Régóta nézek fel egy műteremablakra a Rákóczi úton. Most két dolgot is sikerült ott bepótolnom: végre feltehettem Tölg-Molnár Zoltánnak az összes, alkotóművészetét érintő kérdésemet, és úgy tűnik, a dohányzásra is sikerült örökre visszaszoknom. Interjú.

Tölg-Molnár Zoltán 1944-ben született Budapesten. A Képzőművészeti Főiskolán a Fónyi Géza osztályában elsajátított ismeretek mellett nagy hatást gyakoroltak rá Barcsay Jenő instrukciói. 1972-től a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában, 1987-től a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, később Egyetemen tanított festészetet.

Szuda Barna: Hogyan került kapcsolatba a képzőművészettel? Kik inspirálták, esetleg voltak-e művészek a családban?

Művészek nem voltak, de az egyik nagyapám, Molnár Zoltán mint gyűjtő és mint mecénás szegedi művészeket patronált. Később maga is próbálkozott az olajfestéssel. Barátok voltak Zsögödi Nagy Imrével. A másik nagyapámnak, Kardos Ödönnek nem volt köze művészekhez, viszont állandóan barkácsolt. Felszerelt műhelye volt, sok időt töltöttem ott vele. Folyton faragott, kalapált valamit, tulajdonképpen úgy, mint most én. 

Meghatározó az az időszak volt, amit gyerekkoromban vesebetegség miatt ágyban kellett töltenem. Abban a fél évben rengeteget rajzoltam, a szüleim számára pedig világossá vált, hogy jó érzékem van hozzá. Végül jelentkeztem a Török Pál utcába, de azért apám biztatására elkezdtem teniszezni is, amiben jónak bizonyultam.

Egyből felvették a Török Pál utcába?

Igen, elsőre, tehát tizennégy évesen. Szegedhez vagy Pécshez képest sokkal több, összesen tizennyolc szakosztályt indítottak évente. Festő osztályba jártam, a tanárom Sebestény Ferenc volt, akinél nemcsak kockákat, hanem hegedűt és krumplit is rajzolhattunk. De látogattam a grafikát vagy a mintázó szakkört is Somogyi Józsefnél. Rövidesen kiderült, hogy a tenisz és a Török Pál utca együtt nem fog menni. Nem maradt elég időm az edzésekre és a versenyekre, hiszen a legtöbbször estig bent voltam az iskolában. A sporttól azonban nem távolodtam el teljesen. Mivel a Török Pál utcában nem volt tornaterem, a Sportuszodába vagy a Rudasba kellett járnunk, illetve a BEAC sporttelepre. A tornatanárunk, aki korábban az izlandi atlétikai válogatott edzője volt, időnként elindított a gimnáziumok közti versenyen mint nyolcszázas futót. A négyszázhoz lassú voltam.

Az életrajzában van két év szünet a középiskola és a főiskola között. Mivel töltötte ezt az időt?

Nem vettek fel azonnal a főiskolára. Rövid ideig a Reáltanoda utcában voltam plakátfestő, mozifilmekhez készítettem hirdetéseket, plakátokat. Emlékszem, hogy Ruttkai Éva portréjával gondjaim támadtak, mert hiába festettem fel az arcát, a tekintete valahogy mindig bandzsított. Aztán nagyjából két évig a Ganz–MÁVAG-ban voltam dekorációs. Később, a főiskolai évek alatt is dolgoztam grafikusként a Budapest Grafikánál, ahol Piros Tibor gyakran alkalmazott. Amikor szólt, hogy van munka, ott töltöttem egy-egy hetet. Ezt persze mindig meg kellett beszélni a Főiskolán a mesteremmel, Fónyi Gézával.

Milyen volt a kapcsolata vele? 

