Szeptemberig a velencei Guggenheimben, októbertől a potsdami Barberiniben látható egy tárlat a szürrealisták mágia iránti érdeklődéséről. (1) A téma talán legavatottabb művésze Kurt Seligmann volt, aki 1939 szeptemberében a szürrealisták közül elsőként emigrált New Yorkba. Itt elkezdett a varázslással, alkímiával és boszorkánysággal foglalkozó könyvritkaságokat gyűjteni: ő volt a szürrealisták legfőbb összeköttetése az okkultizmussal. Festészetében is ez az érdeklődés tükröződik, emellett mágiáról írt a szürrealisták folyóiratába, a VVV-be és az avantgárd Viewba. Összegző kötetét 1948-ban publikálta The Mirror of Magic: A History of Magic in the Western World (2) címmel (magyar fordítása, a Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban (3) 1987-ben jelent meg).

A művészcsoportot leginkább az alkímia androgün alakja izgatta: a vörös Király (Kén) és a fehér Királynő (Higany) násza. Az alkimisták szerint az androgün – a bűnbeesés előtti egységes emberi állapot – visszaszerzése az Istennel egyesülés feltétele. Az egyik, férfi és nő ellentétének egyesüléséről szóló irodalmi mű, amelyet a szürrealisták forgattak, a Christian Rosenkreutz kémiai menyegzője. (4) Rosenkreutz volt a rózsakeresztesek alapítója – aki alkímiával foglalkozó titkos társaságához hasonlóan feltehetőleg maga sem létezett. (5) A legenda szerint 1388-ban született és százhat évet élt, arab zarándoklata során beavatták a természet titkaiba, testvéreivel később birtokolták a Bölcsek Kövét. Valójában azonban a rózsakereszteseket említő első írásos források 1614-ben keletkeztek Kasselben – a titkos társaság létezésének ténye emiatt is megkérdőjelezhető. A hozzájuk köthető műveket Johannes Valentinus Andreae evangélikus lelkész írta, ahogy az 1616-ban publikált Kémiai menyegzőt is. Utóbbit 1459-re datálták, e gesztus szintén a mítosz hitelesítését szolgálta. Kései önéletrajzában Andreae játékként nyilatkozik rózsakeresztes történeteiről, illetve arról, hogy a Kémiai menyegzőt valójában paródiának szánta. A tudósok azóta is vitatkoznak, mikor mondott igazat, mindenesetre a szabadkőművesség korában a rózsakeresztes eszme új virágzásnak indult. (Az egyik leglelkesebb magyar szabadkőműves alkimista Kazinczy apósa, gróf Török Ferenc volt – megszállott kísérleteit a Kitömött barbárban Péterfy Gergely is megeleveníti.)

Az Andreae-féle kémiai menyegző a bibliai teremtéshez hasonlóan hét napot ölel fel, és hét fejezetre tagolódik. A menyegző az anyagok násza, szövevényes transzmutációk sora – néhány kiválasztott ismeretlen az anyagok átváltoztatásának láncolatával teremti meg a Királyt és Királynőt, miközben egy toronyban felfelé haladva egyre magasabb szinteken hajtják végre a szertartásokat, amelyekre egy Alchimia nevű Szűz utasítja őket. Zanzásítva a folyamatokat: az ünnepi vacsorán a hófehér díszítés és öltözékek harangszóra elfeketednek, a hat királyi származású vendég fejét bárddal levágják, vérüket aranyserlegbe gyűjtik. Ekkor hangzik el az egyik kulcsmondat: „ezeknek az élete most kezetekben van, haláluk sok életet fog még nemzeni.” Füvekből és ásványokból nyert levekben forralják az egyik levágott fejet, a forró levet a holttestekre csepegtetik, amik így mélyvörös folyadékká oldódnak, ezt pedig egy aranygömbbe fejtik le. A gömböt csupa ablak terembe akasztják, az ablakok közt kitárt ajtók mögött hatalmas, csiszolt tükrök. A tükrök mindegyikében a Nap fénylik, megtört fénye a simára csiszolt aranygömbről visszaverődik, beragyogja az egész termet. A golyót leakasztják, éles gyémánttal felhasítják: nagy, hófehér tojás van benne. A tojásból madár kel ki, lecsapják a fejét, elégetik a testét, hamvait vízzel nedvesítik, a kását tűzőn felhevítik, formákba öntik, amik kisfiú és kislány testet mintáznak. Addig csepegtetik rájuk a madár vérét, amíg fel nem nőnek, ezután a torony legmagasabb szintjén beléjük száll a lélek – megszületik az ifjú Király és Királynő. Az alkimistákat felesketik az általuk teremtett királyi párra, és lovaggá ütik őket. 

