műtárgyegyüttesének darabjain is. A stilizált arc része Bak Imre „sajátos szemiabsztrakt ikonográfiájának”; (1) időről időre visszatérő motívum az életműben.

„A népművészet ősi (elfelejtett) hagyományt őriz meg, elemeinek felhasználása (korszerűen) modern lehet” (2) – írja Bak Imre a Vizuális alkotás és alakítás című, „képzőművészettel foglalkozóknak” ajánlott tankönyvében, amelyet a Népművelési Intézet (3) munkatársaként dolgozott ki 1977-ben. 1973-tól állt alkalmazásban a Népművelési Intézet Módszertani Intézet Vizuális Művészeti Osztályán, amely Bánszky Pál (4) vezetése alatt működött. Munkája a rábízott napi teendők és hivatalnoki feladatok elvégzése mellett a képzőművészeti program keretében megvalósuló reformpedagógiai kísérletekből, fejlesztésekből állt. A külföldi művészeti közeget és az új irányzatokat a lehetőségekhez mérten jól ismerő Bak számára a haladó értelmiségieket tömörítő Népművelési Intézet igazi oázis volt. A pezsgő intellektuális légkörben a munkatársak folyamatosan frissítették egymás tudását a legújabb szellemi trendekről. 1973-ban Vitányi Iván aktív részvételével (5) új szemléletű szemiotikai kutatások indultak, megalakult a Szemiotikai Munkabizottság. (6) Az Intézet néprajzi osztályára ebben az időben szivárgott be a strukturalizmus és a népművészeti hagyományt újszerűen értelmező kulturális antropológia. A néprajzosok a népművészet mögötti ősi kultúrák nemzetköziségét hirdették. (7) Bak Imre intézetbeli feladataival párhuzamosan végzett képzőművészi gyakorlatában ettől kezdve kapott egyre nagyobb teret a népművészeti hagyomány korszerű újraértelmezése. 1976-ban kis brosúrákat készített a témában: az avar csat motívumait és más népművészeti ornamentumokat felhasználva az ősi kultúrák jelhasználatát értelmezte bennük. Sajátos analízise során a népművészetben nem a felületet, nem a külsőségeket vizsgálta, hanem a jelekben kifejezésre jutó gondolatokra koncentrált. Ezzel párhuzamosan festészetében azzal kísérletezett, hogy a jelhasználat ősi formáját hogyan lehetne aktualizálni, és megpróbálta saját hard-edge technikájával együtt alkalmazni azt képein. A folklórelemek, a szemiotikai vizsgálódások és az absztrakt festészeti hagyomány fúzióját a Nap-Ember-Arc (1976) című munkáját is magába foglaló Nap-Madár-Arc képsorozatában valósította meg, (8) amelyben „geometriai alapformákból épített sokértelmű motívumokat”. (9)

Bak Imre az intézetbeli szellemi áramlatok megismerése által a Zuglói Körben (Budapest, 1958–1968) szerzett, munkásságát meghatározó élményeinek jelentőségét illetően is megerősítést kapott. A Kört vezető Molnár Sándor révén találkozott Hamvas Béla műveivel, akinek szövegei, különösen a történeti ember és az archaikus ember világlátását elemző Scientia Sacra, alapvető olvasmányai közé tartoztak. (10) A Népművelési Intézetben megismert strukturalista szemléletű szemiotikai kutatások, valamint az etnográfia és az antropológia újabb eredményeit a Hamvas Béla által leírt mélyebb, komplexebb őskori látás (archaikus ősképlátás, metafizikai létlátás) elméletével kombinálta. (11) A Zuglói Kör tagjaival emellett anyagokat gyűjtöttek a külföldi nonfiguratív festőkről és az Európai Iskola belső emigrációba szorított művészeiről. Személyesen keresték fel Kassák Lajost, Korniss Dezsőt, Losonczy Tamást, Gyarmathy Tihamért, Bálint Endrét. Legnagyobb hatással Korniss volt rájuk, akinek szemiabsztrakt képei erős formai azonosságot mutattak a hatvanas évek hard-edge festészetével, munkáit látva megtapasztalhatták „a tárgyias és az elvont”, illetve „a lokális és a nemzetközi kortárs művészet együttállását.” (12)

A Helyzet sorozat darabjain ez a hatvanas évekbeli hatásokból is táplálkozó, a Népművelési Intézet-beli időszakban kimunkált, interdiszciplináris, spirituális megközelítés köszön vissza. Igaz, időközben Bak Imre más sorozatain is megjelent ez a stilizált arc vagy maszk mint központi motívum (pl.: Ön-Arc-Kép, 2017), de legújabb festményciklusát hetvenes évekbeli gyakorlatából kiindulva érdemes elemezni. A Helyzet I. című képen egy nagy sárga színfelületen jelenik meg három jel, amely egymáshoz való viszonyában arcként is olvasható. A 20–21. századi informatikai társadalom, az internet korában kétségkívül egy régi-új üzenetközvetítő alapegységet láthatunk benne: az emotikont.