Fónyi Géza kitűnő mester volt. Eredetileg nem hozzá, hanem Bernáth Aurélhoz jelentkeztem, de oda nem fértem be. Kéri Ádám barátom befért, ő bernáthos lett. Fónyi csöndes, kulturált, végtelenül kedves személyiség volt. Általában öltönyben járt, ellentétben mondjuk Somogyi Józseffel, aki mindig nagyon lezser munkaruhában jött-ment. Fónyi időnként meghívott minket a műtermébe – a tihanyi korszakában készült képeit nagyon szerettem. Elmesélte, hogy amikor a Műcsarnokban tervezett kiállítani, a válogatott anyagot elhelyezték egy raktárban, ami a háború alatt bombatalálatot kapott, így az nagyrészt megsemmisült. Talán a legjobb képei vesztek oda.

Kik tanítottak még a Főiskolán?

Abban az időben nem volt sok osztályvezető tanár. Bernáth Aurél, Fónyi Géza, Kádár György, Szentiványi Lajos, Z. Gács György, aki a murális műhelyt vezette. És persze Barcsay Jenő, ő oktatta az anatómiát és a tárgyábrázolást. Később csatlakozott Gerzson Pál és Hincz Gyula. Nagy hatással voltak rám Krocsák Emil geometriaórái, amik inkább szellemi tornaórák voltak – a megoldás keresésére, kutatására tanított minket. Nem bántam meg, hogy Fónyihoz kerültem, mert Kádár például kifejezetten „erőszakosan” vezette az osztályát, ahonnan sok-sok „kis Kádár” került ki, Bernáth pedig arrogáns személyiség volt. Emlékszem, egyszer az Epreskertben beléptem a műterembe, ahol még ott volt Bernáth, és éppen korrigált. „Kicsoda maga? Mestere?” – kérdezte. „Tölg-Molnár Zoltán, Fónyi Géza” – feleltem. „Nem ismerem” – jött a válasz. Ezután sem alakult ki köztünk jobb viszony. Kerültem őt. Akkor találkoztam csak vele, amikor az év végén a tanárok körbejárták a műtermeket és véleményezték a műveket.

És Barcsayval?

A Fónyi-osztály műterme a főépületben volt az Andrássy úton, ahol az anatómia is, tehát Barcsay gyakran bejött hozzánk. Nálam kifejezetten szeretett időzni. Ennek egyik oka, hogy megtudta, a nagyszüleim Erdélyből valók, mint ő. Innentől kezdve végképp kiemelt figyelemmel kísért. Gyakran mondta, hogy csináljak kiállítást a KISZ-klubban, mert szerinte azok a dolgok, amiket nálam lát, elég jók ahhoz, hogy kiállítsam őket. Barcsay vágyakozott festészetet tanítani, nem csak anatómiát, amit egyébként igazán emlékezetesen oktatott. Rengeteget csontoztunk. Amit borzasztóan szerettem, hogy fekete táblára krétával kellett rajzolnunk. Barcsay jött, hogy „te gerelyhajítót, te szekrénytolót” és így tovább. Aztán letöröltette az egészet. „Spongyát neki és elfelejteni, de azért vizsgáznak belőle!” A tárgyábrázolásnál papírra dolgoztunk. Nem üvegeket kellett rajzolnunk, hanem szabad konstrukciókat. Barcsay elvárta, hogy legyen élet a rajzban, legyen dinamikája, legyen ritmusa. Ez nagyon motivált engem. Tulajdonképpen a tárgyábrázolás vitt a nonfiguratív felé. Emlékszem, hogy Barcsay mindig bottal járt, talán csak mert jól állt neki, talán mert tényleg szüksége volt rá. A botját az Andrássy úton már messziről nyújtotta felém: „Molnár, menjen el a Műcsarnokba. Ott van két kis képem. El kell hozni.” Többször is előfordult, hogy elhoztam a képeit, aztán felvittem a Köröndön lévő műtermébe. Egy alkalommal kinyitotta az előszobaszekrényét. „Látja ezeket? Ezek mind csináltatott cipők. Fantasztikus mesterművek. Válasszon!” Addig erősködött, amíg ki nem választottam egy pár cipőt, ami persze több hét tágítás után sem volt jó a lábamra. Az öcsém viszont évekig hordta a mester lábbelijét.

Kik voltak a csoporttársai?