A kémiai menyegző szürrealista megjelenítései közül itt most kettőt emelek ki: Max Ernstét és Leonora Carringtonét. Már csak amiatt is, mert kettejük kapcsolatának különösen szép keretét adja a vörös Király és fehér Királynő násza, hiszen néhány éven át ők is egy párt alkottak. 1937-ben találkoztak először: júniusban Max Ernst-kiállítás volt a Mayor Galleryben. Ernst a kiállítása idején Londonban lakott Roland Penrose-nál, aki maga is szürrealista volt, és akkoriban ismerkedett meg az amerikai fotóművész Lee Millerrel. Ezekben a hetekben Goldfinger Ernő (6) építész meghívta Ernstet egy vacsorára, ahová felesége akadémiai diáktársa, Leonora Carrington is hivatalos volt. A vacsorán egymásra találó negyvenhat éves Ernst és húszéves Carrington a nyarat Anglia dél-nyugati csücskében, Cornwallban töltötte, majd augusztus végén egy Avignonhoz közeli faluba, Saint-Martin-d'Ardèche-be utaztak. Ez a falu vált később idilli rejtekhelyükké – vettek egy 17. századi nyaralót szőlőskerttel, és bort termeltek –, amíg a háború kitörésekor a német Ernst francia internálótáborba nem került, egymás után kétszer is. 

Saint-martini otthonuk ebédlőjében függött Ernst kémiai menyegzője, az Öltözködő menyasszony, amit a két fogság között festett, 1940-ben. A királyi nászra utal a képen a padló sakktábla mintája, és bár csak a menyasszonyt látjuk ezen az időbeli kettős portrén, a férfi jelenlétére szimbólumok és gesztusok utalnak: a nő a test rituális felékesítése során a vőlegény jegyeit ölti magára. A lilában játszó fehér Királynő a Király vörös palástjába bújik. A palást erőt demonstrál, mintha harci dísz lenne, az arcot állati maszk takarja el, a női keblek alatt megjelenő genitáliát tollak alól kinyúló kéz rejti. Az éppen csak kilátszó szeméremvonal talán a mezítelen menyasszony vénuszdomját ismétli, az előrebillenő csípő és az agresszíven odabökő lándzsa azonban maszkulinitást sejtet. Könnyebb dolgunk van, ha a kép mellett látjuk Carrington 1939-es portréját Ernstről, ahogy a kiállításon is: a művész ugyanebben a vöröses tollbundában, hasonló pózban jelenik meg rajta. De kódolható úgy is a palástot viselő menyasszony, ha ismerjük Loplopot, Ernst madár alakot öltött felettes perszónáját, akit önmaga szimbólumaként használt. 1938-ban jelent meg Carrington első szövege, A félelem háza (7), Ernst illusztrációival. Az angol abszurd történetmesélést és a szürrealista fekete humort ötvöző mű előszavát Ernst írta; alcíme szerint Loplop bemutatja a szél menyasszonyát. A képrétegekben így ott van a szélmenyasszony Carrington is.

Ernst az internálótáborból első alkalommal 1939 karácsonyán szabadult, valamikor ezután festette az Öltözködő menyasszonyt, mielőtt 1940 tavaszán, Dánia és Norvégia német inváziójának következményeként újfent meg nem fosztották szabadságától. Három hónapig volt távol, ezalatt Carrington hátrahagyta a házat és elmenekült. Később Lisszabonban találkoztak újra; mindketten Portugáliából keltek útra New Yorkba. Carrington ekkorra érdekházasságot kötött a mexikói diplomata Renato Leduckel, hogy megmeneküljön családja akaratától, vagyis az afrikai száműzetéstől, Ernst pedig Peggy Guggenheimmel volt együtt, szintén menekülését megváltva. Carrington és férje 1943-ban telepedtek le Mexikóban, ezzel közös céljukat elérték, elváltak. 