Az érzelemjelek vagy szmájlik (mosolyikon, mosolykód) a lehető legtömörebben, a legkevesebb jel segítségével fejezik ki az adott érzelmet a számítógépek karakterkészletéből kiindulva; vagyis olyan karakterkombinációk ezek, amelyek a (tényleges vagy virtuális) billentyűzet, illetve grafikus jelek által jeleníthetők meg. (13) Az emotikonok tehát az elsődleges írásbeliségből, annak írásjeleiből nőttek ki/át a másodlagos írásbeliségbe, ahonnan egyébként visszafelé is vezet út. „A jelenség páratlan szemiotikai érdekessége az, hogy az emberi kultúrában legfejlettebbnek gondolt alfabetikus írás ezekkel a jelekkel voltaképpen visszatér(t) az írásfejlődés kezdetéhez, a hieroglif íráshoz. Ugyanis a hieroglifa tekinthető piktogramos (azonosítható képet tükröző ikonnak/szimbólumnak).” (14) Használatukkal minden alkalommal ugyanazt a közös ősképet idézzük fel, amely a régészeti leleteken, a népművészet által továbbőrzött motívumokban is megmutatkozik. Bak Imre ezzel a Helyzet I. című festményén megfigyelhető utalással az archaikus ősképet elemző és újraértelmező gyakorlatát bekapcsolja a kiberjelenségek által befolyásolt, kortárs globális kultúrába, (15) és egyszersmind a World Wide Web logikájából és képi világából táplálkozó posztinternet művészet (16) keringésébe, amivel a korábbiaktól eltérő módon világít rá arra, hogy ez a képalkotói gyakorlat mindig aktuális, tehát időtlen. (17)

A szöveg a Kísérletek egy sivatag beültetésére – Bak Imre munkássága a Népművelési Intézetben (1974–79) című szakdolgozatom felhasználásával készült. 

(1) Fehér Dávid: Analógiák... Jelentés/rétegek Bak Imre művészetében. In: Bak Imre. Aktuális időtlen. Egy életmű rétegei 1967–2015. Szerk.: Fehér Dávid. Tudományos katalógus. Paks, Paksi Képtár, 2016, 64. o.
(2) Bak Imre: Vizuális alkotás és alakítás. Budapest, Népművelési Propaganda Iroda, 1977, 30. o.
(3) A hetvenes évek átalakuló közművelődési rendszerében az alapintézményként számon tartott művelődési otthonok szakmai-módszertani központja a két évtizedes múlttal rendelkező, megújuló Népművelési Intézet volt. Az intézmény illetékessége ekkorra már nemcsak az amatőr művészeti mozgalmak segítésére és az előadó- és vizuális művészeti rendezvények koordinálására vonatkozott, hanem a közművelődés minden ágára kiterjedt: országos tanácsadást és szolgáltatást biztosított. Valóságos sziget volt, a szakmai kezdeményezések védőernyője, ahol a progresszív értelmiségiek szabadon dolgozhattak, és ahol inspirációt kaptak, hogy egyéni elképzeléseiket megvalósítsák. Az alulról induló közművelődési koncepciók támogatása a Népművelési Intézetet 1972-től vezető Vitányi Iván (1925–2021) szociológus, esztéta, politikus programjának szellemében alakult. Vitányi a kultúra kutatására – az igények, hatások, kezdeményezések stb. felmérésére – állami felkérésre új tudományos osztályt létesített. A frissen alakult osztály és az egész reformprogram új embereket kívánt, így az alkalmazotti gárda mintegy negyven fiatal munkatárssal bővült.