Bodóczky István, Kovács Péter, Deák Ilona, Hidvégi Valéria, Huller Gusztáv, Szemethy Imre. Másodévben mesteri egyetértéssel szakot lehetett váltani, úgyhogy Huller Guszti át is ment a grafikára, Mizser Pál pedig átjött hozzánk. Kovács Pétert a Főiskolán ismertem meg, ő nem a Török Pál utcába járt, ellentétben Bodóczkyval. Bodóczky inkább térben gondolkodott, gyönyörű kis csendéletei voltak, alig érintette a vásznat, olyan halványan vitte fel a festéket. Fónyi ezért nagyon szerette. Péter volt a figurális. Én meg a nonfiguratív. Engem inkább az akkori rektor, Domanovszky Endre méltatott. Bodóczky és Kovács mellett Deák Ilona férjével, Bráda Tiborral is életre szóló barátságot kötöttem. Ő nem volt évfolyamtársunk, felettünk járt. Annak ellenére, hogy akkor már házitanítóként tanítottam, rengeteg időt töltöttem a főiskolán. Másodévtől népköztársasági ösztöndíjasként mindenből jelesre kellett vizsgáznom, hogy ne veszítsem el a juttatást. Nem csúszhatott be egy geometria négyes.

Nyaranta látogatta valamelyik művésztelepet?

A főiskola alatt kötelező volt a nyári művésztelep, de azt én gyakran nem ott töltöttem, ahol a Fónyi-osztály, mert igazodtam az akkori feleségemhez, Farkas Zsuzsa színésznőhöz. Amikor nyáron vidéken szerepelt, én is elkísértem. Zsuzsa által kerültem Debrecenbe is, ahol ő játszotta Júliát a Csokonai Színházban, aminek kitűnő társulata volt, Ruszt Józseffel és Cserhalmi Györggyel az élen. Én csak egy egész kicsit keveredtem bele a színházba, amikor Langmár András, a színház díszlettervezője Hans Christian Andersen Hókirálynőjének díszletét bízta rám. Eleinte a színészházban laktunk Zsuzsával, de amikor világossá vált, hogy hosszabb ideig maradunk Debrecenben, átköltöztünk a nagyerdei művésztelep vendégházába, éppen Topor András műterme mellé. Bandi nem először lett a szomszédom, hiszen a Török Pál utcában osztálytársak voltunk, ahol követtem őt a névsorban: Topor, Tölg, Várnagy – ez volt a sorrend. 

Több mozaikot is készített. Hogyan került kapcsolatba ezzel a technikával?

A főiskolán látogattam ugyan a Z. Gács által vezetett murális műhelyt, de gyakorlatot igazából Bráda Tibor és Baska József mellett szereztem. Fiatal éveimben rendszeresen másoltam, nagyítottam Bráda üvegablakterveit, később pedig amolyan „megélhetési” mozaikrakóként dolgoztam neki általában egyházi megbízásokon mindenfelé az országban, például Táborfalván és Cserkeszőlőn – az ottani mozaikokat Bráda tervei szerint én raktam. Baskával a Gellért Fürdő üvegablakain dolgoztam együtt. Tőle tanultam meg, hogyan kell sablont készíteni a murális művekhez. Megtanította, hogy egy jó sablon, az nemcsak a motívumokat ábrázolja, hanem a kompozíció mozgáskarakterének jellemzőit is tartalmazza. Jóska mutatta meg, hogy annál szebb vonalakat, mint ami az anyag feszültsége okán keletkezik, nem lehet kitalálni. Ezek a tapasztalatok nekem óriási előnyt jelentettek, amikor pályáztam az első saját mozaikom, a Főnix kompozíció tervével. Sátoraljaújhelyre, egy általános iskola díszudvarának dekorálására kellett tervet készíteni. A több fordulós zsűrizés után már csak Váli Dezső és én maradtunk versenyben. A kivitelezés a hatalmas felület okán közel másfél évig tartott. Reggeltől estig raktuk a mozaikot Böröcz Andrással, Nemesi Tivadarral és Gábor Istvánnal a Pannónia utcai műtermemben. Annyi üvegmozaik kellett hozzá, hogy a gondnok féltette tőle a liftet, ezért a ládákat gyalog kellett felvinni a negyedikre. Az elkészült művel akkor nagyon elégedett voltam, gyakran elmentem megnézni. Télen, ha egyes részeit takarta a hó, valahogy még dinamikusabbá vált, szóval utólag visszagondolva ráfért volna egy radírozás a tervemre. A mű ma már nem látható. Amikor szigetelték az iskola épületét, befedték a mozaikfalat is. Hatalmas csavarokat fúrtak bele, ami miatt szinte lehetetlen lenne helyreállítani.

