Átlósan rakott, vakolt téglafal, deszkafödém, két falréteg közötti homokszigetelés, szivattyú nélküli, gravitáción alapuló levegőkeringetési rendszer, fényesre polírozott, portaszító felületek és az alváskutatás mai eredményeinek is megfelelő hálótér. Egy nagy orosz építész háza.

A moszkvai Melnyikov-házat manapság olyan ikonikus modern házak között emlegetik, mint Gerrit Rietveld Schröder- háza, Mies van der Rohe Tugendhat- villája, Le Corbusier és Pierre Jeanneret Villa Savoye épülete, Frank Lloyd Wright Vízesésháza vagy Hans Scharoun Schminke-háza, illetve a Villa 1027 Eileen Graytől – hogy kevésbé ismerteket is említsünk. E lakóházakban nemcsak az közös, hogy az avantgárd és organikus modern építészet úttörő példái, hanem hogy valamennyi múzeumként látogatható. Konsztantyin Melnyikov saját családi és műteremháza 2014-ben nyílt meg a közönség előtt. Absztrakt geometrikus formái alapján a modern mozgalomhoz sorolhatnánk, egy alaposabb vizsgálat azonban inkább arra irányítja a figyelmet, miben különbözik attól – így az ellentmondásoktól sem mentes alkotás számos kérdést vet fel. Például: hogyan valósulhatott meg a húszas évek végének kollektivista szovjet világában egy magánház Moszkva belvárosában? Miben áll e ház modernsége, s hogyan viszonyul a korabeli orosz, illetve nyugati példákhoz? Van-e bármilyen aktualitása, vagy csupán egy rég lezárult korszak történeti emléke?

A történelmi Arbat negyed csöndes mellékutcájában, klasszicista és eklektikus lakóházak övezte foghíjtelek fái között henger formájú épület lepi meg a látogatót. A hatalmas üvegfal és a tetőterasz közötti sávban ma is olvasható a felirat: „Konsztantyin Melnyikov arhityektor”. Ki is volt ez az öntudatos ember? Melnyikov (1890–1974), a szovjet avantgárd heroikus korszakának jelentős művésze 1917-ben szerezte festő-, majd építészdiplomáját, és a szovjet hatalom első évtizedében komoly munkákhoz jutott. Az 1925-ös párizsi Nemzetközi Iparművészeti Kiállítás szovjet pavilonja hozta meg számára a hírnevet. Hazatérve sorra kapta a megbízásokat, négy nagy garázsépületet, hat munkásklubot és két éttermet épített meg. „Minden alkalommal, amikor már huszadszor-harmincadszor bíztak meg egyfajta munkával, úgy kezdtem neki, mintha új feladat előtt állnék.”1 Valóban mindegyik garázs és klub más, pontosan tükrözve alkotójuk hitét az újítás, érdekesség, az egyéni intuíció és fantázia értékében. Ez különböztette meg a dogmatikusnak tartott konstruktivistáktól, s távolította el a formák hatását kutató ASZNOVA építészegyesület kezdetben hozzá közel álló racionalista táborától. Tanított és műtermet vezetett a Mosszovjetben, de az első ötéves terv és a kulturális forradalom idején egyre több támadás érte. Hiába próbált alkalmazkodni a sztálini korszak monumentális propagandaigényeihez, mivel az újító szellemmel nem volt hajlandó szakítani, 1937-ben elbocsátották állásából és haláláig nem kapott méltó feladatot. Majd’ negyven éven át élt elszigetelten a házában családjával, és legfeljebb a festészetben lelhette örömét.

Saját házát (Krivoarbatszkij pereulok 10) pályájának legtermékenyebb időszakában, 1927 és 1929 között építette, a két nagy garázstervéért kapott tekintélyes honoráriumra alapozva. Akkoriban zárult le a magánkezdeményezéseknek átmenetileg engedményeket adó NEP-korszak, erős központosítás és ideológiai harc indult meg, melyben a hatalom a lakáskérdést egyértelműen tömeges lakásépítéssel és a kollektív életmód erőltetésével kívánta megoldani. Ebben az időszakban valamire való modern építész már nem tervezett családi házat, annál inkább közös szolgáltatásokat is nyújtó kollektív-, sőt a nukleáris családmodellt elvető kommunaházat. Egy 1922-es pályázatra Melnyikov is tervezett kollektívházat egyedülállóknak, s az jutott eszébe, hogy összekapcsolja ezt az igényt az akkor már kétgyermekes családja lakásgondjának orvoslásával. A Moszkvai Városi Tanácsnál bejelentette, hogy kommunaházak építésére kifejleszt egy szerkezeti rendszert, melynek igazolására prototípusként megépítené saját családi házát. Hihetetlenül hangzik, de néhány befolyásos támogatójának köszönhetően engedélyt kapott erre, s hamarosan alkalmas telek is került hozzá. Érdekes, hogy a beígért kommunaház-tervek csak 1929-ben, a prototípusházzal egy időben készültek el (és soha nem valósultak meg).