(4) Bánszky Pál (1929–2015) művészettörténész, néprajzkutató.
(5) Vitányi Iván ír szellemi önéletrajzában arról, hogy saját érdeklődése mentén az észlelés, a fiziológiai folyamatok, a pszichológia egyetemes megállapításaitól hogyan jutott el a strukturalizmusig és a szemiotikai kutatásokig, és hogyan ismerte fel annak fontosságát az interdiszciplináris kultúrakutatásban: „Annak a kornak ez volt az aktuális nyugati szellemi forradalma. [...] csakhamar összejöttünk. Nyelvészek, filozófusok, szociológusok, pszichológusok, irodalmárok, művészettörténészek, zenészek, néprajzosok. Olyanok, mint Lendvai Ernő, Szépe György, Petőfi S. János, Beke László, Németh Lajos, Zoltai Dénes, Mérei Ferenc, Pléh Csaba, Voigt Vilmos, Hankiss Elemér, Székely György, Bíró Yvette, Hoppál Mihály, Greguss Pál, Buda Béla, Kelemen János, Horányi Özséb, Csuri Károly. Elkezdtünk szervezkedni. Konferenciákat tartottunk, kiadványokat szerveztünk és adtunk ki. Külön szemiotikai munkacsoportot alapítottunk a tudományos akadémián. Megnyertük elnöknek Szabolcsi Miklóst, én lettem a titkár. Helyet kaptunk a TIT-ben, Kossuth Klubban. Külföldi kapcsolatokat építettünk. Egyik konferenciánkon itt volt Umberto Eco is, majd én is voltam Milánóban, egy általa szervezett összejövetelen, nála is laktam.” In: Vitányi Iván: Önarckép – elvi keretben. Szellemi önéletrajz. Celldömölk, Pauz-Westermann, 2007, 40–41. o.
(6) „Az 1973-ban megalakult és 1976-ban újraalakult Szemiotikai Munkabizottság rendszeresen rendezett kisebb méretű munkaértekezleteket, amelyeken a hazai szemiotikai kutatás szempontjából fontos és időszerű kérdések kerültek különböző oldalról megvilágításra. E munkaértekezletek immár hagyományosan interdiszciplináris jellegűek, és [...] időszerű vitakérdéseket vetnek fel. Az eszmecserék alkalmával sokszor hangosabb a nézetkülönbség, mint az egyetértés – hogy azután a későbbiekben, a résztvevők további munkája során rendszerint megtörténjen az ellenvélemények gondos mérlegelése, és valamilyen módon sokoldalúbbá, körültekintőbbé váljék majd minden vitatkozó álláspontja. A hazai szemiotikai kutatás kezdeteitől fogva arra törekedtünk, hogy a szemiotikát társadalomtudományként műveljük: utaljunk a jelek és jelrendszerek társadalmi eredetére, funkciójára. Emiatt még inkább szükség van arra, hogy időnként találkozzanak a különböző tudományterületek képviselői, kicseréljék elgondolásaikat, megvitassák a kutatások újabb eredményeit, [...] és ilyen módon a további kutatási feladatokat is érintsék. Ezek a célok vezették a munkabizottságot, amikor 1976. november 26-án, a Népművelési Intézetben egész napos vitaülést rendezett A társadalmi kommunikáció és a kultúra elméletének újabb szemiotikai problémái címmel.” Lásd: Hoppál Mihály – Horányi Özséb – Kelemen János – Radics Katalin – Vitányi Iván – Voigt Vilmos: Jel és jelentés a társadalmi kommunikációban. Budapest, MTA Szemiotikai Munkabizottság Népművelési Intézet Kutatási Osztály, 1977
(7) „Képzőművészeti/Művészeti Osztály. 1974-től 79-ig dolgoztam ott. Az intézetnek volt egy másik része, amit Vitányi Iván vezetett. [...] ahol szociológiai kutatások mellett mindenféle egyébbel foglalkoztak. Ugyanazon az épületen belül dolgoztunk, ezért kapcsolatban is álltunk egymással. Nagyon intenzív szellemi mozgások voltak. Akkoriban a strukturalizmus megjelenése Magyarországon is egy izgalmas újfajta szemléletet jelentett – konkrétan a mi osztályunkon belül is, ahol a néprajzosok is dolgoztak. A kulturális antropológia egy másfajta szemléletével szembesültünk. A néprajzos gyakorlat korábbi, hagyományosabb módszerei mellett/helyett a kulturális antropológia újabb feldolgozási szempontjai is bevezetésre kerültek az akkor izgalmas munkába, aminek célja volt, hogy a népművészeti hagyományt értelmesebben, korszerűbben értelmezze. Kereste az utat, hogy hogy lehet a hagyományt életszerűvé tenni, a mindennapi életünkkel kapcsolatba hozni.” In: Mélyi József – Mucsi Emese: Beszélgetés Bak Imrével 2012. december 13-án.