Mexikóban Carrington Remedios Varóval együtt festett és tanult okkultizmusról, keleti filozófiáról, ezoterizmusról és hermetikáról. (8) Eljártak az ötvenes években alapított, mexikóvárosi Mercado de Sonorára: ez a piac volt a varázsláshoz kellő gyógynövények és az okkultizmushoz szükséges tárgyak beszerzőhelye. Nem csak festészetükben foglalkoztatta őket a varázslat: konyhájuk alkímiai labor volt, mágikus eredményeket ígérő receptekkel (9) kísérleteztek. 1955-ben és 1956-ban festette meg Carrington két, hasonló kompozíciójú csendéletben a maga kémiai menyegzőjét. Ezen a menyasszony és vőlegény szimbolikusan jelenik meg: a Király a szoba vörös falaiban, vagyis a szertartás tereként, a Királynő fehér rózsaként. A központi motívum mindkét képen az oltárra helyezett tojás. A korábbi mű címén keresztül – A trónszék: Daghda Tuatha dé Danann – az alkímiai transzmutációba Carrington belefésüli kelta mitológiai örökségét is. Édesanyja és dajkája is ír volt ugyanis, így kelta legendákon nőtt fel: a mitológiai ír vidék gyerekkorától képzelete egyik legfontosabb helyszíne volt. Anyai nagyanyja úgy tartotta, családjuk a mitológiai ír tündérnép, Tuatha dé Danann (10) leszármazottja. 1948-ban jelent meg Robert Graves kelta mitológiával és költészettel foglalkozó Fehér istennője (azonos évben, mint a Seligmann-mű, a Mirror of Magic) – Carrington élete legnagyobb felfedezéseként hivatkozott rá.  A kevert kulturális jelek ikonográfiáját nehéz teljességében dekódolni, Carrington spanyol szanatóriumban elszenvedett lidércnyomása azonban biztosan motiválta az androgünitás festészeti megteremtését. Mire Madridba ért a saint-martini ház hátrahagyása után, mindenben és mindenkiben meglátott valami mást is, mindennek szimbolikus jelentést tulajdonított. Családja szanatóriumba küldte, ahol benyugtatózták, ágyához kötözték és napokig ott hagyták a saját ürülékében, meztelenül. Down below (Még lentebb) című 1943-as visszaemlékezésében így ír akkori látomásairól: „Úgy éreztem, a Nap közbenjárásával androgünné lettem, a Hold, a Szentlélek, cigány, akrobata, Leonora Carrington és nő. Férfi és Nő egysége voltam Istennel és a Mindenséggel, közöttük minden egyenlő. A kezeim, Éva (a bal) és Ádám (a jobb) megértették egymást, és képességeik ezáltal megtízszereződtek. […] Nem menstruáltam akkoriban, ez a funkció három hónappal később tért vissza. […] A véremet mindenre kiterjedő energiává változtattam – maszkulinná és femininné, mikrokozmikussá és makrokozmikussá – valamint borrá, amit a Hold és a Nap ivott meg.” (11)

^{| 1 Surrealism and Magic: Enchanted Modernity (Szürrealizmus és mágia: bűbájos modernitás). Velencében 2022. szeptember 26-ig, Potsdamban 2022. október 22-től 2023. január 23-ig látható. | 2 A Pantheon Books kiadásában, 504 oldal, 250 illusztráció | 3 Magyarul a Gondolat Kiadó gondozásában, Greskovits Endre fordításában jelent meg. | 4 Biczó Iván fordítása. Budapest, Jáspis Kiadó, 1994 | 5 Szerb Antal: A rózsakeresztesek. In: uő.: A varázsló eltöri pálcáját. Budapest, Révai Kiadó, 1948 | 6 Az Artmagazin 84. és 85. lapszáma foglalkozott építészetével: Simon Bettina: Égbe emelt utcák, avagy a jóléti álom vége. Balfron Tower – Ernő Goldfinger brutalista utópiája. In: Artmagazin, 2015/10., 48–52. o.; Branczik Márta: Nyers, beton. Goldfinger Ernő nyomában. In: Artmagazin, 2016/1., 46–51. o. | 7 Leonora Carrington: La Maison de la Peur. Párizs, H. Parisot, 1938 | 8 A hermetika az i. e. 12. századi egyiptomi bölcsről, Hermész Triszmegisztoszról kapta a nevét. Mikro- és makrokozmosz lényegi egységét vallja, ezért a királyi művészet céljaként önmagunk tökéletes megismerését nevezi meg. | 9 A Cartas, sueños y otros textos (Levelek, álmok és más írások – egyelőre nem jelent meg magyar fordításban – a szerk.) című kötet gyűjti egybe Varo erotikus-ironikus receptjeit, amelyeken Carrington angol humora is átüt. | 10 Danu (Anu vagy Dana) istennő népe | 11 Saját fordítás – K. Zs.}