Melnyikov szabad kezet kapott a kísérletezésre, hiszen maga volt egy személyben a megrendelő, az építész és az építésvezető. A telket ingyen kapta használatra, de az építés összes költségét magának kellett viselnie, s mivel a rendelkezésére álló összeg csak a kalkulált költségek harmadát fedezte, kezdettől biztos volt, hogy a lehető legolcsóbb eszközökkel kell dolgoznia. A ház ennek ellenére alapvetően az építészetben ritkán használt hengeres forma nyújtotta lehetőségeket vizsgáló formai-téri kísérletnek tekinthető. Egy korai makett mutatja, hogy az építészt elsősorban a két henger áthatása, a különböző belmagasságú terek és a tömegek összemetsződése izgatta. A korai vázlatok között még hasábok is szerepeltek, volt háromhengeres változat, majd megállapodott a két hengernél, melyek eleinte azonos magasságúak voltak. A végleges, megvalósult terven az utcai henger alacsonyabb lett, a tetején terasszal. Mindkét henger tíz méter külső átmérőjű, az első nyolc méter magas, a hátsó tizenegy méter. A kettő áthatása az átmérő harmada.

Melnyikov három szinten helyezte el a lakás helyiségeit: az utcai hengerben a földszinten előszoba, étkező, konyha, az emeleten pedig dupla belmagasságú nappali, míg a hátsó hengerben, a földszinten fürdőszoba, WC, a két gyermek tanulószobája, ruhatár és a háziasszony szobája kapott helyet. Fölötte tágas hálótér, legfelül pedig dupla légterű műterem helyezkedik el. A függőleges közlekedésre a hengerek összemetsződésénél elhelyezett fa csigalépcső szolgál. A hengerek áthatása két helyen látható: a nappali terébe a hátsó henger vág bele tömör dobként, míg a műteremben az első henger vonala jelenik meg kis galériaként. Az épületet végigjárva a szemlélőt állandóan változó tér- és fényhatások érik. A földszint alacsony és sötét, de talán éppen ezért otthonos. Az első hengerbe átlósan szerkesztett válaszfalak megzavarják tájékozódásunkat, labirintusra emlékeztető bonyolultságot hozva létre. A csigalépcsőn aztán meglepően tágas, hengeres nappali térbe jutunk, melybe az utcára néző hatalmas üvegfalon át dől a fény. Ugyanezen a szinten hátul alacsonyabb hálótér nyílik, csupán két paravánfallal választva el egymástól a szülők és a két gyermek alvóhelyét. Ezt a teret a körítő fal hengerpalástját áttörő tizenkét ablak világítja meg. A galériás műterem a hátsó hengerben, a harmadik szinten kapott helyet, ennek közepesen erős, egyenletes megvilágítását a három sorban elhelyezett ablakok adják. A földszinten, az emeleti hálótérben és a műteremben is hatszög alakúak az ablakok, de soronként más-más ablakosztó elrendezéssel. Ez megint formai játéknak tűnik, de később látni fogjuk, milyen praktikus okok rejlenek az építész választása mögött.

A házról alkotott első benyomás tehát alátámasztja, hogy modern épületről van szó, még akkor is, ha formai megoldásai elég önkényesnek tűnnek. Lecsupaszított geometriai formákat látunk, hófehér vakolatot, és van rajta tetőterasz, csőkorlát, sőt üvegfal is. Korszerűnek mondható építőanyagot – acélt, vasbetont – azonban sehol sem találunk, és a házba lépve kezdettől ellentmondások sorába ütközünk. A legfeltűnőbb különbség az ikonikus modern villákhoz képest az, hogy a szokatlan alakú terekbe a leghagyományosabb bútorok kerültek. Az építész csak a kevés beépített bútort és a hálótér ágyait tervezte meg, a mobiliák többsége antik vagy 20. század eleji kispolgári bútor, illetve nagyon egyszerű hétköznapi tárgy. Amit így veszít az avantgárd alkotás, azt megnyeri a családi otthon: lakályos, barátságos terek a földszinten, szalonra emlékeztető nappali-fogadószoba az emeleten.

