A Bauhaus stílusban emelt műteremház fejére jobbról, balról és szemből is ránőttek az aranyáron mért, nyolcszintes lakópark-házak. Fajóék kocsibehajtóját félig elfoglalta egy idegen autó. Bent jóleső csend és hűvös nyugalom, csak János szemében van valami fojtott, igazságkereső feszültség. Kiközösített vagy kiközösítő? Megtudjuk hamarosan.

A nagy festő, mondják, nem indulhat máshonnan, mint nyomorból… 

Főiskolai éveimet kollégiumban töltöttem, mindig jött szüleimtől, Békéscsabáról zsír, hagyma, kolbász, szalonna. Ezeken lettem festő és – a sok zsírtól – kopasz. De amikor apám nyaralni ment, én küldtem neki különkiadásaira 50 forintot. Egy Máglya közi stúdió mosókonyhájába nősültem, de még aznap kidobtak. ’61-ig népköztársasági ösztöndíjas voltam, zsebpénzért mestereim, Hincz és Szentiványi murális munkáiban is segédkeztem, aztán a Fiatal Művészek Stúdiójának ösztöndíját húztam, három hónaponként 1000 forintot. 

Hincz legnagyobb tette velem kapcsolatban az volt, hogy beajánlott Kassákhoz segédnek. Évekig jártam fel hozzá kétszer-háromszor hetente, ő ugyanis ’57- től, Vasarely biztatására, újra festeni kezdett, én feszítettem fel a vásznait, előrajzoltam, nagyítottam, alá is írtam helyette. Tőle kávépénzt, Klárikától ebédeket kaptam cserébe. De ennél százszor fontosabb, hogy hiába végeztem el a főiskolát, csak Kassák mellett ismertem rá a formára, ami nélkül se festészet, se szobrászat nincsen. 

Voltak-e koccanásaid, Kassákhoz hasonlóan, a Kádár-korszak kultúrpolitikájával? 

Voltak. Sokakkal ütköztem a művészi szabadság és a tiszta forma szemléletének elfogadásáért. Hírhedtek voltak a Szövetség négyévenkénti közgyűlésein elmondott felszólalásaim. Más fórumaim is voltak: ’61– 67 között a Fiatal Művészek Stúdiójában, ’67–71 között a Fészek Művész Klubban és ’76-tól ’88-ig a Józsefvárosi Kiállító Teremben működtem legjobb meggyőződéseim szerint. Kassákkal, a világhírű művésszel kutyául bántak, például csak Makrisz Agamemnon felháborodott közbenjárására engedték el, hogy 20 000 forintot fizessen kiállításának költségeiért, miközben mindenki más ingyen állíthatott ki. Én, a kezdő csak a szokásos cenzurális leckéket kaptam, pl. a Fiatal Művészek Stúdiójának 1967-es kiállításán, amelyet a cenzorok szabályosan megtizedeltek. Többen feketelistára, majdnem börtönbe kerültünk (én egy tiltakozó gyűlés szervezése miatt), megint csak Makrisz érdeme, hogy a kizsűrizetteket (Tóthot, Molnár Sanyit, Bakot, Nádlert, Keserüt) beküzdötte a következő évi, műcsarnoki kiállításba. 

Többeknek azért csurrant-cseppent valami a heti képcsarnoki vásárlásokon. 

Akikért kiállt a mesterük, mint például Laknerért Bernáth. De ahogy Domanovszky sem állt ki Paizs Laciért, Fóth Ernőért, Szentiványi sem állt ki énértem. Pedig jobban értettünk az ő megbízásaikhoz, mint ők maguk. Például eljártunk Róth Miksa özvegyéhez, hogy kitanuljuk az üvegmozaik-készítést. A festők zöme a heti képcsarnoki beadásokból élt. Én ettől viszolyogtam, de ha a mesterem küldött volna, akkor se vittem volna szívesen munkát a képcsarnoki zsűrikre, riasztott az anyag minősége. Mások, köztük későbbi ellenzékiek, mint Altorjai, Schéner, Sváby vagy Maurer a Képcsarnokból éltek. Nádler és Bak inkább plakátokat színeztek vagy állást vállaltak. Vilt és Schaár pedig kétlaki módra alkottak: délelőtt Lenineket mintáztak, délután a maguk művészetét csinálták. Én ekkoriban alig adtam el valamit. ’80-ig feleségem, Ágnes tartott el a vegyész-keresetéből (a Dózsa György úti műteremlakást is az ő társasházi beugrójának az árából szereztük ’66-ban). Magángyűjtők nemigen voltak, Dévényi vagy Deák nem tőlünk vásárolt, tőlünk legfeljebb kunyerált, Bodri Feri a kiállításmegnyitás, Vattay Elemér meg a fotózás fejében kapott képeket. 

Feltűnően hiányzik a neved az Iparterv-kiállítások listájáról… 

Tőlük is a sok különböző – Siskovtól Szentjóbyig ívelő – felfogás riasztott el. A politikai demonstráció sem vonzott, noha én is verekedtem, csak éppen belül.

