A vékony kiadvány kivitelezése, tipográfiája és formátuma alapján munkafüzetnek tűnik, amiből a műkedvelő vasárnapi akvarellisták megtanulhatnak ködös ázsiai hegycsúcsokat és kígyózó folyókat festeni, bambusznádcsonkokkal és göcsörtös fenyőfákkal az előtérben. Pedig sokkal többről van szó, a kínai tájképfestészet alapos és részletekbe menő bemutatásáról, ami magyarul igazán ritkaságnak számít.

Az ázsiai ihletettségű hegycsúcsokat festő Horváth Iván szakavatott módon járja körül az európaitól gyökeresen eltérő kínai képzőművészet kitüntetett műfaját, a shanshuit. (Magyarul hegyvíz, ami a tájkép két elengedhetetlen főmotívumára utal.) A tájkép a kelet-ázsiai művészettörténetben kiemelt szerepet játszik, ahogy a kötet számára lefordított esztétikai „traktátus”-ában Kuo Sze írta (úgy ezer évvel ezelőtt): az erényes ember szereti az ilyen képeket, mert a hegyi pára és a köd (akárcsak a halhatatlan bölcsek) természetszerűen mindig vonzza. Sőt, nem csak vonzza, Kuo Sze szerint az egyik tájképpel utazni tudunk, a másik messzi kilátást nyit, a harmadikba belesétálunk, a negyedikbe pedig egyenesen beköltözünk. A kínaiak egészen másképp bántak saját festményeikkel, a hosszúkás tekercsképek üres felületeit például ki lehetett tölteni pár írott sorral. Mondjuk egy verssel. Amit nemcsak a művész pingálhatott bele a lombkorona és a távoli hegylánc közé, hanem egy elragadtatott műgyűjtő is. A Mennyei Birodalom amúgy is másképp viszonyult az íráshoz, a könnyed ecsettel festett kép pedig a bonyolult kínai kalligráfia egyenes ági leszármazottja volt. Nemhiába írta Kuo Sze: „aki jól ért a kalligráfiához, az többnyire jól ért a festészethez is. Mindkét művészetnek az a titka, hogy amikor az ecsettel bánunk, teljesen akadálytalanul tudjuk hajtogatni a csuklónkat.” 

A kiművelt, tudós szépíró nem is nagyon vált el a festőtől, nem voltak képgyártásra szakosodott céhek és terpentinszagú műteremben robotoló tanoncok, mint Európában. A kínai hivatalnokok (vagy éppen császárok) olyan magától értetődő könnyedséggel festegettek otthon, mint ahogy az európai notabilitások vetették papírra latin verseiket. A kínaiak többsége a régi mesterek klasszikusait rajzolta újra, (a műtárgypiac hiányában) kizárólag saját környezete örömére. De mégis többről volt szó műkedvelésnél, a tájképfestészet közelebb állt a meditációhoz és a szellem világához. A tekercsképeket nem lehet javítani, mint az olajfestményeket, mert a papír vagy a selyem egyből beszívja a tust. Így komoly koncentráció és hosszas gyakorlás kellett az elegáns hegyvonulatok és a jellegzetes fatörzsek ábrázolásához. Ráadásul nem a természetet kellett másolni, bár a nagy művészek örökké járták a messzi tájakat, vázlatok ezreit rajzolva. A valóságból lepárolt motívumokkal kellett kifejezni az emberi tulajdonságokat és a világról alkotott esszenciális bölcsességeket. Erről szól Kou Sze – Michelangelo kőtömbjére emlékeztető – példázata, a magányos tungfából lantot készítő művészről: „Kellő ügyességével és találékonyságával, s mert szívében tökéletesen értett mindent, Lej mester máris elkészítette magában a lantot, pedig a faanyag még a földben volt, s ágai és levelei még rajta voltak. A tisztánlátáshoz tehát megfelelő szem kell.” A kötet nem egy minden részletre kiterjedő és a legfrissebb szaktudományi eredményeket felsorakoztató művészettörténeti alapmű, de egy ihletett összefoglaló a klasszikus kínai tájképfestészetről, gazdag illusztrációs anyaggal.

Horváth Iván: A kínai tájképfestészet – európai szemmel. Cser, Budapest, 2009, 70 oldal, 2495 Ft