A következő meglepetés az utcai homlokzat szimmetriája. A modern építészek többsége elvi alapon elvetette a történeti stílusokra jellemző tengelyes kompozíciót. Melnyikov azonban az utcára merőleges tengelyt nemcsak a főhomlokzattal, hanem a két henger öszszemetsződésénél elhelyezett kéményekkel is hangsúlyozta. A fakerítés mögött visszahúzódó modern épület így – noha megszakítja az utca zárt sorú beépítését – nem töri meg radikálisan az Arbat hangulatát. Szinte „palotahomlokzata” van, mely a környéken gyakran előforduló, a romantikus klasszicizmus szellemében épült villák és kúriák fegyelmére emlékeztet. Azonban ez a főhomlokzat is rejt magában egy ellentmondást: az üvegfal közepére helyezett házbejáraton nem lehet tengelyben belépni. A szélfogóból átlósan elforduló előszoba nyílik és vezet a jobb oldalra húzott csigalépcsőhöz. Ugyanezt a fogást Robert Venturi 1964-ben az „összetettség és ellentmondás” illusztrációjaként, egyben a modern megoldások kritikájaként használta édesanyja házán. Melnyikov minden ideológiai szándék nélkül, a lehető legtermészetesebb módon él ezzel az eszközzel bejáratánál. Ugyanilyen magától értetődő esetlegességgel találkozik az átlós ebédlő egyik sarka a főhomlokzat üvegfalával.

A legsúlyosabb ellentét azonban kétségtelenül a modern formák és a hagyományos építőanyagok között feszül, Melnyikov háza ugyanis vakolt téglából és fából készült. Használt ő korábban korszerű anyagokat, például acél rácsostartókat garázsai lefedésére, vagy vasbetont klubjai azon részeinél, ahol a konzolos vagy hídszerű épületrészeket nem lehetett másként megépíteni. Itt azonban lakóházról volt szó, és amint azt korábban olvashattuk, a lehető legolcsóbb megoldásokat kellett választania. Azért döntött a hengeres forma mellett, mert az adja egy adott területhez a legrövidebb kerületet, vagyis falhosszat. Minden eszközzel igyekezett az épületszerkezetek önsúlyát is csökkenteni, ezért például nem használta a szokásos födémszerkezeteket. Ahogyan a házát ismertető folyóiratcikkben érvel: „Minden mai épületszerkezet alapvető elve az erők koncentrálása bizonyos szerkezeti elemekben. Az én alapelvem ennek pontosan az ellenkezője: az erők szétszórása, egyenletes elosztása a szerkezet minden részében”.2 Így födémeiben nincsenek gerendák, bordák és rátett, másodlagos padló, azok teljes egészében deszkából készültek. A tartószerkezet egy 50x50 centiméteres raszterű deszkarács, melyre alulról és felülről átlós deszkázatot szegeztek, kilencven fokban elforgatott szálakkal. A padló és mennyezet, melyek korábban ballasztként viselkedtek, így szerkezetileg teljes mértékben hasznos, együtt dolgozó elemek lettek. A merev födémtárcsákat lépcsőzetesen kiugró téglasorokra ültették. Hasonló elvek mentén vált a hengerek téglafala hatszögű nyílásokkal egyenletesen perforált rácsozattá. Az ötletet ehhez talán a garázsépületek tetőszerkezetét konstruáló kiváló mérnök, Vlagyimir Suhov adta, aki az első átlós rácsozatú hiperbolikus paraboloid tornyok tervezője volt. A körítő falak a terheket átlós vonalak mentén, egyenletesen juttatják el az alapokhoz. További előnye ennek a falazási módnak, hogy az akkoriban elég drága és nehezen elérhető falazó tégla mennyiségét csaknem felére lehetett általa csökkenteni. A százhuszonnégy nyílásnak csak a fele látszik ablakként, a másik felét hőszigetelő anyaggal tömték be. Építés közben dőlt el, melyik nyílásba kerül ablak és melyik tűnik majd el a vakolat mögött. A bezárt nyílásokba egy pletyka szerint építési törmeléket hordtak, valójában homokot töltöttek a fatáblák közé, külső oldalukra nátronpapír és lécezés került, arra pedig vakolat. E felületek a legújabb vizsgálatok alapján még a vakolva 70 cm vastag téglafalnál is jobb hőszigetelőnek bizonyultak. Noha sok újítást vezettek be az épületszerkezeteknél, ezek kivitelezésére az akkori képzetlen munkaerő is képes volt.