Értsem úgy, hogy te ekkor már végleg a matematikai tisztaságú konstruktivizmus híve lettél, és nem szívesen társultál más stílusokkal? 

Már akkor sem szívesen társultam más stílusokkal, és már akkor is – mint ma is – óvakodtam a politizálástól, ez fokozatosan erősödött bennem, de ekkor még csak tisztán Kassák követője voltam. ’67-ben meghalt Kassák, ’69-ben özvegyével én állítottam össze azt a 40 képből álló kollekciót a nürnbergi Konstruktivista Világkiállításra, ahová Kassákot külön, név szerint hívták meg a magyar hivatalos anyag mellett. A Kassákokat Nürnberg városa lábon meg is vásárolta összesen 20 000 dollárért. (Ma darabonként érnek ennyit, ha nem sokkal többet.) Ugyanebben az évben Klárika elvitt Locarnóba Hans Arp özvegyéhez, aztán Bázelbe Carl Lászlóhoz, Párizsba Vasarelyhez meg Londonba is – minden későbbi kapcsolatom ezekből ágazott ki. 1971-ben egy német művésztelepen, grafikai szimpozionon sajátíthattam el a profi szerigráfia technikáját, ami a későbbi életemben meghatározó lett. Bázelban Carl Lászlóval és barátaival rendszeres kapcsolatom létesült, több művemet megvette, egyéni kiállítást szervezett számomra és több, nagyon fontos kiállítási anyagba és kiadványba vett be. Ajándékozó szerepet is vállalt frissen vett kocsimra, hogy hazahozhassam, márpedig egy magyar festő számára akkoriban a kocsi adta szabadság fontosabb volt, mint akár a festőállvány. 

1976-ban lettél a Józsefvárosi Galéria művészeti vezetője, ’76-tól tanítani is kezdtél a telkibányai szabadiskolán. Még nem voltál 40 éves. Mondhatjuk-e, hogy ekkor alakult ki a mai arcod? 

Igen, ekkor lettem fiatal festőből festő, és ekkorra érett be művészetszervező tevékenységem is. A Józsefvárosi Galériába egyébként Bak Imre és Fábián Laci ajánlására, Hajdu István helyett kerültem, mert ő nem vállalta. Kettejüket előbb én ajánlottam Bánszky Pálhoz, a Népművelési Intézetbe. Így jutottak állandó jövedelemhez és nekem is lett havi 500 forintos állásom. Mindannyian tudtuk, hogy szerigráfia nélkül elszigeteltségünk feloldhatatlan. Ezért l974-ben Bakkal, Henczével, Keserüvel és Mengyánnal létrehoztuk a Pesti Műhelyt egy 80 négyzetméteres Benczúr utcai szenespincéből a Kassáktól barátként örökölt Mezei András segítségével. Postán, hengerben küldözgettük a szitanyomatainkat grafikai biennálékra, ahová név szerint meg is hívtak bennünket. (Emlékszem, a szabadon utazó Maurer Dóra és Gáyor Tibor lefitymálására, mondván, hogy Nyugaton már más a módi, nyugati kortársaink 1/1-et „sokszorosítanak”, tiltakozásul a profitszemlélet ellen.) Számunkra a sokszorosítás azonban a kiszabadulást jelentette Krakkótól Tokióig. Ahogyan erősödtem művészileg, úgy maradtam mindinkább magamra. Keserü, Nádler és Mengyán kiléptek a Pesti Műhelyből, ami azután később rám maradt. Voltak személyes konfliktusaim is, például Maurerrel és Gáyorral a bonni kiállításunk miatt, de a legnagyobb konfliktusom Hegyi Lóránddal alakult ki, nemcsak azért, mert elcsábította a Józsefvárosi Galériától legjobb művészbarátaimat, pl. Nádler Istvánt, hanem egész esztétikai hozzáállása miatt. 1984-ben cikket is váltottunk a Művészet című folyóirat hasábjain a posztmodern (vagy transzavantgárd) Sandro Chia mennybe menesztése ügyében. És lássatok csodát, Sandro Chia, ahogy megjósoltam, úgy szállt el azóta a modern művészet egéről, mint egy szellő. Hegyi hatására kezdtek geometrikus barátaim eklektikát, új szenzibilitást festeni, és az akkori főiskolásoknak is diktálta az éppen kurrens festészeti modort. Egymaga teljes stílusbizonytalanságot, tulajdonképpen divatszemléletet oltott a modern magyar festészetbe. Nem lehet ugyanis, és szerintem nem is szabad úgy festeni, ahogy azt mások, az egész 20. századi modernizmust zárójelbe téve, kívülről diktálják, márpedig a posztmodernizmus ezt ajánlotta.

Nem vagy kissé intoleráns? 