(8) „Tehát az ősi kultúrák jelhasználatát értelmeztem, amelyek nem erre a dualisztikus modern európai gondolkodásra hasonlítanak, hanem egy teljesen másfajta elképzelés. Az analógiás gondolkodásmód jellemzi ezeket a kultúrákat, ezt már Hamvas Béla is elemezte. Akkor azzal kísérleteztem, hogy a jelhasználatnak azt az ősi formáját hogy lehetne aktualizálni. Végül megpróbáltam ezt a saját hard-edge technikámra áttenni.” Mélyi – Mucsi 2012
(9) Fehér 2016, 56. o.
(10) „A főiskola után Molnár Sándor zuglói lakásába járkáltunk össze [...]. A közelben lakott Hamvas Béla, időnként átjött és akkor beszélgettünk. Az akkor még csak kéziratban lévő tanulmányait is kölcsönadta, ezeket lemásoltuk, majd egymás közt osztogattuk. Hamvas Béla írásai engem egy életre meghatároznak.” Mélyi – Mucsi 2012
(11) Lásd: Fehér 2016, 56. o.
(12) Lásd: Szántó István: A népi kultúra metamorfózisa. A népi díszítő- és tárgykultúra megjelenése a magyar képzőművészetben. DLA-értekezés. Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar Doktori Iskola, 2019, 141–142. o.
(13) Veszelszki Ágnes: Érzelemkifejezési módok a digitális kommunikációban: emotikonok és reakciógifek. In: Magyar Nyelvőr, 2015/1., 74–85. o.
(14) Balázs Géza recenziója Bódi Zoltán – Veszelszki Ágnes: Emotikonok. Érzelemkifejezés az internetes kommunikációban című könyvéről. (Budapest, Magyar Szemiotikai Társaság, 2006). In: Magyar Nyelvőr, 130/4., 502–503. o.
(15) Vö. „Az értékes hagyomány mindig időszerű lehet, de a hagyományelemek (pl. elfelejtett) új megjelenési formáikban mindig korszerűek kell legyenek. A felületi, a változó nehezen válik hagyománnyá (időszerűtlen lesz). Az elfelejtett (az ősi) hagyomány és az ismeretlen új egyformán lehet modern.” In: Bak Imre: Vizuális alkotás és alakítás. Budapest, Népművelési Propaganda Iroda, 1977, 30. o.
(16) „A poszt-internet definiálásában épp az internet mindenféle rögzítésnek ellenálló természetéből fakadóan nincs konszenzus. Az art bloggerek jellemzően csak egy dologban egyeznek meg: ha szembe jön veled, felismered! Annyi biztos, hogy ez történik most, határai pedig – érthető módon – még képlékenyek.” Német Szilvi: OK Computer. A nagy poszt-internet art összefoglaló. In: Artmagazin Online, 2015. szeptember 30.
(17) „Bak Imre művészetének nemcsak tárgya az analógiákon alapuló őslátás, hanem az életmű szakaszokra bontható egésze is felfogható (belső és külső) referenciákra épülő analógiák komplex szövedékeként: sajátos gondolatmenetként az absztrakció és a (képi) reprezentáció történetéről, mibenlétéről és változó kontextusairól, mely a jelentés születését és szertefoszlását, a jelentés mint jelenség nyitott kérdéseit kutatja. A művek kételyekkel teli, aktuális időtlen válaszlehetőségeknek tűnnek, ám – ahogy Bak Imre idézi egyik esszéjének mottójában Martin Heideggert – »az igazi kérdést a válasz nem szünteti meg«.” In: Fehér 2016, 92. o.