A belső válaszfalak könnyű favázas szerkezetűek, a padló és mennyezet közé feszítve, a teljes belmagasságot átfogó ajtókkal és üvegfalakkal. Ez a szerkezeti rendszer szabad lehetőséget ad a belső falak áthelyezésére az egész épületen belül. Erre a földszinten sor is került, amikor a háború után meg kellett osztani a házat a Melnyikov házaspár és fiuk, Viktor kétgyermekes családja között. A legtöbb modern villa és ikonikus családi ház erre nem alkalmas, de ha mégis, akkor esztétikai okokból tartózkodtak a változtatástól. A Melnyikov-ház ebben az értelemben nem funkcionalista, viszont sokkal rugalmasabban tudta követni a változó igényeket. Melnyikov nemcsak a ház statikai tervezését, hanem a gépészetit is maga végezte. A ház fűtését a pincében elhelyezett, téglából épített kaloriferes kazán biztosítja, melynek kígyózó füstcsövei felmelegítik a kamra levegőjét, s az légcsatornákon jut el a ház három szintjére. A friss levegő az utcai oldal két kürtőjének alján jut be, s e kürtők szolgálnak az elhasznált levegő visszavezetésére is. Az egész rendszer szivattyú nélkül, gravitációs úton működik. Az ablakok kétrétegűek, szimpla üvegezéssel. Csak a nappali üvegfalának közepét lehet pántolt szárnyakkal teljesen felnyitni, a hatszögű ablakok átlós bordái csak alkalmi szellőzést tesznek lehetővé a felső szárnyak egyszerű kiemelésével. A tok és a szárny közötti rés ferde, így a kiemelhető szárnyat a saját súlya befeszíti, magától nem esik ki. A fűtés és szellőzés eredeti rendszere ma újra működik (szén helyett vezetékes gázzal) és egész évben kellemes hőmérsékletet, jó légállapotot biztosít. Mai értelemben vett fenntartható épületről beszélhetünk, szinte passzív házról, melynek üzemelési költsége töredéke egy nyugati típusú modern villáénak, például a csillagászati számlákat produkáló rekonstruált Tugendhat-házénak. Melnyikovot nem csak a szükség vezette ebbe az irányba: paraszti származású, első generációs értelmiségi lévén jól emlékezett a falusi építkezés hagyományos módjaira, és ezeket összhangba tudta hozni az újítás igényével.

Beszélnünk kell a ház legkülönösebb helyiségéről, az első emeleti hálótérről, amely ma már csak régi fotókon látható eredeti formájában. A paravánfalakkal három részre osztott hálószobában minden sarok lekerekített volt, s a felületeket fényesre polírozott alabástrom gipszstukkó borította, hogy semmiféle por, szennyeződés meg ne tapadhasson rajta. A tisztaság kultusza és a friss levegő szabad áramlása mindennél fontosabb volt Melnyikov számára. A hálótérben ágyak helyett három épített bútor volt, a padlóból homorú vonalban kiemelkedő talapzattal és lekerekített ágykerettel, amelyre az ágynemű került. Nem véletlen, hogy ravatalra emlékeztettek, Melnyikov az elalvást misztikus átlépésnek tekintette egy másik világba; tudatunk átmeneti elvesztése olyan, mintha a világ számára meghaltunk volna. Melnyikov első monográfusa, Frederick Starr, aki könyve utolsó fejezetét az építész haláltól való félelmének szentelte, hivatkozik Nyikolaj Fjodorovra, egy 19. századi ortodox keresztény filozófusra, aki a mai transzhumán vagy poszthumán elmélet előfutárának is tekinthető. Fjodorov új testvériséget hirdetett, melynek feltétele az ember halhatatlansága. A tudománynak kell harcolnia a halál ellen, és az élet folytonos meghosszabbítása, illetve az emberi szervezet tökéletesítése vezet majd el ehhez a vágyott állapothoz. Melnyikov tehát „a hálószobát – állítja Starr – egyfajta gépként tervezte meg, mely képes naponta megfiatalítani lakóit”.3 Hasonló elképzelést tükröz az 1929-es „Zöld város” pályázatra beadott tervének SZONnaja SZONata elnevezésű pavilonja, melyben a munkában megfáradt dolgozók ezreit kívánta regenerálni, nem mással, mint alvással (az orosz „szon” szó alvást, álmot jelent). A lejtős pavilonokban szabályozni lehetett a levegő hőmérsékletét, páratartalmát, a légnyomást, illatokat lehetett keverni a friss légáramba. Az irányító fülkéből szabályozták a fényt, s ha szükség volt rá, verseket, halk zenét, a lombok suhogását, hullámok moraját sugározták vagy gépekkel lágyan ringatták a beépített ágyakat. Mindezt azért, hogy ideális körülményeket teremtsenek a pihentető alváshoz. Melnyikov kicsiben ezt valósította meg saját házában. Hálószobájuk, melynek az összes felület aranysárgára festése óhatatlanul szakrális jelleget kölcsönzött, persze inkább szentély volt, mint laboratórium – ide csak tisztán, átöltözve lehetett belépni. Nincs adat arról, Melnyikov családja hogyan viselte ezt a szelíden erőszakos tervezői döntést, mindenesetre az épület második világháborús sérülése után elbontották a pódiumágyakat, és Anna Gavrilovna Melnyikov hagyományos bútorokkal rendezte be új szobáját. A transzcendenciának azonban nem csak szublimált változata volt jelen a házban. Az ebédlő egyik sarkában ma is látható a „szent sarok” hármas ikonnal, ahogyan azt az ortodox tradíció megkövetelte. A család a kommunista időkben sem titkolta vallásosságát. Az építéskor Melnyikov azért nyitott a nappali nyugati falán egyetlen hatszögű ablakot, hogy a közelben álló plotnyiki Szent Miklós-templom látványát, aranyozott kupoláinak csillogását beengedje a házba.