Épp az intoleráns diktátum és a nagy öregek kövületté, monolitikussá deklarálása ellen tiltakoztam, amely Hegyi Lórándból áradt, nem lehet ugyanis ma úgy festeni, mintha ők sose lettek volna. Lehet, hogy egy világrendszer (a kommunizmus) diktátumát sikerült kivédenünk, a Hegyi Lórándét meg nem? Egyébként az sem felel meg a valóságnak, hogy csakis az ő fáradozásaira és épp az ő esztétikai tanácsai hatására nyílt volna meg a német múzeumi és ösztöndíj-rendszer a nyolcvanas években a magyar festők és szobrászok előtt. Az már a hatvanas évek végén kezdett kialakulni, s azt Bak Imre és Nádler István akkori barátai (Thomas Lenk, Karl Georg Pfahler, Jürgen Weichardt, Dieter Honisch, Wilfred Skreiner és Salzmann igazgató) alapozták meg. Ez alapvetően a német állam akkori, jól átgondolt Ostpolitikjából fakadt, és ehhez magyar partnerek is kellettek, a Kulturális Kapcsolatok Intézetével és a Pécsi Múzeum Romvári Ferencével az élen. Ők Hegyinél, Bekénél, Néraynál sokkal többet tettek nyugat-európai hírnevünkért. 

Te a nyolcvanas évek derekán már rég nem voltál mellőzött művész, legfeljebb nem Hegyi Lóránd „csapatába” tartoztál. 

Az én kinti kapcsolataim lecsupaszodtak nemzetközi egyéni kapcsolatokká. Itthon a Hegyi-vita után a nevemet sem volt szabad leírni, külföldre szorultam. Biztos bázis volt számomra Zürich, Bázel vagy Ingolstadt. 1992-ben Ingolstadtban megalapítottam a Binder Stúdiót, ahol az autógyártás hightech technológiájával monumentális Max Bill-szobrokat, Vasarely-lézer edíciókat, valamint nemzetközi barátaim plasztikáit sokszorosítottuk. Olyan támogatóim voltak, mint Max Bill vagy Vasarely. Leváltam mindenkiről, gyakorlatilag minden magyar kollégáról, és az itthoni megélhetésem is jórészt külföldi eladásaimból (kevés művész mondhatja el magáról, hogy Max Bill szobrot vett tőle) és az egymagam által tovább működtetett Pesti Műhelyből származott. Ez a ház abból épült a kilencvenes évek elején, hogy a nyolcvanas években önállóan adtam ki mappákat Vasarely, Schöffer, Max Bill, Gerstner, Pfahler vagy Kassák munkáiból. Mivel nem bíztam a magyar kulturális bürokráciában, magam intéztem dolgaimat. Nemigen érintett a kollégák által oly gyakran emlegetett kilencvenes évekbeli dekonjunktúra, a nyugati múzeumok elfordulása a magyar élcsapattól mind a kinti kiállítások, mind a múzeumi vételek tekintetében – nem is tudtam róla. Az sem zavart túlságosan, hogy miközben őket némileg kárpótolták az idetelepült nyugati bankok, vállalatok, engem nemigen kerestek meg vételi ajánlataikkal. Én a kilencvenes évek elejétől – ebben a tágas és tiszta környezetben – már nemcsak festek, de háromméteres fa- és krómacél szobrokon is dolgozom, itthoni és külföldi vevők jóvoltából meg is élek belőlük. Teljesen letisztult a látásmódom, most, túl a hetvenen, biztos vagyok abban, amit csinálok. Jól tettem életem során, hogy egyszer sem engedtem a formai tisztaság kassáki követelményéből. 

A fiatalokkal már csak azért sem szakíthatsz, mert több évtizede tanítasz nekik festészetet és szobrászatot. Vagy rájuk is megharagudtál, mert elveszik előled a levegőt? 

Tőlem senki nem veheti el a levegőt, ott vagyok, ahol vagyok. Az én tanítványaim nem divatoznak, tudják a nyelvet, mikroklímát alakítottam ki magamnak, amelyben jól érzem magam. Legjobb növendékeim pályatársaimmá értek, együtt dolgoznak velem és a nemzetközi MADI-val. A képzős fiatalokat mindig fölkarolja valaki „jótét lélek”, művészettörténész vagy műkereskedő, mondván, hogy nekik is hely kell. A baj az, hogy közben diktálnak is nekik. Kassák mindig ezt mondta: „A gyors siker kiveri a fogad.” (Ez történt a hamar sikeres és tehetséges Mazzag Istvánnal is.) Nézd, a mostani fiatalok úgy festenek, mint egykor mi, amikor éppen elneveltek bennünket, és nem voltunk magunknál. Ahogy némi sikerre vergődnek, és már csuklóból festenek, egyfolytában távolodnak önmaguktól. Divatozó, „utánfutó” festőkké válnak – az óra körbe jár –, ahelyett, hogy megtanulnák a nyelvet és azt beszélve magukat keresnék és követnék.