Tíz éve lakom a Rákóczi úton, ezért naponta elsétálok az épület előtt, aminek az egyik legszebb részlete a tetőtéri ablaksor, vagyis az ön műterme. Majdnem mindig nyitva van egy-egy ablak, úgy tűnik, rengeteg időt tölt itt. Műteremnapló című könyvéből is kiderül, hogy erősen kötődik ehhez a térhez. Mióta dolgozik ebben a műteremben?

Egy ideig szüleim zuglói házában, a pincében volt a műtermem, majd kaptam egyet a Fiatal Művészek Stúdiójától a Rajk László utca 95-ben, ami ma újra Pannónia utca. Ott egy lakótelepi panel frontján tizennyolc műtermet alakítottak ki. A falai rideg, vakolatlan betonfalak voltak. Az egyiket beborítottam pozdorjával, így lett egy munkafalam, ahova lehetett szögelni. Onnan költöztem ide, a Rákóczi útra, több mint húsz évvel ezelőtt. Úgy tudom, előttem Kumpost Éva keramikus dolgozott itt. Amikor átköltöztem, akkor még Király Sándor festett a szomszédban, most pedig Turcsány Villő szobrászkodik. Majdnem minden reggel bejövök a műterembe. Amikor nem, akkor hiányzik az atmoszféra, és aggódom, hogy lemaradok valamiről, hogy valami majd nélkülem történik meg. Elvégre a mű akkor is fejlődik, ha a falnak van fordítva.

Mióta szemben felépült egy irodaház, már nem látni olyan messzire az ablakából, mint előtte. A 6. emelet című könyvében érinti a témát – található benne egy fénykép az építkezésről. Hiányolja a panorámát?

Próbáltam úgy felfogni, hogy a hegyek helyett az illékony felhőket nézhetem. Kétségtelen, hogy a műtermemből nagyon szép a kilátás, és rendkívül világos, de ez nekem sosem volt kifejezetten fontos. Volt egy lakó a házban, aki nagyon szeretett a liftben beszélgetni. Amikor csak összetalálkoztam vele, mindig megkérdezte, hogy elég jók-e ma a fényviszonyok? Azt remélhette, hogy valami nagybányai festő vagyok, amíg egyszer fel nem jött hozzám körülnézni. Korábban az állt a névjegyemen, hogy festőművész tanár, amíg rá nem jöttem, hogy nem vagyok festőművész. Most az áll rajta, hogy képzőművész tanár.

Mennyi időt töltött a pályán tanárként?

Összesen harmincnyolc évet. Tizenötöt a Török Pál utcai szakközépiskolában, majd huszonhármat a Főiskolán, ahová Somogyi József hívott meg tanítani, éppen egy évvel a diákforradalom előtt. Emlékszem, a forradalom szónokai kiálltak, hogy kihirdessék, kiket nem akarnak tovább tanárként. Ennek hatására Patay László megfogta a kalapját és elment – többé vissza sem jött. Kiss István sem maradt tovább rektor, de egy ideig még tanított szobrászatot a Főiskolán. A „forradalom” hatására hívták meg tanítani például Jovánovics Györgyöt és Maurer Dórát, majd Halász Andrást is, aki hazaköltözött Amerikából. Akkor lettem a festő tanszék vezetője, amikor Jovánovics a szobrász tanszéket, Kocsis Imre a grafikát, Peternák Miklós az intermédiát vezette. Akkoriban alakult meg nálunk a doktori iskola, amit nagyon megszerettem, mert a tehetséggondozás továbbkövetésének tartom. Gyakran voltam témavezető, például Révész László Lászlóé, aki átvette az osztályom, amikor engem elsodort a generációváltás lavinája – Szabados Árpáddal és Kéri Ádámmal együtt távoztam, de azóta is rendszeresen meghívnak, hogy legyek bizottsági tag pályázatok vagy a diplomamunkák elbírálásánál.