Végül néhány szót az épület helyreállításáról és a házmúzeum koncepcióról. A Scsuszev Állami Építészeti Múzeum munkatársai a házat – Viktor Melnyikov végrendeletéhez híven – nemcsak saját múzeumának, hanem az építész és festőművész fia életművét, sőt a család történetét, életét bemutató múzeumnak tekintették. Az apa és fia életművének legnagyobb részét, terveket, rajzokat, festményeket, fényképeket és dokumentumokat a házban őrzik. Ott vannak bútoraik, személyes tárgyaik, úgy, ahogyan Viktor távozása után maradtak. A szekrényekben megcsodálhatók még az 1925-ben Párizsból hozott ruhák, cipők és kalapok is, ahogyan a nappali padlóját is a Párizsban vásárolt halványlila belga szőnyeg borítja. A házat 2006 és 2014 között az örökösök lakták, csak távozásuk után kerülhetett sor a legszükségesebb vizsgálatokra és állagmegóvásra. Nemzetközi szakértői csapat tárta fel a ház hiteles történetét, statikai-szerkezeti állapotát, a belső terek színkompozícióját és javasolt alternatívákat a felújításra. Még nem dőlt el, hogy mennyit és hogyan rekonstruálnak a ház elpusztult részleteiből, annyi azonban biztos, hogy a benne élt művészek és a család életének relikviáit nem takarítják ki belőle, vagyis megőrzik a történetiség egymásra rakódó rétegeit. Akinek módja van az épületet a korlátozott számú vezetések egyikén meglátogatni, úgy érzi, mintha a lakói éppen csak kiszaladtak volna egy pillanatra. Ez olyan érték, ami sokkal többet ad, mint egy eredeti állapotára visszaállított, purista módon kitisztított ikonikus házmúzeum.

^{| 1 Ferkai András: Konsztantyin Melnyikov. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988, 38. o. | 2 Nyikolaj Luhmanov: A hengeres ház. In: Sztroityelsztvo Moszvü 1929/5., 16–22. o. | 3 Frederick Starr: Melnikov. Solo Architect in a Mass Society. New Jersey, Princeton University Press, 1978, 253. o. TOVÁBBI FELHASZNÁLT SZAKIRODALOM: Szovjet avantgarde 1917–1932. In: Bercsényi 28-30, 1987/1. Összeállította: Dévényi Tamás, Ferkai András, Rajk László, Vesmás Péter. A fordításban segitettek: László Izabella, Magyari Éva, Kós Mihály Catherine Cook: Russian Avant-Garde. Theories of Art, Architecture and the City. London, Academy Editions, 1995, 136–157. o. Pavel Kuznetsov: The Melnikov House. Icon of the Avant-Garde, Family Home, Architecture Museum. Berlin, DOM Publishers, 2017 Frederick Starr: Konstantin Melnikov. In: Architectural Design 1969/7., 367–373. o.}