A kortárs absztrakt festészet egyik legnagyobb alakjának festményei a Magyar Nemzeti Galériában láthatóak, a kiállítás megnyitójára ő maga is Budapestre érkezett.

Artmagazin: Amikor utolsó sorozatának a Madonna címet adta, nem tartott attól, hogy a közönség nem az anya-gyermek tematikára, hanem a popsztár Madonnára fog gondolni?

Sean Scully: (Nevet.) Nem. Egyáltalán nem érdekel Madonna – sőt borzalmasnak tartom a zenéjét.

Mindenesetre kicsit szokatlan öntől, nemcsak a címadás, hanem az is, hogy visszatért a figurativitáshoz. Mi inspirálta ezeket a műveket?

Liliane (Liliane Tomasko, Scully szintén művész felesége – a szerk.) talált egy helyet, amit mindannyian nagyon megszerettünk – Eleuthera a neve, a Bahamákon van. Nagyon érdekes sziget, amiről nem is kellene sokat beszélnem, mert akkor egyre többen akarnak majd oda menni, és tönkreteszik. Szóval ezen a szigeten voltunk, a fiam éppen a parton játszott, és mert imádom őt, rengeteg fotót készítettem róla. Ezek mind a mai napig a telefonomon vannak – több ezer képem van róla. Valamivel később elkezdtem ezeken a képeken gondolkodni, és úgy éreztem, a fotó valahogy nem elégít ki. Inkább megfesteném, a festészet olyan nagyszerű. Egyik nap ebédelni mentem egy barátommal, és ittam néhány pohárral – akkor éreztem úgy: ez az a nap, nekilátok. És ahelyett, hogy a Landlines (Tájvonalak) sorozathoz hasonló absztrakt képet festettem volna, nekiálltam az Eleuthera képeknek. Régebben figuratív festő voltam – újra így festeni olyan volt, mint biciklizni. Ha egyszer már rájöttél, hogyan kell, hiába teszed félre évekre, amikor akár 25 évvel később nekiállsz, ugyanúgy megy. Úgy gondoltam, csinálok hat képet, mindet magamnak. Előrajzoltam és megfestettem őket. Amikor készen voltam, úgy döntöttem, festek még néhányat. Aztán úgy döntöttem, csinálok még egy csomót. Így lett végül 24 kép ebben a sorozatban. Amikor ezeket mind befejeztem, eszembe jutott, hogy talán csinálnom kellene egy képet az ötletgazdáról is. Ekkor festettem a Madonna­képeket Lilianéról, a fiam édesanyjáról.

De miért gondolta úgy, hogy ezeknek figuratívnak kell lenniük?

Ó, absztrakt képet már rengeteget festettem. Van valami sajátos a figuratív festészetben – nem arról van szó amúgy, hogy ne szeretném vagy ne tudnám csinálni. Egyszerűen jobban szeretem az absztrakt festészetet, úgy érzem, jobban használható és alkalmazható. Szoktam viccelni azzal, hogy festhettem volna egy csomó figuratív képet, és akkor olyan híres lennék, mint mondjuk David Hockney.

Egyébként hogyan dolgozik, mennyi időt tölt a képeivel?

Ha tehetem, még ugyanazon a napon befejezem a képet, amikor elkezdtem. Nagyobb festményeknél azért ez máshogy van. Mint mondjuk annál a nagy képnél, az Uninsideout (Kibefordítva) címűnél, amit Magyarországnak fogok ajándékozni.

Ez nagyon érdekes cím, mi itt ezt úgy mondjuk: lefordíthatatlan szójáték. Műveinek címei általában fontosak, első látásra mégsem mindig egyértelműek, de kifejezetten fontos jelentéseket és történeteket hordoznak. Hogyan születnek? Az alkotási folyamat végén, utólag keresi a hozzájuk illő szavakat?

Általában már a folyamat közben, amíg dolgozom a képen. Az Uninsideout kép esetében azok a dolgok kezdtek el érdekelni, amik ki vannak fordítva – és hogy mi lenne, ha egy kép is ki lenne fordítva. Milyen lenne olyan képeket csinálni, amiknek nincsen se eleje, se hátulja, se belseje, se külseje. Gyakran szoktam gondolkodni a kubizmuson, ami számomra a festészet tárgyának krízisét jelenti. Minden nehézségünk kezdetét.