A műtermében az egyik falat beborítják a tanítványok kiállításmeghívói, illetve egy lista, rajta olyan nevek, mint Barakonyi Zsombor, Böröcz András, Imre Mariann, iski Kocsis Tibor, Gerber Pál, Gaál József, Haász Katalin, Szabó Eszter, Szépfalvi Ágnes, Szűts Attila, Vojnich Erzsébet. A lista előtt az áll: „akiknek köszönöm, hogy tanár lehettem…”

Amióta már nem ezeket a papír alapú meghívókat küldik, azóta kevesebbet járok megnyitókra, kevesebbet találkozunk, de kapcsolatban vagyok velük. Paul Valéry írta, hogy a tanítványainktól ezerszer többet tanulhatunk, mint a mestereinktől, ha az élet megengedi. Nekem megengedte. Ennek ellenére én iskolapárti vagyok. Többeket a Török Pálban és a Főiskolán is tanítottam. Van, akit már a középiskolai felvételire is én készítettem fel, például Vojnich Erzsit. Amikor a tanszéket vezettem, fontosnak tartottam, hogy aki festőnek tanul, addig ne kapjon diplomát, amíg el nem végez egy-egy grafikai projektet. De ugyanilyen lényegesnek éreztem az együttműködést a restaurátor tanszékkel is. Szerettem volna, ha minél szélesebb körű ismereteket szereznek a hallgatóim, hogy mindent megtapasztaljanak, ami a szakma része. Az viszont eszembe sem jutott, hogy az én munkáimhoz hasonlókat kellene alkotniuk. Gyakran épp ellenkezőleg történt, ők inspiráltak engem, így Verebics Ágnes az ipari fóliára való festéssel.

Különös jelentőséggel bír az életében Tihany, illetve az ottani művésztelep.

Ketten kezdeményeztük Szabados Árpáddal a néhány napos téli kurzusokat. Rendszeresen eljött előadást tartani Bodóczky István, Kocsis Imre, Kovács Péter, Konok Tamás és Zalán Tibor költő, utóbbi hatalmas kalapban, hogy már messziről látszódjon, hogy ő is művész. Később minden évben Tihanyban töltöttem a nyarakat. A második feleségemet, Andreát és a gyerekeinket, Zsófit és Danit reggelente levittem a strandra, aztán siettem vissza a hallgatókhoz. Általában azt kértem tőlük, gondolják végig, hogy mit fognak csinálni azokban a hetekben, írjanak programtervet. Tihanyból gyakran átmentünk Veszprémbe, mert a Vass-gyűjtemény körül mindig történt valami érdekes. Peternák intermédia hallgatói is elkezdtek lejárni. Egy alkalommal Farkas Ádám őrjöngött a szobrászok kövei miatt, amiket az intermédiások tönkretettek azzal, hogy befestették őket. De előfordult, hogy a fákat festették be vagy épp valami szobrot metszettek az orgonasorból. Azt mondták, ők csak nyomot akartak hagyni. Nem haragudhattam rájuk, hiszen ez az én egyik legfőbb szándékom is.

Tihanyi jegyzetlapok című sorozata a térséghez kapcsolódó tapasztalatainak lenyomata?

Tihanyból mindig új munkákkal teli mappákkal tértem haza. Tihany olyan hely volt számomra, ahol tehetségesebbnek éreztem magam, élesebben érzékeltem az engem egyébként is megszólító dolgokat. A hatalmas tér körülöttem, az idő múlását jelző, de mégis az állandóság érzetét keltő harangszó, az éjszaka sötétsége, a Belső-tó vizének fénye mind meghatározók voltak és visszaköszönnek a sorozaton. Sosem voltam egy szöcskedombon akvarellező, de Tihanyban megihletett a természet. Az igazi alkotótársaim a természet erői voltak, a víz, a napsütés, olykor az eső, a szél hatalma.

Ha nem akvarellfestéket, akkor milyen anyagokat használ?

