El se hiszi az ember, amit a The Courtauld Institute of Art állít, hogy ez volna a legelső kiállítás Van Gogh önarcképeiből. Nyilván nagy munka összeszedni a képeket, de annyira kézenfekvő ötlet megmutatni a sokból a sokat, ha nem is az összeset, és az egész kiad valami… mit is? Hogyan fejlődött a művész? Hogyan lett Vincent van Goghból Van Gogh? Hogyan borult el az elme?

Vajon az elborult elme nem egyszerűen tisztánlátást jelent? Ez a világ, ez vagyok benne én, Vincent. Akinek nincs érzékeny lelke, az valahogy kibírja, túléli, mert elhessegeti a gondolatát annak, hogy idegenek vagyunk egy még nálunk is idegenebb világban. Aki normális, az azzal tudja legjobban kifejezni a normalitását, hogy megőrül. Helyettünk lett bolond. Folyton ezt érzi az ember, ha a közönséget bámulja, akik nézik, nézegetik az önarcképeket. Körülbelül ugyanolyan emberek, mint az, aki a képen látható, néhányan vidám színű kalpagokat is hordanak. Csóválják a fejüket, aztán lemennek a shopba, és megveszik a fül alakú radírt (vagy elfogyott, vagy megbánták és visszavonták, mert én már nem láttam), a sárga szalmakalapot, a napraforgós zoknit. Lehetséges, hogy… – na jó, erről majd később.

Azt hiszem, én ezt utálom. Van Gogh patologikus értelmezését. Hogy tessék, nézd meg, vannak ezek a különös, kusza ecsetvonások, és ezek nemcsak a háttéren vannak jelen, de rámennek magára az emberre is, a ruha is tele van ezekkel az értelmetlen vonalakkal. Más a színük, de igaziból mégsem lehetnének ott. De ott az én, belevetve a világba, és lassan már elmosódik a különbség a világ és az én között, még lehet érzékelni a különbséget, de az értelmetlenség vagy értelmezhetetlenség behatol az emberbe. És mondjuk ez még egy intellektuálisabb patologizálás. Mert van az egyszerűbb kivitel: nézd meg az első önarcképet, itt még normális volt, de rossz festő. Nézd meg az utolsót, itt jó festő, de nem normális. Ez volna hát a művészet, valamit valamiért. Lehetséges, hogy… – na jó, még mindig később.

A kiállításon önarcképek láthatók, és még áthozták a National Galleryből a széket is, mármint a Van Gogh festette széket, pipával és egy csomag dohánnyal, mintha ez is önarckép volna. The portrait of the artist as a chair. Még van két kivétel, az egyik Eugène Boch portréja a csillagos háttérrel, és a kissé zavaros magyarázattal, hogy tulajdonképpen erről lett volna szó, ember- és jellemábrázolásról, csak ahhoz modelleket kellett volna találni, akik nem voltak mindig kéznél. A tükör meg mindig kéznél volt, hát jöttek az önarcképek. Hiszem is meg nem is, de inkább nem. Már csak azért sem, mert van egy fénykép is a falon. Az ifjú Van Gogh. Tipikus holland pofa, vöröses haj, kicsi szem, sajtfej. Meg van a másik kivétel, John Peter Russell Van Gogh-portréja. Tipikus holland pofa, kicsi szem, vöröses haj. Sajtfeje nincs, horpadt az arca, szakállas, de alapvetően más, mint aki az önarcképeken van. Ez mindannyiunkkal megesik, másnak képzeljük magunkat, mint akik vagyunk, aztán egy óvatlan pillanatban meglátjuk magunkat a tükörben, és kétségbeesünk. De Van Gogh nem ezt tette. Inkább megalkotta önmagát, a sokat szenvedett, százszor bátor és viharvert hőst. Tényleg kreálta a figurát, és figyelt rá, ezért is érdekes, hogy van a portrék között egy, amelyik szemből ábrázolja. Mert ezt a nézetét nem szerette önmagának, túlságosan beesett volt az arca, látszott, hogy ki kellett húzni a hátsó fogait. Ezt sem szeretem. Van Gogh nem is patológiai, hanem stomatológiai értelmezését.

Azt viszont szeretem, hogy a képek élőlénnyé válnak. Nyilván nem független ez attól, hogy arcképek, de mégis szórakoztató, hogy a múzeum falán is így beszélnek róluk. Ez a két kép egy hét különbséggel született a San Rémy-i elmegyógyintézetben, és azóta nem látták egymást. Most újra találkoznak itt a falon. A két kép közül az egyik oslói, sokáig vitatták is a hitelességét, mert a rajta látható ember nem hasonlít a szokott viharvertre. Vagyis itt az látszik, hogy a vihar tényleg megverte, és ebben nincs semmi nagyszerű dolog, lóg a haja, zavart és sunyi a nézése. Ha ez az ára a nagyságnak, akkor köszi, én egészen picike szeretnék lenni. Talán mind átcsúszunk ide, ha Van Goghról van szó. Nem a képeket nézzük, hanem a képen látható embert, most van füle, most nincs, most lila usánka van rajta, most szalmakalap, most kék a szeme, most zöld, most az egyik kék, a másik zöld. Mintha valami nagy áldozati szertartást követnénk, így menetel ez az ember a vég felé. Nem kérte és nem kényszerítette rá senki, magától vállalta, de tényleg vannak olyanok, akiknek vinni kell a világ terheit, hogy a többiek élni tudjanak. Köztetek lettem én bolond. Helyettetek lettem én bolond. Nem kértük, de köszönjük.