A fiam kifordítva viseli a ruháit – és én is, mert ki nem állhatom, ha valami irritálja a bőröm, ami nagyon érzékeny. Amikor este átöltöztetem a fiamat, a pizsamáját is kifordítva adom rá, azonban egy este nem így történt, és azt mondta nekem: apa, kibefordítva adtad rám (angolul: uninsideout). Nem gyönyörű? Ez egy új szó. Ezután arra gondoltam, hogy milyen érdekes, nálunk a kifordítva lett az új normális, míg a befordítva vált abnormálissá, kivétellé. Tehát minden fordítva van – ezért neveztem aztán a festményt Uninsideoutnak.

Ezekből a képekből csak hármat készítettem. Ezek egyike Magyarországon marad, a másik velem, a harmadik pedig Karlsruhéba kerül. Nem akartam eladni őket, nehogy valami lobbiban végezzék.

Fontos önnek, hogy az emberek számára elérhetőek és láthatóak legyenek a munkái?

A teljes szívemmel és lelkemmel hiszek a múzeumokban.

Az Uninsideout absztrakt festmény – akkor kezdett el absztrakt képeket festeni a 70-es években, amikor sokan az absztrakt festészet válságáról beszéltek. Mit érzékelt ebből akkoriban?

Egy olyan kultúrából érkezem, ami a figuratív festészetet támogatta. Az Egyesült Királyságban mindenki a figurális festészetet szereti. Személy szerint úgy gondolom, hogy az ok, ami miatt az Egyesült Királyság elhagyta az EU­t, megegyezik azzal, ami miatt nem szeretik ott az absztrakt festészetet. Különcök és védeni akarják a különcségüket. Én mindeközben univerzalitásra vágytam. Például kifejezetten elkötelezett vagyok a kelet­európai kultúra iránt is. Arthur Koestler, Alekszandr Szolzsenyicin, Jevgenyij Jevtusenko, Miroslav Holub (cseh költő és immunológus) fontosak nekem, akárcsak Kodály zenéje.

Emellett, hogyha nekem valamire azt mondják, nem csinálhatom, akkor biztos, hogy megcsinálom. Emlékszem, arra gondoltam anno, amikor elkezdett ez érdekelni, hogy olyan közegben vagyok, amely biztos nem támogatná az absztrakcióval kapcsolatos törekvéseimet, de ez csak még elszántabbá tett. Tehát azt gondolom, hogy bizonyos értelemben mindig vonzóbb számomra azt csinálni, amit éppen nem csinálhatnék. Ez szerintem az ír származásomból és azokból a nehézségekből ered, amiket le kellett küzdenem. Mi, írek és ti, magyarok a lúzer kategóriába tartozunk, sajnos. A zseniális dolog az írekkel kapcsolatban az, hogy életerősek és nem ismerik az önsajnálatot. Egyszerűen nem része a kultúrájuknak. Amennyire látom, a magyar férfiak viszont meglehetősen sokat keseregnek.

Az ír származás kapcsán felmerül a kérdés: inspirálták valaha a kora középkori ír emlékek, mint például a Kellsi kódex?

(Felhúzza bal karján az inget és megmutatja az alkarján található tetoválást, ami egy régi druida motívumot ábrázol.) Igen. A Durrow­i kódex a Kellsi elődje. Míg a Kellsi kódex kedves, addig a Durrow­i stílusa már keményebb, jobban is kedvelem. József kaftánjának ábrázolása nagyon nagy hatással volt rám – merev figura négyzetes mintás kabátban. Szerintem én egy amolyan múltban is élő alak vagyok – harcos költő, ami egy ír archetípus. A fiamat a legnagyobb harcos költő után neveztem el Oisinnak.

Oisin a fiatalság földjén – Freya Tir na nÓg – élt és vissza szeretett volna jutni Írországba. Segítséget kért Fiannától, aki adott is neki egy lovat, de azt mondta, bármit lát is a hazafelé vezető úton, le ne szálljon a lóról. Oisin épp Írorszá­ gon lovagolt keresztül, amikor meglátott egy hatalmas követ toló embert – és mivel empatikus karakter volt, leszállt a lováról, segíteni próbált, de közben elesett és öregemberré változott. Én is épp öreggé válok, de ez egyáltalán nem rossz. Szerettem volna öreg lenni, hosszú életet élni, hogy sok mindent láthassak. Csodálatos, ahogyan változik a világ. Van bennem valami, ami nagyon ősi, de közben az új technológiákat is teljes természetességgel sajátítom el. Például imádom a telefonomat is, mindent ezen csinálok.

Könnyen átállt az új technika használatára – érdekelne, hogy milyen a digitális kultúrában új festményeket létrehozni? A digitális térben mindenhol képek vesznek körül minket, foglalkoztatja ez önt, gyakorol valami konkrét hatást a festészetére?