A háztartási boltba járok a művészellátó helyett. Az anyag memóriája című doktori disszertációmban is kitértem arra, hogy a műtermem átmeneti hely, valahol félúton van a műterem és a műhely között. Gyakran dolgozom szilikonnal, mert jó az emlékezőtehetsége, mindent megjegyez. Többféle ragasztót is használok. A „gubancaim” növényi rostból készülnek, és nem gipszből, ahogy általában gondolják. A gipsz számomra csak egy-egy fázisban fontos, a munkafolyamat része, de a végeredmény, a művem, az mindig papír, különböző anyagokkal, homokkal, korommal, szurokkal, kőporral, vakolattal kombinálva.

A vászon és a farostlemez után kizárólag papírral akart dolgozni. Miért?

Szeretem az anyagokat provokálni, szeretem, ahogy hatást gyakorolnak egymásra, megváltoztatják egymást, miközben a saját tulajdonságaikat is megőrzik. Persze ez szimbolikus: a műveimet, akárcsak az embereket, a sérülések formálják olyanná, amilyenek. Ehhez a papírmassza jó bázis az eredendő tisztasága, fehérsége, sérülékenysége miatt. Nagyon kifejezőnek találom, hogy a sérülékeny papíröntvény száradás után szilárd kőnek mutatja magát. Mostanában már csak a Függönyök készítésekor szoktam vásznat használni, amit grafitporral vonok be, mielőtt formára hajtogatnám. A csavarokat először csak a rögzítés okán kezdtem alkalmazni, amikor kiállításom volt a Bazilika kupolája alatt a Lovagteremben, ahol a gerendázatban eleve ilyen nagy metrikus csavarok vannak. Kiderült, hogy a fém mint kontraelem jól működik a törékeny papírral társítva, úgyhogy ezt megtartottam. Nagyon szeretek papírt meríteni, ami tökéletes nyári program, mert vízzel kell dolgozni és mert a merített táblákat a napon kell szárítani – Tihanyban is gyakran csináltam a hallhatóimmal. Előfordult, hogy a száradó papírokon átszaladt a művésztelep macskája. Nagyon szép nyomokat hagyott. Én legalábbis mindig azon gondolkozom, hogyan tudom ezeket a váratlan elemeket, hibákat beépíteni a műbe. Megtanultam minden hibát nagyra becsülni. Egy tiszta papír addig nem tud semmit, amíg az első hiba rá nem kerül. Ez a hiba lehet később maga a mű. A hibák elkövetése nálam tudatos, legtöbbször az anyagok ütköztetése által történik. De arra is volt példa, hogy megdobáltam a képemet úgy, hogy átszakadt.

Hogyan lehet összefoglalni a különböző ipari anyagokkal végzett kísérletei folyamatát?

Anyagművészetnek nevezem. Az egész a főiskolás éveimben kezdődött. Használt vásznakra dolgoztunk, amiket alkalmanként le kellett kromofágozni és újra kellett alapozni. Már akkor is erős dohányos voltam – a wc-ben dohányzást még a Török Pál utcában, mint kötelező tantárgyat vettem fel –, és meggyulladt a kromofágos vásznam az eldobott gyufáktól. Égett, eloltottam, megint meggyújtottam, végül erre festettem. Ezek voltak az első próbálkozások. Nagyon kevés festékkel voltam elégedett. A Főiskolán a festékeket Kiss Imre állította elő, aki az anyagismereti előadásokat is tartotta. Egyszer kaptam tőle egy vödör fényes, fekete olajfestéket. Az tökéletes volt! Azt használtam a Stációkhoz is, ahol a hosszú vásznakhoz építenem kellett egy gépet, amivel úgy lehetett húzni a spaklit, hogy az egyenletesen oszlassa el a torlódó festéket. Menráth Pétertől (restaurátor, egyetemi tanár, 1991–2012 között a Restaurátorképző Intézet [ma Restaurátor Tanszék] vezetője – a szerk.) sokat tanultam a falról, a vakolatról, illetve a freskók átültetéséről. Az eszköztáram szerves részévé vált a falletépés. Ez egy visszatérő technika, amit sokszor alkalmaztam a kilencvenes években, például a tihanyi levendulalepárlóban, ahol nem olyan erősen rakott fal van, mint a művésztelep többi épületében, ezért egyszerűbb letépni. Ezekkel a letépett darabokkal általában tovább dolgozom, tovább rombolom őket. A rombolás nyomainak – az úgynevezett „valós” nyomok, mint a karcolások, a sérülések – előidézése jelenti az alkotómunkám alapját. Előfordul, hogy a műterembe érve nem teszek mást, csak rombolok. Kettétépek egy korábbi művet, ami így végre elkészül. Gyakran csak a töredék, a lehasított kis részlet lesz a mű, a nagyobb rész, amit leválasztok, felesleg. A Földrajzokhoz gipszet használok. Azért hívom őket így, mert szó szerint a földbe rajzolom, ásom, karcolom bele a formákat, amikbe gipszet öntök. Miután megszilárdult, kiemelem és letisztítom róla a talajt. Erre kerül a papírmassza, ami kiadja a végső formát.

