Pompeji 21. századi pusztulása

Botrány Olaszországban

Egy összeomló antik épület felhívta a nemzetközi közvélemény figyelmét is a csendes pusztulásra: a pompeji romterület karbantartása sokkal több pénzt igényelne.

Az összeomlott épület Pompejiben (forrás: The Art Newspaper)

Itt az ideje, hogy az olasz műtárgyakkal és műemlékekkel foglalkozó szakértők megkapják az őket megillető figyelmet a politikai vezetőktől, és megkapják a kellő önállóságot és anyagi forrásokat. Andrew Wallace-Hadrill, a Herculaneum megőrzéséért küzdő projekt vezetője annak kapcsán fejezte ki felháborodását az Artnewspaperben, hogy november elején, egy esős éjszakán teljesen összedőlt egy épület Pompejiben.

Habár az épület kevéssé volt ismert és látogatott, a funkcióját sem tudták még egyértelműen beazonosítani – talán a gladiátoriskoláéhoz hasonlítható –, az összedőlése okozta döbbenet végigsöpört az olasz és a nemzetközi sajtón, majd az ügy egészen az olasz parlamentig gyűrűzött, ahol a kulturális miniszterig, Sandro Bondiig vezettek a szálak. Ugyan sokan Bondit hibáztatják az esetért, de vajon tényleg ő a felelős? Vagy a helyi őrszem, esetleg a közel három évvel ezelőtt, kényszerhelyzetben kijelölt speciális kormányzati megbízott? Vagy mindez inkább a műemlékvédelem alulfinanszírozottságából fakad, s a nemzetközi botrányból is az látszik, hogy kivételes esettel állunk szemben?

Wallace-Hadrill szerint az egymásra mutogatás nem segít a probléma megoldásában, de az eset amúgy is túlmutat a felügyelők, megbízottak és miniszterek mulasztásán. A cambridge-i professzor szerint a probléma gyökere mélyebben keresendő. Pompeji és kevésbé ismert, ám nem kevésbé jelentős szomszédja, Herculaneum szisztematikus feltárása több, mint 260 éve zajlik, így nem elhanyagolható az érdeklődők által a maradványokban okozott kár és a pusztulás mértéke. A 18. században a Bourbonok mérnökei műemlékvédelem címszóval leverték a falakról a freskókat és a királyi palotába, Porticibe szállították. Érdekes módon ezek a freskók, melyek ma a Nápolyi Régészeti Múzeum poros padlásán hevernek egymás hegyén-hátán, sokkal jobb állapotban vannak, mint a helyszínen „helyreállított” társaik.

Pompeji problémája (a mai megsemmisülések oka) különlegességében rejlik: házak százait tárták fel, bennük több ezer, freskókkal és padlómozaikkal díszített helyiséggel. Csupán egy-két esetben lehetséges a (közel) tökéletes restaurálás – az összes emlék helyreállításához jelentős anyagi hozzájárulásra, rátermett vezetőségre és egy megfelelően finanszírozott szakértői bázisra lenne szükség. A felsorolást lehetne még folytatni, de a lényeg a megvalósításon van: ez pedig nem csak az olasz kormány felelőssége és feladata, ehhez a nemzetközi közösség támogatására is szükség van.
 

A híres Nagy Sándor-mozaik Pompejiből (forrás: wikipédia)

Habár Pompeji pusztulása folyamatos: a lyukas tetőkön befolyó víz rongálja a freskókat, a lezárt csatornák miatt állandóan nyirkos padlók sem tesznek jót a padlómozaikoknak: a pótolhatatlan kincsek szépen lassan megsemmisülnek. A legutóbbi eset azért kapott ekkora sajtóvisszhangot, mert az épület a turisták főútvonala mentén állt, illetve az összeomlás mégiscsak a pusztulás legdrámaiabb formája. A hasonló problémákkal küzdő Herculaneum esetében egy külsős szponzor (Packard Humanities Institute) jelentett gyógyírt a bajokra: ugyanis monitoros megfigyeléssel tették lehetővé az épületek folyamatos ellenőrzését, ezáltal rögtön észrevehetővé váltak a legkisebb hibák, sérülések is.

Noha az elmúlt évtizedekben tekintélyes összegeket szántak Pompeji helyreállítására, a figyelem és a pénz nem arányosan oszlott el a területen: míg néhány központi helyre fókuszáltak, addig bizonyos részeket teljesen elhanyagoltak. Még 50 évvel ezelőtt is több mint százan végezték a helyszínen a műemléki helyreállítást, mára ez a szakembergárda elhagyta Pompejit, és szinte évek telnek el mire a felfedezett hiba kijavítására egyáltalán pályázatot írnak ki.

Wallace-Hadrill szerint a problémák megoldásához elengedhetetlenek bizonyos politikai lépések. Úgy gondolja, hogy az olasz műemléki örökség drámaian alulfinanszírozott: jóllehet az olaszok rendelkeznek a világ egyik legjelentősebb műemlékállományával, megőrzésükre nem fordítanak elég figyelmet – és ezt a mostani válság csak tovább fokozta. Pompeji problémáit pedig elbagatellizálják: vezetőségi és marketinges kérdésnek tekintik – vélekedik a professzor, majd felteszi a kérdést: „Melyik vezetőség tud ma felmutatni hasonló tapasztalatokat és eredményeket Olaszországban, mint Pompeji 300 évre visszanyúló feltárása?”

Wallace-Hadrill professzor megismétli a politikai vezetőkhöz intézett kérését: biztosítsák a szükséges hatásköröket és anyagi forrásokat az Olaszországban tevékenykedő régészeknek, restaurátoroknak, mérnököknek és építészeknek, akik azon munkálkodnak, hogy helyreállítsák az olasz elnök, Giorgio Napolitano által csak „vergognának” (nemzeti szégyennek) hívott helyeket. Végül kiadja a vezényszót: eljött az ideje a közös cselekvésnek, itt a megfelelő alkalom, hogy Olaszország éljen a történtek hatására felajánlott nemzetközi, szakmai segítséggel!

Szerző: A. Kovács Ági