Azon szoktam gondolkozni, hogy mennyi művész van a világon. Lenyűgözőnek tartom az egész jelenséget – a világunk méretét és azt, hogy mennyien élünk benne. Elértünk egy olyan pontot, amikor megtörtük a történelmet – a művészet története is megtört, ebből a szempontból ahistorikus világban élünk. Nem hiszem például, hogy az eredetiség ideája valutának számít még. Most minden csak arról szól, hogy kinek mi tetszik. A festészetben kifejezetten remek, hogy nem tud tovább fejlődni technikailag. Olyan, mint a futás.

De talán tud – a sprayfestés igazából technikai fejlődés, aminek hatása volt a festészetre is.

Ez igaz. Tisztában vagyok azzal, hogy az emberek megörökítenek gesztusokat a festék segítségével, amióta a világon vagyunk. Amikor Ausztráliában jártam, nagyon megkedveltem az ausztrál bennszülött művészetet. Még meg is írtam az élményeimet. Nemrég könyv formában is megjelent néhány írásom (Inner: The Collected Writings and Selected Interviews of Sean Scully, Hatje Cantz, 2016), ebben van egy Yuendumu című történet egy asszonyról, akitől még festményt is vettem.

Érdekes, hogy a nyolcvanas években rengeteget olvastam – engedtem egy kád meleg vizet és egész álló nap csak bújtam a könyveket. Ma már csak gyerekkönyveket olvasok a fiammal – vagy nagy kád vizeket engedek, de olvasás nélkül üldögélek benne.

Amikor absztrakt festészettel kezdett el foglalkozni az új építészeti stílus, a brutalizmus épp elterjedőben volt – ez inspirálta akkoriban?

Nagyon sokat gondolkodtam rajta. Van érzékem az építészethez, a terek kiterjedésének megértéséhez. Természetes adottságom. Emlékszem, hogy éppen valamilyen színpadi díszleten dolgoztam a hatvanas években, és rajzoltam is egy, a jövő városaira hasonlító furcsa teret, benne göcsörtös emberekkel.

A városok zenéjének ritmusa is visszaolvasható a képeiről. Ha jól tudom, korábban több ponton is kapcsolódott a zenéhez.

Egy ideig énekeltem egy rockzenekarban – ahogy a generációmból elég sokan. Igazából választhattam volna azt a karriert is, mert elég karizmatikus frontember voltam, de aztán valami ennél mélyebbel szerettem volna foglalkozni. Egyébként édesanyám is énekes volt. Később volt egy bluesklubom, nagyjából 18 éves lehettem, de a rendőrség bezáratta, mert túlságosan sok erőszakot generált. Volt a közelben egy másik klub, amelyikkel versenyben álltunk. De az ő közönségük erősebb volt a miénknél. Ők férfiak voltak, míg mi csak fiúk – ez elég nagy különbség. Túl sok volt a bandaharc. Olyan férfiakkal verekedtünk a klub miatt, akik heti hét napot edzettek – míg én csak hármat. Tudtam, hogy ha ugyanannyit edzenék, mint ők, akkor könnyedén legyőzném őket. De nekem csak az volt a célom, hogy annyit menjek edzeni, hogy ők ne győzzenek le engem. Sokat tudok a blueszenéről, és 20 évig kick­boxoltam. Sosem sérültem meg a verekedések során – aztán persze később festés közben leestem egy létráról és komolyan megsérült az egyik vállam.

Érdekes amúgy, hogy mennyire máshogyan viszonyul az ember a zenéhez és a képekhez – máshogyan érintenek meg.

Igen. A zene az idő rabszolgája. Egy háromperces zenei darab három percedbe kerül. Nagyon szeretem a képekben, hogy azok nem vesznek el tőled időt – az agyad gyorsabban befogadja őket, mint gondolnád. Valaki azt mondta nekem, hogy két másodpercbe telik befogadni egy absztrakt festményt. 

A munkájában mi foglalkoztatja mostanában?

A Landline festményeim kapcsán, amik nem olyan rég készültek, észrevettem, hogy egyre erősebb a természet iránti érdeklődésem. Kifejezetten foglalkoztat és aggaszt ez a probléma. Igyekszem mindent megtenni a környezettudatosság jegyében – az autóm is elektromos. Fákat ültetek és tanulmányozom őket – sokkal többet tudok most a növényekről, mint bármikor korábban. Az is érdekel, hogy milyen növények alkalmasak az emberi fogyasztásra. Valahogy ez az érdeklődés utat talált a munkámba, a Landline festmények egyértelműen utalnak a természeti tájakra. A vallás története is érdekel, az, hogy hogyan vált ennyire egocentrikussá a dolog ott, amikor Jézust kezdtük tisztelni. Talán maradnunk kellett volna a Nap tiszteleténél.