Készített valaha sokszorosított műveket?

Annak ellenére, hogy nem vagyok grafikus, nagyon sok litográfiát készítettem, többségüket Vácon. Alkalmanként három-négy napot töltöttem el a grafikai műhelyben, gyakran dolgoztam ott együtt Šwierkiewicz Róberttel. Hét darabból álló, plasztikus szitanyomat-sorozatomat viszont nem lehetett befejezni az ottani gépen. Végül is egy budai műhelyben tudtam plasztikussá préselni őket. Kikísérleteztem, hogy nem vizesen, hanem szárazon kell préselni ezeket a műveket – az egész attól lett plasztikus. Fényes lapok címmel állítottam ki őket, de Zalán Tibor, aki a kiállítást megnyitotta, átkeresztelte. A Lapok, fénnyel valóban jobban érzékelteti, hogy mi is történik ezeken a papírokon.

Korai táblaképeit sem jellemzi élénk színvilág, de idővel még ezeket is elhagyta. Minden fekete-fehér lett.

Azt mondták, hogy a művészetem monokróm, de szerintem nem az. A monokróm nem ábrázol, márpedig nekem látszó, mi több, olvasható formáim és gesztusaim vannak. A monokróm valami ennél sokkal költőibb. De igen, élénk színeket csak a murális munkáim során alkalmaztam.

Hetvenes években készült munkái állandó motívuma a négyzet. Ezt az elemet a nyolcvanas években addig rongálja, amíg meg nem semmisül. A kilencvenes években már más geometrikus alakzatokat szerepeltet, főleg kört és háromszöget. Innen lép tovább a kereszt felé, majd eljut a fesztelen gesztusokig.

Ezekben a motívumokban összpontosulnak az engem leginkább foglalkoztató kérdések. Az idő kezdete és vége, a világban elfoglalt helyünk, a nyom, amit hagyunk. A kör, a háromszög és a kereszt a geometriában a legalapvetőbb térkijelölők, de nem csak önmagukat jelölik, hiszen szimbólumok, mély jelentéssel. A világmindenség jelképe a kör, az arányosságé, az isteni tökéletességé a háromszög. A kereszt halál- és életszimbólum egyszerre a krisztusi vonatkozás miatt, de a puszta létezés jele is lehet, ha gesztusszerűen, ikszként tűnik fel.

Szövegrészletek láthatók az Elfelejtett nyelv sorozat képein. Hogyan lett az írásból kép?

Abban az időben alig volt kapcsolatunk Európával, de valahogy mégis elkezdett látogatni minket egy bizonyos galériás kör Németországból. A galériások végigjárták a Pannónia utcai műtermeket, bejöttek hozzám, majd mentek Nagy Gáborhoz, Dienes Gáborhoz, Tulipán Lászlóhoz, Kovács Péterhez. Ezek nagyszerű szponzori vásárlásoknak számítottak. Arra gondoltunk, hogy biztosan jobban menne az eladás, ha jobban tudnánk beszélni velük. Baska József legnagyobb lánya elvállalta, hogy németre tanítson minket a műteremben, ahol tábla helyett az én fekete kartonjaimra írta fel krétával a német mondatokat. Ezekkel a kartonokkal kezdtem dolgozni. Addig töröltem vissza a felületet, amíg elő nem kerültek a létigék és a határozószók.

Évtizedekkel később, a kilencvenes években újabb betűk tűnnek fel a művein, „SPQR” és „Sum Esse Fui”.

A Római Magyar Akadémia ösztöndíjának köszönhetően egy ideig Rómában, a Via Giulián lakhattam. Nem volt konkrét elképzelésem arról, hogy mit is akarok ott csinálni, ezért a pályázatomba annyit írtam, hogy a tartózkodásom alatt barangolni szeretnék, mint az Utas és holdvilágban Mihály, hogy megtaláljam a magam Ulpius Éváját. Éva az én esetemben persze a témát jelentette. Szerb Antal művében hangsúlyos a jelekre, a sugallatokra való nyitottság, ami az alkotás folyamatát is átszövi. Attól olyan misztikus. A szenátusi pecsét betűi, az SPQR mint motívum Róma öröklétűségét jelképezi. Elloptam őket az öröklét kérdését fejtegető műveimhez. Szó szerint értem, hogy elloptam őket, mert volt egy adag plasztilinem, amivel az utcákat jártam. Amikor megláttam egy szép Q betűt mondjuk egy csatornafedélen vagy egy szobor talapzatán, akkor máris rányomtam a plasztilint, majd leemelve egy cipősdobozba raktam és hazarohantam a Via Giuliára. Ott kiöntöttem gipszből, aztán mentem vissza a városba lopni. (Hozzám hasonlóan Bodóczky István is ilyen direkt módon inspirálódott az ösztöndíj ideje alatt. Ő uszadékfákat gyűjtött a Tevere partján.) A „Sum Esse Fui” (Vagyok Lenni Voltam) is egy afféle „talált tárgyam”. Egymás mellett álló szavak, amik egymással képtelenek mondatot alkotni. Ezeket a létigéket Zsófi lányomtól kaptam, az ő latinkönyvéből valók. „Gondolom, ezzel tudnál kezdeni valamit” – mondta. 

Az én teremet is három ponttal lehet kijelölni: a család, az iskola, a műterem. Ez az én életterem, az ittlétem lényege. A kétezerhuszonegyes év nehéz volt és olyan hosszú, mint amikor betűvel írjuk. Köszönhetően a kitűnő orvosaimnak, talán túl vagyok a nehezén. Vagyok, és gyakran gondolok arra, amit Sváby Lajos írt: „A festett kép mögött mindig egy ember kuporog, aki figyeli, lesi, értik-e azt, amit festészetével eldadogott.”

A Főnix kompozíció 

Tölg-Molnár Zoltán 1979-es, velencei üvegmozaikból rakott, százöt négyzetméteres muráliája Sátoraljaújhelyen, a Kazinczy Ferenc Kéttannyelvű Általános Iskola belső udvarának falát díszítette. A mű a Sátoraljaújhelyi Városi Tanács megrendelésére a Magyar Képző- és Iparművészeti Lektorátus szervezésében, pályázat útján valósult meg. Beépítését a Városi Tanáccsal külön szerződő Krizsán István, a kor ismert mozaikbeépítő szakembere végezte. (Az ő közreműködésével kivitelezett mozaikok sokasága a mai napig díszíti középületek belső tereit vagy homlokzatát a hetvenes évek kollektivista felfogású építészeti környezetében, azonban néhány általa beépített mozaik, így például Barcsay Jenő az Újpesti Fürdő számára 1975-ben tervezett alkotása is mostoha sorsra jutott.) Jelenleg Tölg-Molnár Zoltán Főnix kompozícióját is 7 cm vastagságú hőszigetelés takarja, annak ellenére, hogy a mű a korából adódó általános szennyeződéstől eltekintve kifogástalan állapotban volt. A munkafolyamattal járó ragasztás és dübelezés következtében olyan nehezen helyreállítható károk keletkeztek az alkotásban, amik miatt restaurálása most már különösen bonyolult művelet lenne. De azért reménykedjünk, végül is a cím kötelez.