A festményein többször tiszteleg a művészettörténet alakjai – például Vincent van Gogh – előtt, vagy többször is feldolgoz jelenettípusokat – például az adorációt. Miért tartja fontosnak, hogy a témán keresztül valami régit is beemeljen a képeibe? 

Azt hiszem, ez a múlt tiszteletének kérdése, és én nagyon kötődöm a múlthoz. Egy csomó mindent nem szabadna elfelejtenünk – megszállottja vagyok ennek. A képeimen sokszor megpróbálok visszamenteni, visszaszerezni dolgokat a múltunkból. A tetoválásom, amiről már beszéltünk, például egy 4000 éves druida minta alapján készült – ami természetesen absztrakt. Nekem kifejezetten fontos, hogy ne felejtsünk el, ne hajítsunk ki dolgokat az emlékezetünkből. Épp ezért támogatom pénzzel a Wikipédiát is – szerintem ők most a világ lelkiismerete.

A pandémia első hónapjaiban készült festményeiben – Black Square (Fekete négyzet), Dark Windows (Sötét ablakok) – könnyen felismerhető a művészettörténeti utalás.

Igen, természetesen Malevicsra utalnak, a történelem kiürítésére, arra, ahogy az orosz forradalom összezúzta a történelmet. Meg a pandémia egzisztenciális krízisére. Na meg persze konkrétan betege vagyok Trumpnak. El kellett jönnöm ezért Amerikából, egyszerűen ki nem állhattam. De most le lesz váltva, alig van esélye – mindennap figyelem a híreket.

Gondolja, hogy a képei új értelmet nyertek az idei év történései után?

Nem állíthatom biztosan. Azt tudom, hogy a Black Square festmények hatással voltak az emberekre. Persze szerencsés, hogy a képeim jól reprodukálhatóak a különböző platformokon, a médiában. Ez nem szándékos stratégiám, bár korábban tervezőgrafikus voltam. Andy Warhol is az volt. Mindegy, hogy milyen méretben és hol láthatóak a képeim, úgy tűnik, jól működnek – úgy tűnik, reprodukcióra születtek.

Az első állásom betűszedő volt, egy gyárban dolgoztam, elképesztően időigényes munka volt. Ahogyan a betűket pakolgattam, nagyjából beleláttam a grafikusi tevékenységbe, így tervezőgrafikát mentem tanulni. Ebben az időben elmentem egy buliba, ahol felkértem egy lányt táncolni. Ő művészhallgató volt. Megkérdeztem, hogy hogyan és mit szeretne

táncolni – mert akkoriban sokat jártam diszkókba és az összes bevett táncot ismertem. Ő nem, és azt válaszolta: bárhogy. Ezzel rávezetett a szabályok nélküliség útjára – a kézikönyvemet félrehajíthattam. Megmutatott nekem valamit a művészi attitűd lényegéből, a képzelőerő fontosságából.

Az 1945-ben született Sean Scully ír származású amerikai kortárs képzőművész, aki festőként, szobrászként, fotósként és íróként dolgozik. Művei megtalálhatóak a világ vezető múzeumaiban, így a londoni Tate Galleryben, a New York-i The Museum of Modern Artban, a madridi Museo Nacional Centro de Arte Reina Sofíában és a minneapolisi Walker Art Centerben. Élete során eddig kétszer is jelölték a nemzetközi elismerést jelentő Turner-díjra. Scully az absztrakció legfontosabb kortárs képviselői közé tartozik – 1975-ben költözött Londonból New Yorkba, ezután festőként vezető szerepet vállalt a minimalizmus és az érzelmekkel tarkított absztrakció közötti átmenetben. Művészetét formai redukció és referenciális gazdagság, valamint geometrikus építkezés és expresszív önkifejezés jellemzik. Az 1980-as évektől sajátságos képi nyelvet alakított ki, amely látszólag ellentétes minőségek kifinomult szintézisére épül. Scully emellett számos egyetem oktatója és professzora, valamint a szakma nagyra értékeli írásait és előadásait is, amelyekből 2016-ban jelent meg egy angol nyelvű gyűjtemény Inner: The Collected Writings and Selected Interviews of Sean Scully címmel. Jelenleg New York, Barcelona és München között ingázva él és dolgozik.

Sean Scully: Átutazó – Retrospektív kiállítás, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2021. január 31-ig